Ki kell jönnünk a sárból

Sz. Koncz István beszélgetése

Orsós Zsuzsanna

Orsós Zsuzsanna a Tolna megyei Németkéren nőtt fel beás cigány családban. Heten voltak testvérek, édesanyját tízéves korában tanította meg írni és olvasni. Ő lett az MTA első roma származású ösztöndíjasa. 2010 óta a PTE egyetemi adjunktusa. Sz. Koncz István vele készített beszélgetése a Jelenkor nyári számában jelent meg, ebből közlünk most szemelvényeket.

Orsós Zsuzsanna írásai a Jelenkor folyóiratban>

Rengeteg interjút ad. Beszélteti műsorában Dióssy Klári, Kadarkai Endre, Veiszer Alinda, kézről kézre adják magazinok, olykor még a bulvársajtóban is fölbukkan (egyébként mindig pozitív példaként említett) neve. Így hát kivárok. Bár évek telnek el az első gondolat és megvalósuló találkozásunk között, szándékom változatlan: nem elsősorban az érdekes személyiségre vagyok kíváncsi, hanem inkább a rákkutatóra, a tudósra és a teljesítményre, ami az eredmények mögött húzódik.

Mint valami népmesében: Kiss (lánykori és a tudományos életben használt neve szerint Orsós) Zsuzsanna hetedik gyerekként, a legkisebb királylányként látta meg a napvilágot Pakson, 1974. március 3-án. Édesanyja lakhelyük, Németkér mellett dolgozott egy szőlészetben, édesapja a Paksi Atomerőműben volt segédmunkás. A gyermek Zsuzsinak saját szobája, fekhelye sosem volt; egyik nővérével aludt egy ágyban. Általánosba a helybéli iskolába járt, középfokú tanulmányait Pécsett végezte, a Hevesi György Vegyipari Szakközépiskolában. Ugyanitt szerezte technikus minősítését is. Néhány évig laborasszisztensként dolgozott a Pécsi Tudományegyetem Általános Orvoskarának Orvosi Népegészségtani Intézetében, majd Szegedre jelentkezett, biológus hallgatónak. Két szemeszter elvégzése után anyagi okok miatt átkérte magát Pécsre, és végül itt is végzett 2005-ben. Ugyanebben az esztendőben kezdődtek PhD-tanulmányai anyaintézményében, Ember István témavezető irányításával. Disszertációját a „Karcinogenezisben szerepet játszó allélpolimorfizmusok a magyarországi roma populációban” címmel védte meg 2013-ban. Hamarosan megtudjuk, hogy pontosan mit vizsgált, és azt is, hogy milyen eredményre jutott.

[…]

Orsós Zsuzsanna gyakran lép ki az egyetem falai közül, némelyek szerint túlságosan is gyakran. Mások ezzel szemben hangsúlyozzák: felvilágosító tevékenységével valóságos missziót teljesít. Fejlesztő foglalkozásokat tart iskolákban, cigánytelepeken, és nem csak Baranyában. A kevés, olvashatónak megmaradt hazai közéleti hetilapok egyike például Sajókazán, a Dr. Ámbédkár gimnázium főhadiszállásán készített vele néhány hónapja interjút. Végignézek egy filmet egy ilyen alkalomról. Az adjunktusnő saját példáját igyekszik fölmutatni. Segít elfeledni a reménytelenség érzését, és kiépíteni a változás lehetőségeinek útjait. Ha valami hat, hát éppen ez: Zsuzsa túl van minden illúzión, de a szívében őrzi a szeretetet és az érzékenységet a hasonló sorsúak, az elesettek, a mélyszegénységben élők iránt. Olyasmit tud, amit csak kevesen. Tudniillik hitelesen szól azok nyelvén, akikhez beszél. Nem gügyög, nem affektál, és nem ígér könnyű álmot. A saját élete a bizonyíték arra, hogy ha valaki lentről indul, négyszer-ötször kell átvinnie egy magasságot, hogy egyszer hitelesítsék. De ha elég kitartás van benne, fölfigyelnek rá, ha másért nem, hát azért, hogy mit ugrál itt ez az ember. Ha pedig a szorgalomhoz tehetség is párosul, akkor szerencsés esetben szélesebb távlatok nyílhatnak. Lelki értelemben, és az élet minőségét tekintve mindenképp.

 

– Orsós Zsuzsanna: Sajnos nem sokat tudok a nagyszüleimről. Apai ágon nem is ismertem őket, mert mindkettejüket elhurcolták a porajmos idején. Apukám nyolcéves korában így árvult el. A testvéreivel növekedett. Anyai ágon majdnem ugyanez történt, de hozzájuk még időben érkeztek az orosz csapatok. Így aztán visszakerültek Magyarországra, hazajutottak Németkérre. Kisgyerekként félelmetes volt hallanom, amikor anyukám mesélte, hogy vitték őket valahová, és azt sem tudták, hogy hová. A szüleim 1937-es születésűek voltak. Tíz éve mentek el végleg, valahová. Ki tudja, hogy hová.

– Sz. Koncz István: Ezek szerint nem gondol a túlvilágra.

Klasszikus értelemben nem vagyok hívő. De főleg az utóbbi időben egyre többet gondolok rá, hogy jó, ha az ember hisz valamiben. Ha tud valamibe kapaszkodni. Miért ne lehetne erőt meríteni abból, hogy létezik egy felső akarat?

– És mire jutott ezzel a gondolattal?

– Hát, nem jutottam még el a megvilágosodásig. (Jóízűen nevet.) De biztosan kell, aki irányt mutat és vezet.

– Adyval szólva: szörnyűséges, lehetetlen, hogy senkié vagy emberé az élet.

– Körülbelül itt tartok, igen… Szüleim egyébként nem voltak hívő emberek. Mindketten Tolna megyében éltek. Amikor nagyobb gyerek volt, apukám Németkér környékén talált munkát. Tudván, hogy árva, nagyapám befogadta, és segített a letelepedésében. Több részletet nemigen tudok, szemérmes hallgatás kísérte ezeket az éveket nálunk, de egyszer csak lett egy nagy-nagy család.

– Ahová hetedik gyermekként érkezett. Ahogy készülgettem, mindvégig az volt a benyomásom, hogy a családi környezet mellett a tanárai voltak önre a legnagyobb hatással.

– Az első osztály végén kaptam egy jutalomkönyvet. Addig soha nem történt ilyesmi a famíliában. Az tényleg meghatározó volt, igen.

– De szerintem ugyancsak az volt, amikor a nyolcadikos osztályfőnöke eltanácsolta a gimnáziumtól. Csak ellenkező előjellel.

– Jó szándékból is tehette volna.

– De nem jó szándékból tette, ezt ön is pontosan tudja!

– Valószínűleg. Sohasem tudtam meg az okát, hogy miért nem jelentkezhettem oda, ahová szerettem volna. Mert egy közepes vagy gyenge tanulónál még megértettem a fenntartásokat. De míg másokat elengedett, nálam, aki a legjobb voltam az osztályban, pirosra állította a szemafort. Fodrásznak javasolt. Végül a szakmunkásképző helyett a kémiatanárom, Lamm Jánosné javaslatára mégis vegyipari szakközépiskolába kerültem, Pécsre. De még ott is rengetegszer eszembe jutott, hogy Istenem, ugye, nem lesz igaza; ugye, bírni fogom? Ugye eljutok az érettségiig? Szóval sikerült elültetnie bennem a kétkedést. De az erős bizonyítási vágy miatt továbbra is jól tanultam.

– Testvérei mondják, hogy nagyon jó feje volt. Szinte nem is kellett tanulnia.

– Hallottam tőlük én is elégszer, de mindig csak mosolygok rajta. Minden nap tanultam, de nem éreztem semmiféle kényszert, sokkal inkább izgatott, amit a könyvekből kiolvashattam. Valóban nem magoltam, és talán emiatt nem is szenvedtem, inkább érdeklődtem szívből jövően. Tényleg keveset kártyáztam az enyémekkel, mert jobban izgatott, hogy milyen kőzetek találhatók például a Mecsekben. Kifejezetten emlékszem olyan órákra, amikor a szüleim dolgoztak, a testvéreim még nem voltak otthon, és nemcsak a napi leckét, anyagot olvasom el, hanem kicsit előbbre megyek, kicsit utánaolvasok még, mert a téma nem ért véget. De nem azért teszem mindezt, mert másnap dolgozat! Hanem mert érdekel. Mindenevő voltam jószerivel. Minden tárgyunkat szerettem.

– Gondolom, azért az említett órák nem lehettek túl gyakoriak. Mondják, hogy szülei sokat veszekedtek, és gondolom, a testvérek közül is mindig zizegett valaki.

– Minden gyereknek nagyon rossz, ha az anyukáját sírni látja. Az is megrázott, hogy nemegyszer félnünk kellett, vajon apám részegen jön-e haza vagy sem. Ezek a pillanatok érzékennyé tettek bizonyos élethelyzetek iránt, és máig megértéssel tudom kezelni az emberek hasonló gondjait.

– Ha már édesanyját szóba hozta… Igaz, hogy ön tanította meg írni?

– Annyiban, hogy szerettem volna, hogy legalább egy autogram ne okozzon nehézséget neki. Tízéves lehettem akkoriban. Senki se sugallta, hogy ezt csináljam, tehát a nővérem nem mondta például, hogy én már próbálkoztam, Zsuzsi, vedd át! Láttam, hogy megtanulható dologról van szó, és azt hiszem, anyám is nagyon örült neki, különben nem gyakorolt volna velem. El nem tudja képzelni, hogy amikor az O betűt kanyarította, milyen kihívás volt számára.

– Hiszen sosem próbálta.

– Mégis, mire Pécsre kerültem, eljutottunk odáig, hogy a nevét le tudta írni.

– Az ám! Hogyan volt pénzük arra, hogy önt taníttassák?

– Amikorra odakerült a sor, már tudták, hogy a legkisebbik lányuk nagyon jó előmenetelű. Azt hiszem, ők is várták, hogy mi lesz ebből. Már az általános iskola idején büszkén ment apám az utcában, és mondta az asszonyoknak, hogy a leány milyen ügyes. Nem is volt kérdés, hogy ha mehetek, akkor segítenek-e. A nyolcvanas évekről beszélünk, a szüleim mindketten dolgoztak, a nagyobb testvéreim kiröpültek már. Csak én voltam kiskorú, akinek nem volt munkája. Mint akkoriban mindenki az országban, mi is meg tudtunk élni, nem voltak különösebb anyagi gondjaink. Nyilván a falusi emberek szintjén éltünk, és egyáltalán nem nagyzoltunk. Voltak olyan ételek például, amiket a középiskolában fogyasztottam először. Jellemző a naivitásomra, hogy nem is tudtam: technikumba járok. Azt hittem, négy év a suli, szakma, érettségi, és vége. De kiderült, hogy meg lehet fejelni egy évvel, és aki bizonyos tanulmányi szint fölött teljesít, hosszabbíthat. Nem is volt nagy dilemma, hogy maradjak-e vagy sem. Szinte az egész osztály folytatta a tanulást. Sőt, a kémiatanárom itt is megkérdezte, hogy volna-e kedvem továbbmenni, mert támogatná. De nemmel válaszoltam.

– Vajon miért?

– Addigra ugyanis a szüleim nyugdíjba mentek. Úgy éreztem, hogy nem hagyhatom magukra őket. Merthogy kiürült a ház, valamennyi testvérem kiröpült, én meg egyre inkább láttam, hogy haza kellene mennem. Hozzáteszem, hogy aránytalanul nagy terhet is jelentettem volna szegényeknek. Amikor az érettségire készültem, és anyukám látta, hogy éjjel ég a szobámban a lámpa, kifejezetten kérlelt, hogy feküdjek már le. Lehet, hogy a kályhára való fát, lehet, hogy az áramot féltette? Ki tudja…

[…]

– Figyelem önt, szerény, ezt érzékelem, de nem tudok rájönni, hogy miből adódik szinte legendás kisebbrendűségi érzése, amiről többektől hallottam.

– Anyukám, ahogy beszéltünk is róla, nem tudott írni-olvasni. Vajon milyen szókinccsel rendelkezett? Vajon hány idegen szót ismert? A férjem egyszer megmutatta, hogy hány méter könyvet olvasott el gyerekkorában. Hol van a műveltségem hozzá képest?

Amikor a középiskolában nyári szünet volt, elmentem a szőlőbe dolgozni. Nehéz fizikai munkát végeztem, mert azt mondta anyukám, ha új melegítőt akarok magamnak szeptemberre, akkor mennem kell velük. Nem haragudtam, hisz tudtam, ha nem szeretném, hogy a gyerekek kinevessenek, mert megint a tavalyi, kinőtt darabban vagyok, akkor nem ülhetek otthon. Meg ha hazamentem is… Még tárcsás mosógépünk volt, könnyű volt beledobni a ruhát, de amikor a gép végzett, a kádban kellett kiöblíteni, kicsavarni minden egyes darabot, áttenni a centrifugába, majd kiteregetni. Szüleim nem voltak rossz erőben, de úgy gondoltam, hogy csak nem velük mosatom ki a ruhámat. Tehát hétvégén az egész család ruháit én mostam ki. A hétvége nem a pihenésről szólt, mint másoknak. Amiben tudtam, segítettem otthon. Anyukám alig volt ötven, de legalább hetvennek érezte magát, amikor az érettségire készültem. Úgy éreztem, nem tehetem meg vele, hogy kihasználom. (Elsírja magát.) Éppen elég baja volt az életben…

– Látja, milyen jókat nevettünk a beszélgetés elején, a végére meg még megríkatom itten.

– A kisebbrendűségi érzésem nyilván innen ered. Hol láttam volna azokat a filmeket, amiket a kortársaim láttak? Hol hallgattam volna azokat a zenéket, amiket minden, ennyi idős embernek ismernie kell? Annak is örültem, ha a kötelező olvasmányokat meg tudtuk szerezni. Ekkora hátrányt nem lehet behozni. A kislányomnak, aki most tízéves, annyi könyve van, hogy el sem lehet mondani. Ezt hatalmas értéknek tartom. És boldog vagyok, hogy meg tudjuk adni neki.

(Fotó: Majoros Árpád)

2018-08-06 10:00:00

PROGRAMOK

  • Szerb Antalról: kötetbemutató beszélgetés
    Havasréti József / Pálfy Eszter / Kisantal Tamás
    2019. június 14., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)

  • Keresztesi József: Inverz Ophelia (könyvbemutató)
    2019. június 15., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)
    Beszélgetőtárs: Görföl Balázs