Szükséges információ

Proics Lilla beszélgetése

Gyabronka József, Proics Lilla

Júniusi lapszámunkban Gyabronka Józseffel Proics Lilla interjúzott. Most ennek a részletét osztjuk meg ízelítőképpen.

Gyabronka József írásai a Jelenkor folyóiratban>

 

A Pinceszínházban kezdett tizenhat évesen, majd miután végzett a főiskolán, a Madáchban, a Győri Nemzetiben, a Bárkán, végül a Krétakörben volt társulati tag Gyabronka József. Azóta, immár tíz éve szabadúszó. Az idei évadban több független formációban, szalonszínházban, kőszínházban is játszik.

 

– Proics Lilla: Megváltozott-e a színész, mint olyan, a pályád kezdetétől fogva?

– Gyabronka József: A hetvenes évek elején a gimnazista fejemben egészen más kép élt a színházról, mint ami most van – ezen persze nincs mit csodálkozni, hiszen azóta eltelt néhány évtized. Mivel elsőre felvettek a főiskolára és már harmadévben a Madách Színházban dolgoztam, minden olyan egyszerű, világos és könnyű volt. Mást sem akartam, csak hogy jó színész legyek. De ahogy akkor, most sem gondolkodom azon, színészként mit és hogyan csinálok, illetve mások mit és hogyan csinálnak. Annak idején eltökéltem, talán elsősorban Dajka Margit hatására, akivel néhány darabban egy színpadon játszottam, hogy muszáj lesz olyan frissnek maradnom, mint amilyen ő. Akkoriban rajta kívül Darvas Lilin éreztem még ilyen szellemi üdeséget. Vagy emlékezetes, hogy Mensáros László nemcsak a szakmával és a pályával foglalkozott, hanem sok más vonzó, kultúrával kapcsolatos dologgal. Izgalmasnak találtam, hogy valaki nem csak autókról és nőkről beszélget a büfében. Talán szükségét is érezte annak, hogy átadjon valamit abból a kultúrából, amelyben nevelkedett – attól fogva, hogy étkezőasztalhoz nem ülünk zakó nélkül, egészen odáig, hogy mitől szép Strauss Rózsalovagja. Mindezt azért mondom, hogy el lehessen képzelni, akkor mi volt a színész. Aztán ahogy teltek-múltak az évek, kezdtem rálátni arra, amit csinálok. Mivel állandóan valamifajta elégedetlenség volt bennem a munkámmal kapcsolatban, igyekeztem olyan stílusok, színházak és emberek felé orientálódni, amelyek és akik addig ismeretlenek voltak számomra, viszont őket szerettem nézni. Így vergődtem el ide-oda, aztán külföldre, aztán újra ide-oda, immár szabadon. Ma délelőtt is felötlött bennem, vajon jól csinálom-e: folyton kétségeim vannak. Mindig azt érzem, több előadást kellene néznem, hiszen egy szabadúszónak életbevágó, hogy ismerje a viszonyrendszert, amiben mozog – mert nemcsak az a bizonytalan, hogy lesz-e február végén munkám, hanem az is, hogy merre is tart a szakmánk.

– Tudod, mitől volt Dajka Margit olyan friss?

– Fogalmam sincs. Néhányszor beszélgettem vele, de semmi olyat nem tudnék felidézni az életéből, ami erre választ adna, sőt, lehet, hogy igaztalan is vagyok, hogy éppen őt emlegetem, amikor Tolnay Klárit vagy másokat is mondhattam volna, sőt, kortársaimat is, akiket szívesen nézek, mert akkora színészek. Amikor például előadás után egy kollégám sms-t küld, hogy „húha”, akkor az nagyon jólesik, mert a szememben ő a „húha”.

– Azt mondod, jó színész akartál lenni. Mitől jó egy színész?

– Egy színházi szerző uszkve ötven évvel ezelőtt egytől ötig kategorizálta, milyen kvalitású a színész. Az egyes, aki nagyjából megtanulja a szöveget, a kettes, a hármas ennél leírható minőségekkel jobb, a négyes mindent tud: ízlése, stílusa, egyénisége van. Az ötös az, írja, aki ha bejön a színpadra, elfelejtem, ki vagyok. Lehet, hogy csak átmegy jobbról balra, de ott egy olyan sors, egy olyan élet jelenik meg, amibe belerendülök, és amit nem felejtek el, mert általa értek meg valamit. Az ilyen színészek a mi jótevőink. Én is erre törekszem, miközben erre éppen törekedni hiábavaló, mert ez nem akarat és nem szorgalom kérdése – az csak a négyesig meghatározó.

– A színház pedig változik a színész körül, amiként mindig más, újabb jelekből és nyelven beszél, merthogy a kortárs közegből építkezik.

– Amikor huszonöt évvel ezelőtt hazajöttem Kanadából, találkoztam néhány kollégával, akik csalódottak és kiégettek voltak, és akkor volt bennem még akkora távolság, hogy képes voltam a keserűségük okával szembesülni. Bár a pályánk elején elsajátítunk valami komplex dolgot, valami eszményt, amiről egy ideig azt hisszük, elboldogulunk vele egy életen át. Ám egyszer csak azon kapja magát az ember, hogy az az eszmény már nem teljesen adekvát. És csak annak van esélye tényleg megmaradni a szakmában, aki megérti, az nem valós probléma, hogy már nincsenek azok a rendezők, akik úgy bíztak benne, sőt, nem is a színház romlott el időközben úgy, hogy már képtelenség követni, mit motyognak. Aki elveszíti a kapcsolatot az őt követő generációkkal, az elszakad az élettől. Ez olyan egy kicsit, mint amikor azon sóhajtozunk, hogy a gyerekek kütyüznek. De hát ülök a villamoson, tízből hét ember kütyüzik. Én vagyok a nyolcadik. Helytelen bármit csinálni egy okostelefonon? Valamikor papírra jegyzeteltem. Az rossz, ha most e-sticky notes-om van?

– Mik ezek a jegyzetek?

– Olyan szövegek, amelyeket valamikor fontosnak tartottam gyakran látni: emlékeztetők, dalszövegek, mint az „Ombra mai fù”. Vagy a Varázsfuvola-papok kettőse: Aki végigmegy e fáradságos úton… A József és testvéreiből a „Hová visztek engem?” Vagy Tyetyerev a gazemberekről és bolondokról. Gondolatok egy Kovalik Balázs-interjúból: hiába a makulátlan technika, ha hiányzik a zenei érzékenység, az emberi tartalom, a közlendő. Várjon Dénes élménye a kamarazenélés gyönyörűségéről, és sorolhatnám tovább. Van olyan nap, amikor éppen ezekben a jegyzetekben találom meg, amire szükségem van. Ott van persze az Ázsia bolt nyitvatartása is, ahova korianderért és curryért szoktam menni.

– Zöld korianderért?

– Joghurttal, pici sóval csodálatos. Az úgy van egyébként, hogy az ember kiszáll a metróból, amikor megy a Tretyjakov Képtárba, és nem hisz a szemének, hogy négy száznegyven kilós orosz asszony koriandert árul. A közeli kioszkban pedig ott a кефир is. És a Tretyjakovban novemberben alig vannak, még nagyobb élvezettel nyomom magamba a kultúrát, a nyelvet – a De mi lett a nővel? című előadást Moszkvában is játszottuk.

– A színházi világban az alakult ki, hogy a rendező (adott esetben a direktorral) akar, szeretne, kitalál valamit, amihez partnereket keres. Benned színészként nincs ilyen vágy?

– Tettem már néhány tétova lépést – bizonyos szövegeket ceruzával olvasok –, vannak terveim, ám alapvetően lusta vagyok, amit nyilván tudok másképp is mondani: képtelenség elég gyorsnak lenni két jó megbízás közt. Csodálattal figyelem, hogy például Hegedűs D. Géza amellett, hogy évi hat bemutatóban van benne, tanít a főiskolán, komoly társadalmi tisztségeket visz, de összefog dramaturgokkal és kétévente csinál egy-egy irodalmi műsort, amit stúdióban játszik. Nem értem, hogy csinálja.

– Nem hiszem, hogy tehetnél magadnak szemrehányást, ha csak a futó évadot nézem, sokat dolgozol és merőben különböző előadásokban játszol. Melyik féle színház áll közelebb hozzád?

– Nem tudok stílusok közül választani. Vannak előadások, amelyek rendben vannak: átgondolt, jól megírt anyagok, vagy egészen más valamiért szerethetők. Bodó Viktorral például harmadszorra dolgoztunk együtt. A Bérháztörténetek és A Kockavető is élményszámba ment, ezért aztán boldog voltam, amikor felhívott. Egyik délelőtt, amikor inget vasaltam, eszembe is jutott, hogy A Kockavető előtt is ingeket vasaltunk. Szeretek úgy részt venni egy színház életében, mint ami nekem egyébként fiatalkoromból a Pinceszínházból van meg, de Kanadában is dolgoztam olyan társulattal, ahol nem volt öltöztető, úgyhogy cipőt pucoltunk és bevasaltuk egymás haját.

 

[…]

(Fotó: Tóth Berta / Színház folyóirat)

2018-06-25 14:00:00

PROGRAMOK

  • Szerb Antalról: kötetbemutató beszélgetés
    Havasréti József / Pálfy Eszter / Kisantal Tamás
    2019. június 14., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)

  • Keresztesi József: Inverz Ophelia (könyvbemutató)
    2019. június 15., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)
    Beszélgetőtárs: Görföl Balázs