Valamikor az első világháború után, mikor már kezdett kicsit jobban menni, egy késői délutánon beúszott a belvárosi házak fölé a Schmoll-paszta repülőgépe. Az egész környék fölbolydult. A szárnyakra festették a hirdetést, és amikor ráborult a városra az alkony, ki is világították. Az emberek késő estig kinn álltak a Széchenyi téren, és figyelték a reklámmadarat, amint ott körözött a fejük fölött.

Jut eszembe, Széchenyi tér, régi történet… A Piatsek-féle, klasszicista stílusú, régi városháza földszintjén, egy vegyeskereskedésben 1896 nyarán fölrobbant az ott szabálytalanul tartott két mázsa lőpor. A kereskedő maga gyújtotta föl, véletlenül, a források szerint „irgalmatlan méretű” szivarjával. Egy füst alatt fölgyorsult az új városháza építkezésének előkészítése, viccelődhetnénk, ha nem halt volna meg hét ember. Három tucatnál több sebesültje is volt az esetnek. Az akkori polgármester, Aidinger János is sérüléseket szenvedett. Különös módon a pöfékelő kereskedő túlélte a detonációt.

A Piatsek-féle, klasszicista stílusú, tornyos régi városháza a kép jobb oldalán, amelyet 1905-ben lebontottak

A Jókai tér 2-es számú házának főtérre néző oldalán működött egy – mai kifejezéssel, kissé átírva a látványpékség fogalmát, úgy mondanánk – látványműtő. Gerdenics doktor, a városi sebész főorvos fogadta itt pácienseit, és a kisebb beavatkozásokat bárki megtekinthette az utcáról.

Az egyik tyúkszemvágást tanártársa végignézte a kirakat elől, és némi bizonytalanságot vélt fölfedezni kollégája munkájában. Amikor ezt másnap szóvá tette, a főorvos megrántotta a vállát, és ennyit fűzött hozzá a kritikához:

– Kérlek szépen, nem tagadom, kissé fáradt volt a snittem!

Gerdenics doktor, a városi sebész főorvos itt fogadta pácienseit

Ha már főtér: talán kevesen tudják, hogy a Nádor Szálloda helyén egykoron a Nádor Szálloda állt. Elmagyarázom. Az első hotel 1845-ben épült, és nevét persze József nádorról kapta, mint akkoriban oly sok minden széles e hazában. Kétemeletes, egyszerű, klasszicista stílusú épület volt, és harminc, díszesen bútorozott szobát foglalt magába. Emellett a kor legnépesebb vidéki túraegyesületének hivatalos helyiségét is itt kereshette föl a mintegy háromszáz tag.

Az épület is kicsinek bizonyult, a berendezés is elaggott fél évszázad alatt, így, amikor 1902-ben a ház – örökség útján – a Perczel család tulajdonába került, elbontották, és még abban az évben újat emeltek helyébe. A húszas években egyesítették a Pannónia (ma: Palatinus) Grandhotellel. Az új Nádorban hetvenöt szoba volt, akkoriban ritka csodának számító villanyvilágítással és központi fűtéssel, a nyitáskor pedig stílbútorokkal, muránói kristálycsillárokkal, perzsaszőnyegekkel. Száz-száz vendéget fogadhatott a kávéház és a vadászterem, kicsit többet a söröző, és nagyjából kétszer ennyit az étterem, amelynek szétnyitható kupolateteje volt. Nyaranta tekerték is a pikolófiúk, kenyeresek eleget a nehézkesen mozgó, mechanikus szerkezetet.

Aki abban az évben, 1989-ben született, amikor végleg bezárt a Nádor, most szerezte meg a második diplomáját vagy vizsgázott szakorvos immár, és lehet, hogy megszületett a harmadik gyermeke. Tehát fogalma sincs arról, amit megpróbálok megidézni most. Mégis… Talán a kávéházat szerettem a legjobban. Haranghy Jenő két óriási, vászonra festett, kávé- és teaszüretet ábrázoló képe alatt kis fogyasztás mellett is sokáig ücsöröghetett az ember. Az egyik kép fölirata, hogy tudniillik a kávé legyen forró, mint a pokol, fekete, mint az ördög, tiszta, mint egy angyal és édes, mint a szerelem, Napóleon bizalmi emberét, későbbi árulóját, a bölcsesség kiötlőjét, Talleyrand herceget is éltette a pécsiek emlékezetében. A kávéház amúgy hatkor nyitott, és az egyetemisták sokszor egy szimpla mellett töltötték az egész délelőttöt tanulással, marháskodással. Emblematikus figura volt Kiss Karcsi bácsi, a szigorú üzletvezető, Szeifer úr, a főpincér, de még Cuci néni, a ruhatáros is. A vitrinben mindig volt kijevi saláta, kocsonya, marhanyelv, orosz hússaláta, hideg gombafej, ilyesmik. A hely nevét viselő fehér kenyeret hajnalonként két lány dagasztotta, a kávét helyben pörkölték.

A Borostyán épülete, ahol Darányi bácsi trafikosként dolgozott

Délelőttönként néha ott ücsörgött Darányi bácsi is. A pincérek nemegyszer ugratták a kifogástalanul elegáns, egészen apró emberkét. Nyakra-főre duplát rendeltek neki, ő tiltakozott, olyan kicsi vagyok, elég nekem a szimpla is, mondogatta ilyenkor kissé selypítve, és idegesen törölgette szemüvegét. Sok mindent nem tudtunk róla; a beavatottak tudtak annyit, hogy a Kandó Kálmán utcában lakott, abban az épületben, amelyben ma a Magda Cukrászda működik. Az Otthon Kifőzde volt a kedvenc helye, vagy talán pontosabb úgy: ezt tudta rendszeresen megfizetni. Egyébként komoly karrier állt mögötte. A múlt század elején, alig húszévesen a bécsi Práterben működő Liliputanerstadt tagjaként vált ismertté, majd az első világháború kitörése idején kikerült Amerikába. Leopold von Singer törpetársulata, a Singer’s Midgets egyik sztárjává kétségtelenül Julius Darányi vált. Találkozott a washingtoni polgármesterrel, vendégeskedett a Fehér Házban, de hogy pontosan mikor és hogyan keveredett haza, nem tudjuk. A negyvenes évek már a városban találták ismét, vagyonából meg is tudott volna élni, de mindent elvitt a második világháborút követő államosítás. Így hát a Kossuth (ma: Király) utca már-már külvárosinak számító éttermében, a Borostyánban vállalt munkát: tőle lehetett dohányárut vásárolni. 1972 vagy a körüli lehetett az az év, amikor aztán végleg eltűnt Pécsről. Állítólag mohácsi rokonai vették magukhoz, s tán ott is halt meg. Élt: kilencven centit.