Ha a 19. századi magyar festészetet – melynek legfőbb témáiból s legismertebb alkotóiból ez a kiállítás reprezentatív válogatást mutat be – különböző stílustörekvései, eltérő művészi manírjai, illetve korszakváltásai ellenére egyetlen valamiként, eszményi egységként akarjuk megpillantani, akkor formai ideáljában s ábrázolási technikájában a realisztikus, eszmei tartalmában a nemzeti fogalmára vonatkoztathatjuk. Ebben a festészetben a hagyományos műfajok és ábrázolási módok „valósághű” nemzetközi vizuális nyelvén a magyar történelem, a nemzeti hősök és jeles személyiségek, a hazai táj, a népélet és a polgári mindennapok képei jelennek meg. Mindez egyúttal jelzi azt az ellentmondást is, melyben egy körülhatárolt tér (az országhatárokkal jelzett nemzetállami terület) s egy önálló történeti időbeliség (a magyar történelem), valamint az ebben a térben és időben az ország dicsőségéért és a haza javáért cselekvő számos kiemelkedő személyiség önálló, független magyar festői hagyomány hiányában a bécsi és müncheni akadémiákon eltanult módszerek, s hatások tükrében válik láthatóvá. Ezek a képek – melyek végső soron minden gesztusukkal és műfajukkal a nemzeti szuverenitást, a politikai függetlenséget népszerűsítették – nemcsak propaganda jellegük miatt nem váltak autonóm művészi alkotásokká, hanem azért sem, mert kreatív aktusaikban éppúgy erősen függtek idegen, külső befolyásoktól, ahogy maga az ekkor kialakuló magyar nemzetfogalom, mely szintén nem független magyar találmány. A nemzet gondolati alakzata az európai 19. században jött létre a modern történelmi tudat elméleti közegében. A korszak magyar festészete miközben nemzet és történelem egymásra vonatkoztatott nemzetközi ideáit magyar témákkal adaptálta, ezzel nemcsak illusztrálója, nemcsak megelevenítője, leképezője volt a politika és az irodalom közvetítette történelmi nemzeteszmének, hanem a látvány hatáskeltő eszközeivel voltaképpen vizuális megteremtője, elképzelője, mely nézőközönségéből egységes identikus közösséget próbált formálni. Mindezt a történelmi életképek és csatajelenetek jelzik leghangsúlyosabban, melyeknél a realisztikus ábrázolás modern 19. századi, polgári vagy népi fiziognómiájú kortárs személyiségeket alkotott a magyar történelem hősi alakjaiból, mintegy magyarságuk kitalált arcát, viseletét és viselkedését az eredet történelmi folytonosságával a jelenbe rajzolva. Ennek a múltat jelenvalóvá tevő historikus nézőpontnak a visszáján ugyanakkor a kortárs jelen rangos személyiségei a róluk készült portrékon megörökítésük társadalmi öntudatával, önnön történelmi fontosságuk szépségének merev pózában mutatják maguk az eljövendő utókornak. A múlt jelenvalóvá, a jelen múltbelivé válik.

De ugyanerről, történelem, nemzet és művészet összefüggéseiről árulkodik közvetetten a látszólag tisztán esztétikai jelentőségű tájkép műfaja is. A határtalan, szakrálisan semleges keresztény tér, mely korábban állandóan változó dinasztikus birtokú területekre tagolódott, az elhatárolás egyszerre politikai és művészi aktusával vált nemzeti térré. A nemzet eszméjének fogalmi kerete ezt az egykor egysíkú evilági teret a természet végtelen organizmusából kiszakított lokális területekre szabdalta, s a nemzeti festészetekben – miként a magyar festészetben – hazai tájakat ábrázoló naturalista látképekké keretezte. A tájfestmények keretei így a történeti földrajz által rajzolt határok analógiáiként értelmezhetők tájfogalom és nemzetfogalom egyidejű születésének közegében. Ennek az egyetlen országgá szűkített térnek a tágasságát, egykori akusztikáját két festmény jelzi a kiállításon. Az egyik oldalon, mintegy az ország-keret felső szélén Telepy Károly Hegyvidéki tája a Kárpátokat idézi, melyre az alsó keretszélen Ligeti Antal Fiumét ábrázoló látképének visszhangja válaszol.

A topográfiai hűséggel ábrázolt jellegzetesen magyar tájak a 19. században kitalált romantikus nemzetkép látószögéből látszanak, s innen, ebből a látószögből, teret és időt magyarrá egybefogva lesz – jelen kiállítás kemenesaljai helyszínére utalva – lényeges az is, hogy a Nándorfehérváron önmagát hősiesen a mélybe vető (s Wagner Sándor megfestette) Dugovics Titusz nem akárhol, hanem Nagysimonyiban született, annak ellenére, hogy történelmi alakja csak a fantázia teremtette múltban létezett. Nagysimonyi elképzelhető, mert hiszen soha meg nem festett 19. századi látképét – mondjuk – az evangélikus templom tornyával, háttérben a Ságheggyel és Celldömölkkel az ő, Dugovics Titusz kitalált tekintetével nézhetjük, úgy ahogy Orlai Petrich Soma szemével Ostffyasszonyfát vagy Kisfaludy Károlyéval Vönöcköt. Látásunk nemcsak tisztán vizuális jelenlétünk pillanata a látványok helyszínén, de egyúttal a látványokról való történeti-esztétikai tudások, egykori képzelt, valószerű vagy festményként tárgyiasult valóságos pillantások örököse is.

Tekintsenek meghitt szeretettel és elfogulatlan műkritikával ezekre a 19. századi magyar festményekre!