Pálmafák helyett a temető

Beszélgetés Major Kamill festőművésszel

Ágoston Zoltán, Várkonyi György

Major Kamill festőművésszel Ágoston Zoltán és Várkonyi György beszélget pécsi kiállítása kapcsán.

Major Kamill kiállítása a Janus Pannonius Múzeumban >>

 

Ágoston Zoltán: A Jelenkor májusi számában közölt, Perneczky Gézával folytatott beszélgetésben olvashattunk a pécsi éveiről. A mostani kiállítás katalógusában is látom, említés szintjén, Passuth Krisztina írásában. Az életrajzi adatok szerint 1970-ig élt Pécsett, azután '70 és '72 közt Budapesten, utána következett Franciaország. Elsőképpen azt kérdezném: hogyan zajlottak a Pécsi Művészeti Gimnáziumban az évei? Mit jelentettek ezek az évek a művészi érésben?

Major Kamill: Kicsit visszamegyek az időben egy anekdota erejéig. A bonyhádi kultúrházban, ahova többek között a pécsi, a kaposvári és a Déryné Színház jött előadást tartani, egy alkalommal egy pécsi színésznővel beszélgetett édesanyám a büfében, hogy mi lesz a gyerekből, és hová menjen tanulni – mert nem nagyon tanul. Mondja a színész, Pécsett van egy alkalmas iskola, merthogy anyám mondta neki, hogy rajzolgat a gyerek. Az nagyon jó, mert ott nem kell csinálni semmit. Így kezdődött: ha van egy iskola, ahol nem kell csinálni, tanulni semmit, az nekem nagyon jó lesz. Ettől kezdve nyaggattam őket, hogy én Pécsre akarok menni, a Művészeti Gimnáziumba. Először nem vettek fel, csak másodszorra – kiderült, hogy valamit mégis csinálni kell –, úgyhogy egy évet a bonyhádi közgazdasági szakközépiskolába jártam, ami nagyon messze állt minden szempontból az én vágyaimtól.

Aztán Pécsre kerültem. Jön a gyerek vidékről, még ha nem is olyan messziről. A város sokat jelentett nekem: a város kultúrája. A kollégiumot már a kezdetektől nagyon utáltam, de az iskolát, azt szerettem. Huszonketten lehettünk, igyekeztem felmérni, ki mit csinál. Otthon, vidéken a mestereim rózsafestők voltak. Bár volt az általános iskolában egy tanárom, aki azért jobb volt. Nagyon jó osztályzatokat kaptam tőle, segített, értékelte a munkámat. Jártam egyébként egy külön körbe is a pécsi iskola előtt, tehát volt bizonyos plusz munka, amit belefektettem. A pécsi iskolát nagyon megszerettem, nem tudom, most milyen, akkor jó iskola volt. És akikre különösen nagy szeretettel gondolok: Simon Béla bácsi, aki négy évig rajztanárom volt. Aztán ott volt Bizse János. Miért, miért nem, ötvös szakra kerültem, ők se tudták, hogy kit hova tesznek, ezt ki kellett bírnom, mert engem nem érdekelt, de ott is készíthettem olyan munkákat, amiknek semmi köze nem volt az ötvösséghez. Az utolsó évemben hegeszteni jártam oda, a munkáim kilógtak ebből a koncepcióból.

Egyszer voltunk szakmai gyakorlaton Budapesten a pénzverdében, ami az értelmetlenség teteje volt. Az volt a dolgunk, hogy különböző fémgombokat válogattunk szét – talán direkt összekeverték, hogy tudjanak megint munkát adni –, ezt csináltuk hetekig. Viszont Budapesten voltunk, és ez remek volt. Akkor építették az Erzsébet-hidat, azt is érdekes volt látni. Az értelmetlen gyakorlat helyett kértem, hadd mehessek a bonyhádi zománcgyárba. Azt hitték ott, hogy majd lányokat, csokrokat festegetek. Nagy szerencsém volt, hogy apránként minden lehetőséget megkaptam. Gyártották nekem az ötvenszer hatvanas táblákat, igaz, hogy én vittem a savazóba, én vittem kiégetni, mindent magam csináltam, tehát ezeket a szakmunkákat is megtanultam, de fantasztikus műterem volt számomra a bonyhádi zománcgyár.

Várkonyi György: Ezek a zománcmunkáid fennmaradtak?

MK: Itt Pécsett is kell hogy legyen belőlük elég sok. Az unokaöcsémnél vannak például, de köztérre nem kerültek. Viszont a bonyhádi zománcgyár műhelyében kikerült egy nagyobb munkám. De nem biztos ám, hogy ezek olyan nagyon jók, de legalább nagyok. Tehát köztérre nem kerültek, igaz ezeket még gimnazista koromban készítettem.

VGy: Azért kérdezem csak, mert a Pécsi Műhely tagjainak, akik nálad egy pár évvel idősebbek, a '70-es években, illetve a ’80-as évek elején Lantos Ferenc vezetésével és az ő befolyásának köszönhetően elég sok munkája Pécsváradtól Pécsig falra került, sőt, külső falra is. Ezért kérdeztem, hogy neked ilyen van-e.

MK: Nekem nincs, csak a bonyhádi zománcgyárban van, ha jól tudom, bár valaki azt mondta, hogy a zománcgyár kultúrházában is maradt tőlem valami. Lantos Ferit én vittem el a gyárba bemutatni, és azután szervezte ott a csoportos munkát. … volt egy nagyon jó nyári időszak, amikor Gyarmathy Tihamér is eljött, azon a művésztelepen én részt vettem.

ÁZ: Ez tehát a ’60-as évek vége felé volt...

VGy: Ez nagyon fontos mozzanat, mert – legalábbis számomra – nem volt ismert, hogy Lantos Ferencnek és az általa vezetett Iparművészeti Stúdiónak te voltál a bonyhádi kapcsolata.

ÁZ: Így a tanárok sorába Simon Béla és Bizse mellé Lantos is bejön a képbe.

MK: Lantos nagyon fontos tanárom volt. Csak negyedévben tanított művészettörténetet, de már ismertem korábbról, mert jártam a szakkörébe, amit az iskolán kívül tartott, a TIT-ben. Jól ismertem onnan, és a szemléletmódjából sokat tanultam.

ÁZ: És a szakmai közegen kívül vannak-e emlékei a városról?

MK: Hát hogyne. Bérletünk volt a színházba és koncertekre is jártunk. Kétszeresen is boldogság volt kiszabadulni a kollégiumból: minket mint művészetis gimnazistákat utáltak, de persze mi is akartunk járni az előadásokra. Ez kisebbség és többség szempontjából is érdekes. A lajosisták voltak háromszázan, a széchenyisták kétszázan és a művészetisek húszan. De elkalandoztam. Csak hát nagyon jó volt elmenni a kollégiumból, mert ez plusz kimaradást jelentett. Szóval sokat jártunk koncertre, színházba, a Bóbitának az előadásairól is tudtunk. Ismertem például Varga Pétert, sokan játszottak, dolgoztak vele, rám is hatott. Amikor képesítés nélküli falusi tanító-igazgató voltam egy évig Ófalun, akkor szerveztem vele egy bábszakkört a gyerekeknek.

Jártunk moziba is, de az még gyermekkori rajongás, nem Pécsett kezdődött. A gyerekkoromat moziban és kultúrházakban töltöttem, hol izgalmas, hol kevésbé érdekes dolgokat láttam. Jártam persze múzeumokba is, a Néprajziba sokat mentem. Mándoki László dolgozott ott, nagyon szimpatikus ember volt. Szervezett afféle néprajzi kimittudot, én ugyan nem sokat tudtam a néprajzról, de valahogy belekeveredtem.

Gimnazista koromban láttam az első Vasarely-kiállítást is – például a szitanyomatokat –, az gyönyörű volt, és fontos számunkra.

ÁZ: Más korabeliekkel volt kapcsolata?

MK: Persze. Említettem már a szakkört vagy stúdiót, ahol nagyon sokat láttam a Kismányoky Karcsit, aki velem szemben rajzolt. Jó kapcsolatom volt Swierkiewicz Robival, őt iskolán kívülről ismertem. Azt hiszem, a Kőtárnak az egyik őre lehetett abban az időben, hogy valamilyen állása legyen. Vagy Csorba Simon, ez gimnázium után volt már, őt is a gimnázium utolsó évében ismertem meg. Vonzottak az olyan emberek, akik nem fértek bele a keretekbe.

ÁZ: Nem ez az első pécsi kiállítása. A ’70-es években, miután meglett a francia állampolgársága, már vissza tudott jönni Magyarországra. Ha nem tévedek, Passuth Krisztina szövegében olvastam azt is, hogy Pécsett talán még nagyobb kedvvel állít ki, mint máshol. Igaz ez? Mit jelent Önnek a franciaországi és nemzetközi recepció után ez a mostani kiállítás?

MK: Pécsett mindig úgy éreztem, mintha pécsi lettem volna. Úgy érzem mindig, hogy hazajövök. De nemcsak kiállítani szeretek, hanem mondjuk lejárni a piacra. Aztán volt tíz évig egy házunk nem messze, Kisgeresden, vagyis Geresdlakon, ami sokat jelentett nekem, mivel anyai nagyszüleim ott laktak, oda jártam nyaralni. Erdő mellett pici falu, jó levegő. Csodálatos volt. Akkor nagyon unatkoztam, de most már tudom értékelni.

ÁZ: A májusi Jelenkorban megjelent Perneczky-beszélgetésben olvashattunk Hantai Simonhoz fűződő kapcsolatáról, az előzőekben pedig pécsi kötődéseit firtattam. Most már erről a kiállításról szólva el kell mondani, hogy egynemű, koherens gondolatok változatos transzformációit láthatjuk. Vidovszky László kiállításmegnyitó beszédében az időt, annak múlását hangsúlyozta az anyag láttán, ám biztos vagyok benne, hogy ez a gondolat nem csak egy zenészben fogalmazódik meg, aki a hangok egymásutánisága révén mindig az idő múlásával foglalkozik. A kiállításnak sok történeti allúziója is van, az akkád vonal például a Gilgamessel. És ez a történeti allúziókkal gazdagított anyag szándékos roncsolásoknak is ki van téve, így az idő a pusztulás formájában is megjelenik. Ez utóbbi érdeklődés mikortól datálható?

MK: Volt egy Írók Boltja Pécsett a Király, az akkori Kossuth Lajos utcában. Sokat jártam oda, ott vásároltam a könyveimet, ha volt rá pénzem. A Gilgamest úgy vettem meg, hogy fogalmam sem volt, mi az, csak a borítóképet láttam meg, ez vonzott. Aztán beleolvastam, végül addig forgattam, míg megszerettem. Ezt a könyvet aztán Franciaországba is magammal vittem.

Amit megemlítenék: ha egységes is, amit itt lehet látni, van egy másik része, amit pár évvel ezelőtt lehetett látni a pécsi Kisgalériában. Ezek fotó után készült munkák, vagy maguk a fotók – némelyikhez nem nyúltam hozzá. A roncsolás ott is megjelenik, sőt, van átjárás a két kifejezésmód között, és ez visszanyúlhat nagyon messzire, talán gyerekkori traumákig, amikor például fuldokoltam, és úgy tűnt, hogy meghalhatok. Gégegörcseim voltak – így nevezték. Aztán itt Pécsett megoperáltak, kivették a két mandulámat. A Barla bácsi gondoskodott erről, aztán kapott érte talán mézet vagy libát, mert akkor ez így ment, nem volt még boríték.

Azon kívül temető mellett laktunk Bonyhádon. Az ablakomból nem lehetett látni, de ha egy utcával feljebb mentem, láttam a temetési meneteket: lovak húzták a fekete-szürke, üveges gyászkocsit. Mentem föl egyedül is a temetőbe, de nem annyira a sírok miatt, hanem mert télen nagyon jól lehetett szánkózni a temető másik oldalán, a környékről mindenki oda járt. A másik oldalán pedig, de abban az időben el volt zárva, a zsidó temető volt. Az pedig csodálatos egy temető, az, hogy el volt zárva, már misztikussá tette, ráadásul csupa olyan sírkő, ami a katolikus, keresztény temetőkben nem volt látható. Oda át kellett mászni a falon, és ha a Bognár néni kutyája nem jött, akkor az ember ott nézelődött. Ha Bognár néni kutyája jött, akkor rohantunk, másztunk vissza a falon, hogy mentsük az irhánkat.

ÁZ: Aztán Párizsban a Père-Lachaise temető mellett lakott, tehát az ott is fontos pont volt.

MK: Igen. És Bálint Endrének a munkáit is ismertem már itthon, ő is a temető mellett lakott. Vannak ilyen históriák, hogy az ember, ha temető mellett lakik, akkor oda bejár. Kint az volt az első olyan park, ahova be lehetett menni csavarogni. Eleinte a rácsokat néztem, aztán ott is a roncsolás, a rozsdásodás izgatott meg az eltűnőben lévő portrék.

Nemrég voltunk két hónapig Ázsiában a feleségemmel. Egy kis szigeten, ahol egy hetet töltöttünk, nagyon megfogott egy régi pannó, ami az élmunkásokat emlékeztette valamire. A nap teljesen kiszívta és tönkretette, megrepedezett. Ez engem sokkal jobban érdekelt, mint a pálmafák meg a tenger.

2014-06-03 10:10:00

PROGRAMOK

  • Szerb Antalról: kötetbemutató beszélgetés
    Havasréti József / Pálfy Eszter / Kisantal Tamás
    2019. június 14., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)

  • Keresztesi József: Inverz Ophelia (könyvbemutató)
    2019. június 15., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)
    Beszélgetőtárs: Görföl Balázs