Falak nélküli múzeum

Pierre Székely pécsi kőkertje

A szerk.

Pierre Székely (avagy Székely Péter) /1923–2001/ a XX. századi szobrászat kiemelkedő alakja. Pécsi kiállításairól az elmúlt két évtizedben több esszét, tanulmányt is közölt a Jelenkor, e szövegekből közlünk most részleteket, felelevenítve Székely munkásságát, egyúttal rámutatva a város egyik fontos helyszínére.

Várkonyi György írásai a Jelenkor folyóiratban>

Székely Péter 1923-ban született Budapesten, az érettségi után ’41-től Dallos Hanna grafikus és fametsző tanítványa volt, a mellette töltött pár évet követően lengyelországi munkatáborokban „tanult” követ faragni, 1946-ban telepedett le Franciaországban. Köztéri alkotásai a világ minden táján megtalálhatók Japántól Amerikáig, köztük Budapesten és Pécsen is, életművéért a Francia Köztársaság Becsületrendjében részesült.

1991-ben öt szobrot ajándékozott a pécsi Janus Pannonius Múzeumnak, melynek legnagyobb, központi alakja, A szabad ember (L’Homme libre) egy ideig a párizsi Défense-negyedben állt. E „kőkert” azóta is része a városnak, a szobrok szervesen illeszkednek a Káptalan utcai Reneszánsz Kőtár udvarának környezetébe, ugyanakkor távoli korok izgalmas egymásmellettiségét nyújtják. A pécsi szabadtéri múzeum megnyitásának tiszteletére a Jelenkor 1991. februári számában rövid tanulmány jelent meg Várkonyi Györgytől, illetve egy Székely-esszé a saját alkotói tevékenységéről. Halála után a Jelenkor 2001. szeptemberi számában szintén Várkonyi György emlékezett a szobrászra.

Várkonyi szerint nem véletlen, hogy a szobrász Pécsnek éppen ebből a szegletéből teremtett szabadtéri múzeumot. Székely „biztos érzékkel bukkant rá arra a helyre, mely az idegenforgalmi nyilvánosságot szolgálni s a szemlélődéshez, meditációhoz szükséges zártságot, intim hangulatot biztosítani egyaránt képes.” Nemcsak a környezet szépségét, a hely fekvését mérlegelte, hanem valószínűleg tudatosan épített a szellemi partnerekre, „készen a párbeszédre az utca életműmúzeumaival, számítva az összemérettetésre Amerigo Tot és (…) Schaár Erzsébet szobraival.” Ez azért is jelentős, mert „a szobrok léptékükből következően szabad térbe szánt, köztérre kívánkozó alkotások”, így „az ajándék tulajdonképpen Pécs város közönségének szól.”

A szabad ember, polikróm gránit, 1978, pécsi kőkert

 

Mit kapott Pécs Pierre Székelytől?

Az alkotó szerint nyelv nélkül is érthető találkozási pontot. Így ír erről esszéjében: „Tulajdonképpen azt szeretném, hogy mindaz, amit nem tudok elmondani szóval, se magyarul, se franciául, se más nyelven, világosan érthető legyen mindazok számára, akik szobrommal találkoznak. Tehát egy olyan találkozási pont legyen a világban, amely éppúgy értelmet, esetleg örömteli értelmet lel akkor, ha egy műértő vagy ha egy nem műértő ember látja meg.”

Várkonyi szerint játékot és időtlenséget kifejező formákat. „Örömszobrász”-nak nevezi Székelyt, aki „azt csinálja, s mindig is azt csinálta, amit jól esett tennie. Játszott. Játszott hatalmas formákkal, tonnányi kövekkel, elemi erőkkel, régi kultúrákkal, ősi jelekkel, triviális ötletekkel. (…) Ahogy hidegen hagyják a hagyományos plasztikai »viselkedés« normái és illemkódexe, ugyanúgy peregnek le róla divatok és aktuális művészeti tendenciák. Az időtlenül örök dolgok érdeklik. (…) Székely különlegesen érzéki, meghitt viszonyt alakított ki az anyaggal, melynek rendkívüli fontosságot tulajdonít. (…) [L]ánggal munkálja meg a gránitot. A pécsi kőkert gránitszobrai, A szabad ember, a Goya szeme (L’oeil de Goya) és a Hajnali ének (Les Laudes) is ezzel a »négy őselemet«, tüzet, vizet, földet (követ) és levegőt felhasználó eljárással készültek. Székelyt e lángfaragási technikában minden bizonnyal az vonzza, hogy a művi beavatkozás eredményeképp a megmunkált felület organikusabb hatást kelt, mint a nyers, megmunkálatlan. Úgy tűnik, mintha csupán a múló idő nyoma látszana a grániton. (…)

A Székely-féle rusztikus felületkezelés, s az additív (nem kibontó) jellegű szoboralkotási módszer egyszerűsége mindenesetre sokkal jobban illik a régi káptalani házak és az udvar növényzete által meghatározott erőteljes atmoszférába, mint narratív felfogású szobrok vagy esetleg steril, geometrikus plasztikák együttese. Pierre Cabanne hívta fel rá a figyelmet, hogy Székely szobrai feltételezik és igénylik a párbeszédet az épített környezettel. Nem lehet véletlen, hogy Székely Péterre saját bevallása szerint mindig különleges vonzerőt gyakoroltak azok a helyek, ahol építészet, szobrászat, festészet organikus egységet képez. Ezzel függ össze, hogy Székely gyakorló építészként is szoborarchitektúrát csinál, hiszen a szobor számára nem egyéb, mint felépíthető forma, s az épület csak annyiban különbözik ettől, hogy felépíthető és lakható forma.”

2001-ben, Székely halála után így elemzi Várkonyi a szobrász építészeti munkáit: Székely váltott „az architektonikus lépték és gondolkodás felé, egészen a lakható szoborig, ami persze újra a funkcionális és autonóm művészet problémáját veti föl. A funkció tágabb értelmezésének lehetősége is megadatott azonban Székely Péternek, amikor egyszerre gyakorlati és spirituális rendeltetésű terek, templom- és kolostoregyüttesek alakítására kapott megbízást. (…) Világ-, mű- és énmagyarázatának módszere analóg volt a szobrokéval: talált kövek, talált formák, színes rétegek összeragasztott montázsa. Ez az eklektikus élet- és művészetfilozófia sem egy tömbből faragott, teoretikus következetességgel kifejlesztett rendszer.

(…)

Nem tört lándzsát sem figuratív, sem nonfiguratív (…) sem kaland és rend perpatvarában. (…) Ami más kezén a legelcsépeltebb plasztikai közhely, csupasz vizuális formáció, az nála feszültséggel, energiával teli, élő forma lett. (…) [A] műfaji kategóriák falait kéjes örömmel tette átjárhatóvá.”

Maga Székely így nyilatkozik a műfaji és stílusbeli kérdésekről idézett esszéjében: „Világos lett számomra: a forma nem más, mint a mozgás nyoma. És ettől a pillanattól kezdve teljesen lényegtelennek tartottam azokat az elméleti, esztétikai vitákat, amelyek az ún. absztrakt művészetről szóltak, vagy a figuratívról, mert én a fa formájában a nedvek útjának a nyomát láttam.” Eszmefuttatását anekdotával zárja, miszerint egyik tengerparti utazása során egy spirál formájú kavics akadt a kezébe. A forma annyira megtetszett neki, hogy igyekezett a lehető legpontosabban lemásolni, de hússzoros nagyításban. A szobor láttán egy párizsi barátja felkiáltott: „Nahát, most absztrakt szobrász lettél!” „Mondhatom, ez volt az egyetlen szobor munkásságomban, amikor valójában egy természeti tárgyat a lehető legpontosabban próbáltam lemásolni. Ekkor ért ez a vád vagy elismerés, hogy absztrakt szobrász lettem. Ebből is látszik, hogy milyen értelmetlen ez a fajta esztétikai elvonatkozás, amit absztraktnak neveznek. Számomra nem ez volt a fontos akkor sem, és most sem.”

2013-10-16 10:10:00
http://www.szinhaz.net

PROGRAMOK

  • Szerb Antalról: kötetbemutató beszélgetés
    Havasréti József / Pálfy Eszter / Kisantal Tamás
    2019. június 14., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)

  • Keresztesi József: Inverz Ophelia (könyvbemutató)
    2019. június 15., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)
    Beszélgetőtárs: Görföl Balázs