A fordítás melankóliájáról

Miklós Laura

A Jelenkor régebben is foglalkozott a műfordítás kérdéseivel. A ’90-es évek végének néhány írását Miklós Laura tekinti át.

A fordítás vagy épp annak lehetetlensége körüli vívódást már jól ismerjük, mégsem szabadulhatunk örök szorításából. Octavio Paz írja, hogy valójában már a beszéd megtanulásakor is fordítunk, s a fordítás nemcsak nyelv és nyelv között történik, hanem az élet minden részletében jelen van, minden pillanatban fordítunk. Ezzel pedig a bábeli zűrzavart meghagyta a maga dinamikájában – ellentétben a Kosztolányi Dezső képviselte állásponttal. Kosztolányi a fordításban inkább a „ferdítést” látta, s az áthidalhatatlanság gondolatát hangsúlyozza: a különböző nyelvek, szavak zenéje eltérő hatást fog ébreszteni nemcsak az értelemben, de a lélekben is. Végső soron igazat kell adnunk Kosztolányinak: Lewis Carroll Alice in Wonderlandje után valóban máshogy cseng a mai olvasó számára az Évike Tündérországban címfordítás, melynek mai megítélése igencsak kétséges. A Jelenkor 1999-es és 2000-es évfolyamaiban a fordítás elméletéről és gyakorlatáról számos publikáció helyet kapott. Ezek közül említek néhányat.

Schein Gábor tanulmánya a „fordítás humanista elméleteit” járja körül Babits, Kosztolányi, Szabó Lőrinc és Csorba Győző munkássága kapcsán. A hűség támogatóit állítja szembe a szépség pártfogóival – avagy a fordításnak mennyire kell magyarrá válnia, mennyire maradjon idegen. Példaként említi Babits Mihályt, aki több alkalommal írta: a világirodalom hagyományát az irodalom folytonosságában látta, éppen ezért nála a fordítás során az asszimiláció a kulcsfogalom. Schein szerint ezt illetően Babits a goethei eszmény itthoni folytatója: „a másságnak a megértés folytonosságában való feloldódását, felfüggesztését emeli egy kor eszményévé”. Talán ma már gyakrabban közelítünk a különbözőség kérdéséhez azzal a szándékkal, hogy a másság érzetét megtartsuk, és – paradox módon – éppen ezáltal törekszünk az irodalmi folytonosság fenntartására.

Fordításról beszélhetünk az átírás esetében is. Szigeti Csaba írásában a magyar irodalomtörténetből Arany János a Szigeti veszedelem átírására tett kísérletét idézi fel, s Arany egyik motivációját a kor történeti kérdéseivel kapcsolja össze. A „mindenkori magyar nyelvre” fordítás az idegen nyelvű irodalmak esetében szinte egyértelműen magában foglal bizonyos szintű modernizálást, hívja fel a figyelmünket a tanulmány. Párhuzamos olvasmányként ide vehetjük Thomka Beáta Aluljárók, felüljárók, belső járatok: átjárhatóság című előadását (amely ugyanazon az 1998-as JAK-napokon hangzott el, mint Szigeti szövege), ahol az irodalmat gazdagító, természetes (belső) eljárások közé sorolja az átírást, azt az eljárást, mely hasonlóságokat mutat a zene és a képzőművészet metódusaival.

A világirodalom hazai „modernizálásának” kérdése az elmúlt években újra központi témává vált a nyelvi viszonyok és a fordítási szemléletben történő hangsúlyváltozásokkal egyidejűleg: Barna Imre Rozsban a fogója, Nádasdy Ádám tercinák nélküli Isteni színjátéka, Jancsó Júlia Proust-magyarítása keltette fel leginkább az olvasóközönség figyelmét. Szigeti másik tanulmányában a külső, azaz idegen nyelvről magyarra fordításról mondja, hogy örökös keresés, már-már lehetetlen álom, épp úgy, mint a tökéletes nyelv keresése. A fordítás problémáira hozott példái közül kiemelném a Georges Perec La Disparition-nal kapcsolatos meglátásait.
Szigeti Csaba Perec lipogrammatikus regényének olvasása során részesült a „lehetetlen lefordítani” letaglózó élményében, melyet egy személyes anekdotával old fel és értet meg az olvasóval. Az éjszaka csendjében egyszer csak elhagyta az e betűket saját világából, s ez a gondolkodás (és egyben a látásmód) konvencióinak újragondolásához vagy épp elhagyásához vezetett: „Tapasztaltam azt a régi elméleti közhelyet, mely szerint a világértelmezésünk nyelvi jellegű, tudtam, mit jelent az, hogy nyelvem határával világom határa egybeesik…”

Goretity József Utazás Leningrádból Szent-Pétervárra sorozatának első részében Szergej Dovlatov prózájával foglalkozik, és fordítói nehézségként hasonló jelenséget említ. Dovlatov ugyanis nem volt hajlandó azonos kezdőbetűjű szavakat használni egy mondaton belül, melynek következménye egyrészt az, hogy a szöveg nem a valóság leképezése, hanem a fikció táptalaja, az öngenerálás kiindulópontja. Másrészt a szerző sakkot ad a fordítónak: a szöveg értelmének megtartása érdekében olykor kompromisszumra kényszerül a nyelvi feladványokkal szemben. A fordítás végeztével pedig marad a melankólia, a szavak gondolatbeli csiszolgatása, a tökéletes nyelv utáni hajsza. 

2017-07-26 15:30:00
http://www.szinhaz.net

PROGRAMOK

  • Szerb Antalról: kötetbemutató beszélgetés
    Havasréti József / Pálfy Eszter / Kisantal Tamás
    2019. június 14., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)

  • Keresztesi József: Inverz Ophelia (könyvbemutató)
    2019. június 15., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)
    Beszélgetőtárs: Görföl Balázs