Széchenyi tér 17: a régi szerkesztőség

Havasréti József

2018 őszén a folyóirat évfordulója alkalmából bejártuk a legendás régi szerkesztőséget. Kiss Tibor Noé fotózott, Havasréti József elemzett és emlékezett, a cikk elkészítéséhez Méhes Károly pedig archív fotókkal járult hozzá.

Havasréti József írásai a Jelenkor folyóiratban>

1.

A Jelenkor hajdani szerkesztőségi helyisége egyszerre volt iroda, szellemi-társasági központ, a 19. századba visszanyúló múltját illetően pedig várostörténeti érdekesség. 2018-ból visszatekintve felidéződnek az épület és az iroda sajátos belső terei: a salétromos, penészes, savanyú szagú lépcsőház, a bejárati ajtó üvegébe metszett, ma is látható szép felirat (bal ajtószárny: „Pécs-Baranyai Takarék Pénztár”; jobb ajtószárny: „Bemenet”); az eklektikus irodai bútorzat, a rossz fűtés, a körbefutó lambériák. A banki, irodai, hivatali miliőt a Széchenyi térre nyíló kilátás oldotta valamelyest, illetve a szerkesztőségben dolgozó emberek. Maga az ingatlan valamikor a Zsolnay család tulajdonában volt; Zsolnay Miklós Bazár-árucsarnoka működött a földszinten – ma nyilván erre utal vissza a Nick-udvar bejáratától jobbra található Bazár söröző elnevezése is. 1882-ben az ingatlan adásvétel útján a Zsolnayaktól a fent említett Takarékpénztár tulajdonába került át. 1958 és 2003 között a Jelenkor folyóirat szerkesztőségének, illetve a Magyar Írók Szövetsége Dél-Dunántúli Csoportjának adott otthont. A szerkesztőség bizonyos sajátosságai, így tágassága, valamint a várakozó ügyfelek kényelembe helyezését szolgáló bőrborításos padsor az egykori banki funkcióból származtak. A Jelenkor-korszakban az iroda összhatását, az államosítás előtti működésre visszautaló néhány emléknyomot nem számítva, a szedett-vedett bútordarabok, a borpecsétes textillel vagy műbőrrel bevont kanapék és fotelek, rissz-rossz székek, hivatalszagot árasztó asztalok, az itt-ott felbukkanó műtárgyak, valamint a roppant méretű, őserdei hatást keltő filodendronok határozták meg.

2.

A régi szerkesztőség felidézése során saját emlékeimre, illetve mások szöveges és szóbeli visszaemlékezéseire, fotódokumentumokra és leírásokra egyaránt hagyatkozhatom. Szerencsére soha nem kellett éreznem a kezdő szerzők obligát szorongását, mindig barátságos, sőt, baráti és valóban konstruktív légkör fogadott. Igaz, a szerkesztőség összetétele éppen a kilencvenes évek elejére roppantul megfiatalodott; Csuhai István főszerkesztő mindössze három évvel volt idősebb nálam, a többiek pedig pár évvel fiatalabbak. Csak komikus kitérőként említem meg, hogy mióta a lapban publikálok (1993), a Jelenkor egyetlen kéziratomat utasította el, amikor egy Lőrincz L. László regényeiről szóló elemzéssel bátorkodtam felkeresni Ágoston Zoltánt. Részt vettem néhány szerkesztőségi mulatságon is, még a JAK Tanulmányi Napok idejéből, néhány szilveszteri koccintáson – az ezekre jellemző alkoholgőzös emlékeken túlmenően leginkább a csendes hétköznapokra emlékszem, hogy beszélgetünk, esetleg valamin nevetünk Keresztesi Jóskával, Ágoston Zolival, Nagy Boglárkával, Décsi Tamással; végighallgatom Csuhai István lényegre törő kritikai javaslatait egy kézirattal kapcsolatban; nagyritkán megiszunk egy pohárka vései pálinkát Bertók Lászlóval. A szerkesztőség, noha tágas volt, sőt a lap szükségleteihez viszonyítva szinte már túlméretezettnek hatott, a főszerkesztő és a titkárnő szobáját leszámítva nem volt túl világos, akváriumszerű derengése jól illett a szöveggondozás, a filológiai munka, az irodalmi termelés némiképp papírszagú, némiképp titokzatos, gyakran sajátosan bürokratikus elemeket sem nélkülöző hangulatához. De meglehet, ez már csak irodalmi mítosz, amin az emlékezés nosztalgikus karaktere dereng át.

3.

A dokumentumfotók és a visszaemlékezések mintha újra és újra ugyanazokra a részletekre fókuszálnának: megbeszélések, ünnepek, értekezletek, köszöntések; ilyenkor az ismert irodalmi figurák mögött tűnik fel egy-egy jellegzetes tárgyi részlet: a faburkolat, a fogasok, az oszlopok, a dohányzóasztalokat díszítő szőttes terítők, Várkonyi vagy Nagy László szoborportréja (ezek ma is láthatók az új szerkesztőségben, a főtér másik oldalán) vagy a fél Széchenyi teret kitakaró filodendron. 1991 végéről fennmaradt három fénykép (Méhes Károly adománya a jelen cikkhez), melyek egy szilveszteri mulatságot örökítenek meg. A felvételek jól magukba sűrítik a rendszerváltás utáni „új” korszak légkörét, a megrészegült boldogságot, az akkor menőnek számító ruhákat, a „régi” szerkesztőségi kulisszákat; és számtalan derűs arcot (Bertók Lászlóét, Csordás Gáborét, Méhes Károlyét, Szécsényi Endrét, Csányi Kingáét, Gálosi Adrienne-ét, Mekis Jánosét és még sorolhatnám). Ünnepi pillanatok.

4.

Néhány tárgyi megjegyzés a szerkesztőség valós elrendezését illetően, ezeket Parti Nagy Lajos Annotált félszép című írásának részleteivel illusztrálnám, amely a Jelenkor 2018. októberi, a 60. évfordulót ünneplő számában jelent meg. A Széchenyi tér 17. korszaka számomra Csuhai István, Ágoston Zoltán, Nagy Boglárka, Keresztesi József és Décsi Tamás korszaka volt, valós emlékeim a szerkesztőségről az általuk fémjelzett időkhöz kapcsolódnak. Érdekes módon a hatalmas méretű ingatlan tagolása egyszerre volt szűkmarkú és pazarló: kongó termek közé beékelt aprócska irodák. A bejárattól jobbra rögtön nyílott egy kisebb szoba, itt dolgozott a Jelenkor mindenkori titkárnője is, itt intézték el a szerzők adminisztratív teendőiket kézirataikkal, szerződéseikkel, tiszteletdíjaikkal kapcsolatosan („a bejárati üvegajtón túl, mindjárt jobbra a Klárika-szoba a kávéfőzővel, ahol az én íróasztalom is van”). A látogató a bejáratot követően a szerkesztőség egyik legnagyobb termébe lépett; az itt található kényelmes, ám csúf ülőgarnitúra és néhány asztal a rendezvények, értekezletek és úgy általában a társasági élet során kapott fontosabb szerepet; afféle közösségi térként működött leginkább („örök színtévesztőként jobb híján mondom, hogy arany-fekete a kanapé színe. Keddenként, a szerkesztőségi koraestéken Csorba Győző ült rajta, Pákolitz István és Csordás. Balra, jobbra két fotel, Bertók Laci és Ervin”). Bal felől fából készült panel választotta el a főszerkesztő irodáját („a nagyterem egyik végét faelemekkel választották el, legyen főszerkesztői szoba, pláne reprezentatív, ez lehetett a cél”). Mellette ablaktalan szobácska, szinte csak fülke, emlékeim szerint Décsi Tamás, később pedig Keresztesi József dolgozott itt. Ettől balra átjáró nyílik a Nick-udvar irányába; jobbról a vizesblokkal, balról pedig újabb aprócska iroda, számomra Nagy Boglárka helyeként őrződött meg, de Parti Nagy írása szerint Szederkényi Ervin és Csordás Gábor is birtokolta valamikor e szobát. Szemben jókora terem, a tömb belső udvarára nyíló ablakokkal, körbefutó vaspolcokkal, ezeken tárolták a remittendát. Itt állt a pingpongasztal, és itt zajlottak az immár sajtó-, illetve irodalomtörténeti emlékké vált híres pingpongcsaták („a másik üvegajtó egy folyosóra nyílik, balra hajdan Ervin, majd Csordás kis szobája, szemben a pingpong-szoba, műemlék-jellegű faborítás, párnázott bőrajtók, porszag, kaucsukszívhang”). Minthogy egyáltalán nem érdekel a sport, erről csak homályos emlékeim vannak, viszont alig létezik olyan visszaemlékezés a Szederkényi-korszakra vagy a „régi” szerkesztőségre általában, ahol ne bukkanna fel a pingpongasztal motívuma („nyesni tudok, pörgetni nem, napi egy órát játszunk, többnyire kora délután. Az a hektikus és monoton pattogás nemcsak a csontjaimba, a falakba is beleivódott. 2003-ban költöztették ki a Jelenkort, azóta mondott falak közt üresség, romosság”).

5.

Az ingatlan pillanatnyilag raktár, állapota (az állagmegóvási szemponton túlmenően) gyakorlatilag mellékes, hiszen a közönség elől elzárt; jelen formájában bármiféle egyéb funkcióra alkalmatlan. A bejárat ma is a régi, a lépcsőház se sokat változott. A bútorok eltűntek, egy részük az új szerkesztőségben van, a pingpongasztalt jótékony célra elajándékozták. A szerkesztőségi időket a még mindig meglévő faburkolatok és elválasztó falak, a piros és fekete bőrrel párnázott irodai ajtók, a fekete bőrrel bevont ülőpadok, néhány bakelitfogas, valamint a piros-fehér kaputelefon és egy régi csengő idézik – és esetleg még a kilátás. De az se nagyon. A Széchenyi tér is jócskán átalakult a 2009–2010-es felújítás következtében, a Hunyadi-szobor és szemben a megyei közgyűlés épülete (valamikor szintén banképület) nagyjából a régi; egyébként pedig kő kő hátán.

 

(Írásomhoz felhasználtam Parti Nagy Lajos Annotált félszép című tárcáját, valamint Rabb Dániel építész néhány megjegyzését-javaslatát; köszönet értük.)

2019-01-18 17:00:00

PROGRAMOK

  • Szerb Antalról: kötetbemutató beszélgetés
    Havasréti József / Pálfy Eszter / Kisantal Tamás
    2019. június 14., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)

  • Keresztesi József: Inverz Ophelia (könyvbemutató)
    2019. június 15., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)
    Beszélgetőtárs: Görföl Balázs