Bezzeg Bécs

Kiss Tibor Noé

Mindig ezt mondom, ahogy telnek az évek, egyre erősebb bennem az osztrák. Kiss Tibor Noé írása.

Kiss Tibor Noé írásai a Jelenkor folyóiratban>

Bécs nekem eleinte egy megkopott, rozsdás, fehér Mercedest jelentett. A nagybátyám a nyolcvanas évek végén Bécsben dolgozott vendégmunkásként, akkor vette a kocsit. Alig vártam, hogy beülhessek, egyszer elvitt Vácra, az volt a csúcs. Aztán az autó összetört, majd a nagybátyám, az a mindig életvidám ember, Miki sem volt többé. Néhány évvel később, a gimnáziumi éveim végén én is eljutottam Bécsbe, egy hetet töltöttem ott az akkori barátnőmmel. Megnéztünk néhány múzeumot, a Mariahilfer Strassét, a Hofburgot, az állatkertet Schönbrunnban. Mint Budapest, csak minden sokkal szebb, nagyobb és gazdagabb. Pesten szomorú csimpánzok a rács mögött, Bécsben vidám fókashow. Feltűnt, hogy a boltokban lehet 43-as méretű női cipőket is venni, de akkor erről még nem beszéltem senkinek.

Kamaszkoromban Bécs majdhogynem irritált, az eklektikát észre sem vettem, csak a pompa tűnt fel, hogy minden olyan tekintélyes és steril. Újabban ez már nem zavar, az elmúlt években tett látogatásaim óta egészen máshogy látom a várost, majdhogynem beleszerettem. Minden megvan benne, ami miatt valamikor Budapesthez kötődtem, valahogy mégis minden puhább, finomabb. Emberléptékű hely. Ülünk a Hamerlingpark mögötti téren, kényelmesen begurulnak egymás mögé a kocsik, ötpercenként befut a villamos, felszállók, leszállók, csöngetés, tompa, kellemes zaj, ilyennek szeretem a várost, nekem ez a lüktetés a tempóm. Lehetnék akár Olaszországban is, ami számomra az etalon.

A nyugi mellett ugyanakkor sokszínűség, kavalkád, és most nemcsak arra gondolok, hogy a metrókon és vasúti kocsikon százféle nációval találkozhatunk, nem. Az építészeti sokszínűség nyűgöz le leginkább, imádom a Margareten negyed bérházait és belső udvarait, amelyeket a húszas-harmincas években emeltek a munkásoknak, a nyolcadik-kilencedik kerület szűk utcáit és kávézóit, a kacskaringós Donaukanal hangulatát, még az üvegablakos toronyházakat is. És a Votivkirche! A kedvenc bécsi épületem, neogótika kimaxolva. Egyszerűen lenyűgöz, ahogy lemegy mögötte a nap, és ahogy az épület sötétszürke tornyai belesimulnak az éjszakai égboltba.

Kapcsolódik számomra a városhoz valami furcsa tragikum vagy pechszéria is. Talán tíz évvel ezelőtt történt: az ölemben vittem fel az emeleti rendelőbe az egyik barátom beteg kislányát. A gyógyító (nyilvánvalóan sarlatán) megfogta a kislány kezét, és mélyen a szemébe nézett. Ez volt a kezelés: energiaáramlás vagy mi a szösz. Velünk volt a gyerek nagyapja, köztiszteletben álló sebészorvos. Soha nem felejtem el a tekintetét. Ehhez képest szinte semmiség, hogy az egyik autóm mintha rettegett volna Bécstől. Egy alkalommal Mosonmagyaróvárnál ment tönkre az egyik henger, s volt, hogy három nap parkolás után lemerült benne az akkumulátor. (OK, égve hagytam a belső világítást.)

Bécsben éltem át életem egyik legabszurdabb kocsmai élményét is. A belvárosban található Lambada Café pont olyan, mint egy szocreál kocsma Uránvárosban. Sötétbarna lambéria, boxok, ízléstelen kárpitok, nyolcvanas évek. A környékbeli melósok és alkoholisták számára ideális lebuj, és mi is egymás után ittuk a snapszokat, szívtuk a cigarettát (néhány hónapra vissza is szoktam rá). Volt bent egy nő, akinek a kiskutyája folyton ott mászkált az ülőkéken és az asztalon. Nem viccelek: ha rákeres az ember a Google térképen a Lambada Caféra (Neubaugasse 38.), láthatja a kiskutyát, ott ül a kerevet legtetején. A Lambadában csak azt nem tudtuk eldönteni, hogy az elsőre pszichopatának látszó tulaj milyen nemzetiségű. Albán? Bosnyák? Tunéziai? Végül is mindegy volt, egy grátisz kört mindig kaptunk tőle a végén. Aztán kiléptünk a csípős éjszakába, sétáltunk ötven métert, és már ott is voltunk a Mariahilfer Strassén, menő üzletek, konfetti, csillogás.

Ami miatt egyébként a fél életemet Bécsben tölteném, az a közlekedési rendszer. Bécset elővárosi vonatok, metrók, villamosok szelik keresztül-kasul, s kamaszkoromban hónapokig tartott feldolgozni azt az élményt, hogy Mödlingben felültem egy patyolattisztaságú vagonba, amely negyedóra alatt kirakott Bécs belvárosának valamelyik pontján. (Na, jó, átszállással fél óra.) Nézegettem az embereket, a házakat, a különböző övezeteket, városökológiai vizsgálódások, kezdő szint. Elképzeltem mindezt odahaza: hogy felülök Ráckevén és kiszállok Szentendrén, micsoda város lenne akkor Budapest! Átszállás a Batthyány téren, azóta is, mindörökké. Szinte fájt visszatérni Magyarországra, és folytatni a végeláthatatlan buszos zötykölődést Zuglóba, Hűvösvölgybe, Budafokra, Pestlőrincre. Nézni a végeláthatatlan kocsisort Kismarton és Kópháza között, huszonöt kilométernyi autó. Hétfő, hajnali öt, én jövök haza Bécsből, egy teljes nyugat-magyarországi megye meg nekiindul Bécsnek, Ausztriának, Nyugat-Európának, hogy felvegye a melót. Nálunk kalandvágy az élet, bezzeg Bécs, mindig ezt mondom, ahogy telnek az évek, egyre erősebb bennem az osztrák.

Utoljára tavaly ősszel voltam Bécsben, két alkalommal is, a regényem német nyelvű megjelenése kapcsán. A hivatalos ügyek intézése mellett igyekeztem folytatni a város felfedezését. Negyed órát sétáltam a szakadó esőben, hogy eljussak az egyetlen nyitva tartó bolhapiacra. Sikerült is vennem egy krómacél citromfacsarót meg valami konyhai tálkészletet – a kettő együtt volt vagy tíz kiló. Másnapra beterveztem egy futást a Donaukanal mentén, de az csak reggel derült ki, hogy Pécsen felejtettem a futócipőmet. Szereztem valamit, életemben először viselhettem volna Nike-t, de sajnos kicsi volt rám, úgyhogy végül a legkényelmesebb, lapos talpú bokacsizmámban futottam hét kilométert. Az élmény így is megfizethetetlen volt, punk kocsmák, graffitihegyek és az üvegablakos banképületek között.

Délután visszavittem a cipőt Kovács Évának a Wiesenthal Intézetbe – én még ilyen nehezen nem jutottam be sehová. Nem sokkal később megérkezett Dalos György. Ittunk egy kávét, beszélgettünk, de azt nem mondtam el neki, hogy egyszer már találkoztam vele. Pont itt, Bécsben. Gimnazistaként jöttem, és nagyon vártam azt a találkozást. Az akkori barátnőm édesanyja Dalos György budapesti lakását takarította, ha jól emlékszem, s így tudta elintézni, hogy megmutathassam neki a verseimet. Valahol a Naschmarkt mellett ültünk be egy elegáns kávézóba. Elég kínos szituáció volt, semmire sem jutottunk a kötelező biztatáson és udvariaskodáson túl. Mondjuk, ez nem csoda, szar versek voltak. Utána inkább el is mentem újságkihordónak. Kinéztem a Wiesenthal Intézet ablakán, kint zuhogott az eső. Szürkeség. Arra gondoltam, hogy ha legközelebb Bécsben járok, megnézem végre a Wotruba-templomot. Százötvenkét betontömb, az osztrák Stonehenge. Közben tovább hallgattam Dalos Györgyöt, a közelgő londoni útjáról beszélt. Kevergettem a kávémat. Talán itt volna az ideje újra verseket írni, hátha jobban sikerülnek.

2018-03-12 20:00:00

PROGRAMOK

  • Szerb Antalról: kötetbemutató beszélgetés
    Havasréti József / Pálfy Eszter / Kisantal Tamás
    2019. június 14., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)

  • Keresztesi József: Inverz Ophelia (könyvbemutató)
    2019. június 15., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)
    Beszélgetőtárs: Görföl Balázs