A Kaukázus szíve, Sztálin és a nyugati turisták

Harasztos Ágnes

Ókori Kolkhisz, középkori Georgia és a szovjet Grúzia, mind ott rezeg ebben a különleges országban. Harasztos Ágnes írása.

Harasztos Ágnes írásai a Jelenkor folyóiratban>

Esős, szeles szeptember végi éjszaka, vacogva üldögélünk a ferihegyi tranzit zóna drága külföldi és külföldieknek szánt csillogó árui között. Az éjszakás eladónők és reptéri biztonságiak halkan csevegő társaságát csak az indulás előtti percekben élénkíti fel a Kutaiszibe tartó járat közönsége. Itt nagyon vegyes közép-európai kép fogad minket: hátizsákos ukránok, szlovákok, lengyelek és a posztmodern turizmus kommersz tájait kerülő hazánkfiai. Keressük a grúzokat, milyenek is ők?

A hajnali kutaiszi landolást követően nagyon hamar válaszokat is kapunk. Erős vonású, fekete emberek, csillogó fekete szemek, nagy gesztusok és enyhe arroganciával előadott turistalehúzás. De azért, ha mindezt lekaparod, ott a híres grúz vendégszeretet és az ezzel egy tőről fakadó szenvedélyes hazaszeretet a mélyben. A terminálból kilépve utunkat állja egy ügyes taxisofőr, aki abból a fajtából való, aki már ráállt arra, hogyan húzzon hasznot a Grúziába mindössze pár éve járó fapados járatok turista közönségéből. A reptéri transzfer árának háromszorosáért akar minket a központba szállítani. Bizonytalanságunkat kevés orosz és még kevesebb angol szóval, valamint vehemens taglejtésekkel akarja legyőzni. De mikor látja, hogy szívünk szerint ragaszkodnánk a hivatalos Georgianbus társasághoz és az 5 laris viteldíjhoz, azért lemondó gesztussal odakalauzol minket a pulthoz.

Kutaiszi az egykori Kolkhisz fővárosa, ahová a legendabeli Iaszón hajózott az aranygyapjúért. Harminckét fok, nagyvonalú vezetési stílus, pálmafák, kanális szagú folyó, kóbor kutyák mindenütt, és a több mint négyezer éve itt lakó nép emlékei. A szovjet időkből megmaradt marshrutkákkal a város szélén lévő kolostorokat is meg lehet nézni. A Gelati és a Bagrati kolostor 11-12. századi katedrálisok, ezeréves kulturális központok, ahol a nyugati embernek idegen ortodox vallásosság megnyilvánulásait figyelhetjük meg. A pópák középen keresztelnek az egyikben, esketnek a másikban. Rokonok laza összevisszaságban álldogálnak templomszerte, van, aki odakint várja, míg kijönnek az érintettek. A többi hívő is be-betér, meggyújtanak egy-egy vékony sárga gyertyát, rövid keresztvetés után továbbállnak. A templomok előterében felkészültek a nyugati turistákra: angol és orosz nyelvű feliratok figyelmeztetnek a „dress code”-ra: nők szoknyában, fedett fővel, férfiak hosszú nadrágban léphetnek be.

Általában véve ez a „dress code” Grúziában: a kánikulában viselt rövidnadrágommal kisebbfajta látványosság vagyok, igaz, a férjem is. Macho kultúrát tanulmányozhatunk itt: a parkban, kapualjakban férfiak, fiúk és bácsik csoportjai üldögélnek, álldogálnak vagy guggolnak. Mind vasalt ingben, hosszú nadrágban és elegánsan. Társadalmi élethez öltözve beszélgetnek és úgy általában véve ráérnek. Míg a nőket többnyire sietni látjuk, lesütött szemmel, nemritkán fekete ruhában: gyerekkel, szatyorral, piacról, piacra. A külföldi nő egyből megismerszik ruhájáról, és helyi mércével mérve valószínűleg kihívónak ítélt egyenes pillantásáról. Az ilyen aztán megérdemli, amit kap: a turistatekintet tükörképét, a lehengerlő macho „őslakostekinteteket”.

Megnézzük a keleties hangulatot árasztó piacot. Árujukat hangosan, grúzul és oroszul kínálgató eladók, fűszerek, liszt és rizs hatalmas kupacokban, különleges grúz édességek, temérdek gyümölcs, tea és bor. A ruházati standok nagyrészt a kommersz kínai árukkal vannak tele, de már kínálnak nyugatról levetett használt cipőket is. Persze mindenhol kapható a grúz alapélelmiszer, a hacsapuri is. Ordaszerű sajttal töltött lepény ez, melyet többnyire még melegen adnak 1 lariért (kb. 100 forint). Az utcákon sétálva átadjuk magunkat ennek a semmihez nem hasonlítható speciális kulturális egyvelegnek. Az építészeti összkép is eklektikus: a cári Orosz Birodalmat idéző belvárosi paloták, szőlővel futtatott csipkés erkélyes vidékies dácsák, és kijjebb már a szovjet blokkok jellegzetes, Kelet-Európánál még egy fokkal falanszteresebb mennyiségű, magasságú és lepukkantságú toronyházai.

Másnap továbbutazunk a Kaukázusba. A kisbusz turistákkal és hangosan kiabáló helyiekkel van tele. Az előbbiekkel együtt szörnyülködünk, hogy a vezető hatvannal veszi a kanyarokat, és beláthatatlan hegyi utakon dudával jelzi a szemközti sávban való közeledését. Lassan elhagyjuk a poros, nyüzsgő várost. Kitárul a grúz vidék. Gyönyörű szubtrópusi táj, jellegzetes erkélyes (nagy)családi házak, kertben pálmafával. A tehenek és a disznók az út közepén sétálgatnak, a szovjet ipar rozsdásra pusztult monstrumait magunk mögött hagyjuk. A földeket nem sűrűn művelik: itt-ott mogyoróligeteket látunk, de leginkább a jámbor tehenek legelésznek az ugaron. Amikor beérünk a helyek közé, valahogy megváltozik a hangulat: tiszta levegő, verőfényben fürdő hófödte csúcsok, néha egy-két elzárt falu. Az orosz határtól nem messze fekvő Mestiába mindössze hét éve vezet aszfaltozott út. Ezalatt Mestia félelmetes sebességgel épült, és épül ki folyamatosan hegymászó paradicsommá. Egy svájci alapítvány pénzeli a hegyi városka központjában épülő alpesi házakat utánzó panziókat, bakancskereskedéseket, szuvenírboltokat és Tourinform-irodákat. Az építkezés annyira sürgős, hogy még este fél tízkor is járnak a betonkeverő teherautók, a tehenek és a kóbor kutyák pedig csak nézik mélán. Mestia a világörökség része. A helyi szvánok által ezer év óta épített lakó- és őrtornyokat a mindenkori ellenség elleni védekezésre és jeladásra használták. A legtöbb beomlott és még mindig az eredeti család tulajdonában van, de máris akadt olyan, aki élelmesen átalakította a magáét turistalátványossággá. Orosz és grúz turistákkal együtt mászunk föl a nyaktörő magasságba. A grúz lányok nagyon kedvesek, és érdeklődő kérdésünkre, hogy mikor használták a tornyokat utoljára védekezésre, az oroszok pillantását kerülve közlik bizalmasan, hogy szerintük a 20. században…

A Kaukázus szépségét még a turisták által összeszemetelt ösvény látványa sem tudja elrontani. Az Alpoknál is magasabb csúcsok, nyírfaligetek, szeptemberben is virágzó rétek. Ausztriából levetett sífelvonóval jutunk fel a gerincre, ahol grúz reggae zene szól a magnóból és a felszolgálólányok inkább tudnak oroszul, mint angolul. A felvonón két náció énekel hangosan: a grúzok szép, zengő többszólamú népdalaikat, és az orosz turisták szovjet nosztalgiát sejtető mozgalmi dalokat. Mindkettő tagadhatatlanul illik ide.

Másnap ismét az iránytaxin ülünk, egyszerre imádkozunk a műszerfalra kötelezően odaragasztott ikonhoz és átkozzuk csendben a nyaktörő grúz vezetési stílust. Aznap délután már Anakliában ülünk a Fekete-tenger partján. Élvezzük a forró napsütést, az utószezoni csendet és a tenger hullámait. A háttérben üres luxushotel árválkodik. A fekete homokon tengeri kagylók, itt-ott szemét és egy-két félbehagyott rozsdás betonépítmény. Ötven méterrel arrébb már Abházia kezdődik, amelyet 1992-93-ban Oroszország háborúban szakított ki Grúziából. Egy grúz idegenvezető szerint lehet vitatkozni azon, ki kezdte a konfliktust, de azért könnybe lábad a szeme, mikor arról kérdezzük, vitték-e kötelezően a fiúkat katonának. Akkoriban azt mondták, minden grúz nőnek volt kit siratnia.

A következő állomás Gori, ahol egy hosszú éjszakai vonatút után Sztálin elvtárs életnagyságú szobra fogad minket a vasútállomás várótermében. Ez az utolsó köztéri szobra, mely 2010-ig Gori főterén állt. A városka főutcája még mindig a generalisszimusz nevét viseli, és legnagyobb megdöbbenésünkre a múzeum Sztálin-narratívája az 1970-es évek óta változatlan. Látjuk a különleges kisdiák szőlőkacsos grúz írással írt füzeteit, a pártharcos röpiratkészítő titkos műhelyét, a nagy honvédő háború hősét és a vitrinek hosszú sorát megtöltő ajándékokat, melyekkel a Varsói Szerződés népei hálájukat fejezték ki a baráti szovjet nép nagy fiának. Döbbenten lekapcsolunk egy értelmiséginek látszó teremőrt, hogy miképpen lehetne inkább a terrorról látni valamit. Felvetésünkre láthatólag zavarba jön, mert hosszas eszmefuttatásba kezd Joszif Visszarionovics vitatott életművéről. Kérdésünkre, hogy a grúzok általában véve hogyan ítélik őt meg, próbál kitérő választ adni, ki így, ki úgy. Kegyetlen döntései nélkül nem lehetett volna megnyerni a második világháborút, aztán meg olyan is van, aki nosztalgiával gondol azokra az időkre. De, ha nagyon akarjuk, van lent egy szoba Koba sötét oldaláról is. Ez utóbbi határozott csalódásnak bizonyult: egy hevenyészve berendezett titkosrendőri szobát látunk és pár áldozat nevét a falon. Ennél kicsit többre számítottunk…

Csalódásunk csak a Tbiliszi Nemzeti Múzeumban múlik el, ahol külön termet szentelnek a bolsevik terrornak, és részletesen leírják a grúz világi és vallási értelmiség lefejezését és elhallgattatását. Tbiliszi egyébként igazi nyüzsgő nagyváros, keleties hangulatokkal és persze hatalmas szovjet külvárossal. A több száz éves belvárosban azt az élményt élhetjük át, amit Budapesten soha: a réges-régi épületeket nem pusztította el a második világháború, így mindent áthat, és bájos lepusztultságot eredményez a múlttal való kontinuitás. A grúzok itt is nagy erőkkel építkeznek, de azért a Rusztáveli sugárúttól kétutcányira már hangulatos középkori sikátorokban árulják utcáról a málnát és a cseresznyét, keletiesen csipkézett és nagyvonalú pontossággal szintezett erkélyeken, a házakhoz különböző időpontokban hozzáragasztott üveges teraszokon és függő folyosókon fut az obligát szőlő és a ruhaszárító kötél. Egy a felújítás vehemenciájának áldozatul esett tér közepén véletlen ismerősre bukkanunk: Zichy Mihály réved a távolba a felszedett térkövek között. A 12. századi nagy grúz költő, Rusztáveli nemzeti eposzához ugyanis Zichy Mihály készítette a máig leggyakrabban használt illusztrációkat. A középkori lovagi kultúra egyébként áthatja a grúz nemzeti identitást. A zászló, a várak, melyeket Tamerlán és az arabok elleni harcban védtek a hős georgiai vitézek. A „Grúzia” nevet (mely az oroszból került át más nyelvekbe is) egyébként is maguk mögött hagynák, kérik hivatalos fórumokon is a Szent Györgyre utaló „Georgia” kifejezés meghonosítását. A múlttal – jó posztkommunista hagyomány szerint – ambivalens a viszony: felejtenék is a szovjet örökséget, az oroszokkal való háborúkat, de az orosz turisták pénze is jól jön. Tartoznának is Európához, de Putyin mellett az ilyesmi kockázatos. Hát csak építkeznek, tanulnak angolul és reménykednek. Kutaiszi szállásadónőnk is így tesz: angol szakos egyetemi végzettséggel a lánya munkanélküli, angoltanári múltjával ő maga pedig szobakiadásból él. Szőlész-borász mérnök férje savanyú borát kortyolgatva ülünk a meleg éjszakában a szőlővel futtatott teraszon, és hallgatjuk a szomszéd házból átszűrődő, semmihez sem hasonlítható grúz beszédet, mely lágy diftongusaival és kemény palatális ’h’ hangjaival olyan hangulatot teremt, mintha több ezer évet ugrottunk volna az időben. Ókori Kolkhisz, középkori Georgia és a szovjet Grúzia, mind ott rezeg ebben a különleges országban. 

2017-11-14 10:00:00
http://bit.ly/np_arbormundi