Egy elég régi jövő

Chicagói felhőkarcolók az aranykorból

Szolláth Dávid

A nagy modern várostapasztalat van már vagy százötven éves. Chicago segít felidézni. Szolláth Dávid írása.

Szolláth Dávid írásai a Jelenkor folyóiratban>

 

Az első a sokk, hogy itt van minden a filmekből. Az egész amerikai közhely- és zsánerkollekció az útmenti „diner”-ben felszolgált steaktől a zöldnél felröffenő csőrös kamionokig. Az amerikaiak úgy látszik, megszokták már. Itt élnek filmiparuk díszletei között, nem is veszik észre, hogy ez az egész fikció. Nem teszik el a következő forgatásig papundekli dobozokba a gyönyörűen rozsdásodó öntöttvas tűzcsapokat, itt tartják őket az utcán.

Chicagóból nézve Fritz Lang Metropolisa merőben fantáziátlan dolog. Lang úgy érzékeltette az utópisztikus épületek gigantikus méretét a stúdióban, hogy hangya-embereket tett az épületek lábához az utcákra, magasvasútpályát húzott köréjük derék tájt és repülőket röptetett dróton fejmagasságban. Chicago belvárosában és környékén ugyanez a helyzet. Vannak a nagy, robusztus vertikálisok, a toronyház-mammutfenyők, meg a fonálszerű horizontálisok, amelyek több szinten indáznak közöttük. Legalul, a gyökereknél futnak a föld alatt vezetett vasútvonalak meg a gyorsforgalmi út, a Lower Wacker Drive. Ezeket nem látjuk, de így is elég nyomasztó tudni, hogy a kolosszusok alapjai több emelet mélyen tele vannak fúrva alagutakkal. (Az idén átadott 150 North Riverside Plaza például úgy elkeskenyedik a tövénél, mint egy martinispohár szára. Teljes statikai képtelenség, nyilván már csak egy zsebkendőnyi terület volt beépíthető az alagutak között.)

150 North Riverside Plaza

A horizontálisok első látható szintje az utcaszinti forgalom, ahol tényleg hangyának érzi magát az ember, amikor fölnéz. Efölött van a magasvasút, az „Elevated”, röviden az „El”, ami 6-8 méter magasan csörömpöl az utcák keskeny kanyonjaiban, az ablakokhoz olyan közel, hogy a kocsiban ülve végigmozizhatjuk, mi zajlik a belváros összes második emeletén. Kifejező a szóhasználat, amivel az egyik bédekkerben találkozom: „the Elevated is sandwiched between the buildings”. Legfelül, a lombkoronaszint fölött ott csattog egy helikopter órákon keresztül egy pontra gombostűzve, ki tudja, miért. Még feljebb pedig a percenként elhúzó utasszállítók mutatják, merre van az O’Hare reptér. (Utánanéztem, Fritz Lang egy interjúban azt mondta, hogy egy 1924-es New York-i út adta neki az ihletet a Metropolishoz. Szóval nem Chicago volt a minta. Teljesen mindegy, akkor még szoros versenyben voltak, New York és a „második város”.)  

Eltelik néhány nap, mire megtanulom szétválogatni a látványokat. Amikor már nem csak káprázik a szemem, kiépül lassan a felhőkarcolók taxonómiája. Az is egy gyorstanfolyam, hogy rájöjjek, mi érdekel és hogy megértsem, miért épp az. Amíg filmen és fotókon láttam csak, azt hittem, hogy engem leginkább az egyszerű kocka- és hasábformákra redukált tiszta modernizmus érdekel, amelynek egyik legismertebb képviselője Chicagóban az IBM Plaza. (Ma már AMA Plaza, tulajdonosváltásnál átnevezik az épületeket.) Jó tanulóként tudtam előre, hogy Chicagóban Mies van der Rohe és tanítványai csinálták meg a tökéletes mértani redukciót. Irigykedtem is mindig (rátarti európaiként), hogy az amerikaiaknak már megint szerencséjük volt egy zseniális európai emigránssal, mert volt pénzük és befektetőjük arra, hogy városkép-alakító mértékben megvalósítsák a nagyszabású Bauhaus-koncepció egy variánsát. Egészen leegyszerűsítve, (és soha igazán végig nem gondolva), úgy tekintettem ezekre az épületekre, mint a téralakítás kultúrtörténetének csúcs- és végpontjaira, a megtalált tökéletességre, a lehető legtisztább konstrukcióra, amiről bizonyára Kassák is álmodott, és ami után már tényleg csak a posztmodern nagy bohóckodása: valami izgalmas, de komolyan vehetetlen önreferenciális utójáték következhetett.

Csakhogy a tökéletes folytathatatlan. Hiába tanultam meg a leckét, itt láttam meg, hogy ezek az épületek szinte ugyanolyanok. Az a „szinte” persze fontos, mert amikor már finomodik a szem, lehet élvezni két hasáb aránykülönbségeinek ügyes kis differenciáit. Vagy a színek különbségét, a vörös CNA Center például az IBM Plazával egyenértékű telitalálat. (Ikonikus eleme lett a Chicago-látképnek, annyira, hogy a „Lego Architecture” is bevette a Chicago Skyline nevű építőkészletébe.) De az igazság az, hogyha nem állna a modernista toronyházak környezetében mindenféle más (többnyire náluk esendőbb) épület, akkor nyomasztóan unalmasak lennének. Egységesen maszkulinok, szigorúak, humortalanok. Tökéletes, de egyediségüket elveszített épületek, önmagukban egy ideális szocialista lakótelepet alkotnának (vagyis nem azt, amiben felnőttem), a vacak panel helyett acél-üveg csúcstechnológiával. (Itt van egy gyors, de igényes összeállítás Mies van der Rohe és iskolája chicagói épületeiről.)

A Dearborn Street Bridge

Szóval az esztétikailag és ideológiailag egyaránt kifogástalan modernizmustól elcsábított a nagypolgári dekadencia. Érdekesebb lett a felhőkarcoló-építészet 1880-as években kezdődött és a nagy világválsággal zárult aranykora. A pompázatosra cicomázott historizáló és neoklasszikus homlokzatok, a rézveretes forgóajtók, a márványintarziás, Tiffany-ablakos hallok, a vasszerkezetes üvegcsarnokok, amelyek láthatóan a párizsi passzázsokkal versenyeztek. A „pre-depression” pompa és nagyzolás felhőtlenül optimista korszaka. Az aranykor negyven éve alatt megjelent rengeteg technológiai újítás, cserélődött három-négy főbb építészeti formanyelv, az épületek magassága pedig, ha jól számolom, nagyjából kétszer megduplázódott. Szóval az aranykor is sokféle volt.

A világ legelső felhőkarcolójának a Rookery számít. A mai fogalmainkkal nem neveznénk felhőkarcolónak, hiszen mindössze 12 emeletes, 55 méter magas. Gúnyneve (rookery „varjútanya”) azonban arra utal, hogy a kortársak igen magasnak és méreteinél fogva bizarrnak találták. Az építészeknek, John Wellborn Rootnak és Chicago arculatának kialakításban kulcsszerepet játszó Daniel Burnhamnek valamivel meg kellett nyugtatni a pánikba esett városlakókat. Egyrészt hangsúlyos vízszintes vonalakkal, frízekkel és párkányokkal „lenyomták” optikailag a magasságot, másrészt a saját irodájukat a legfelső emeletre tették, mutatván, ők bíznak benne, hogy nem dől össze alattuk a „madárház”. Kívülről barnatéglás, gazdagon mintázott homlokzat, belülről csipkeszerkezetű üvegháztető az udvar felett. A régi chicagói toronyházak ugyanúgy négyzetes belső udvart rejtenek, mint a pesti bérházak (ún. „szögletes fánk” alaprajz), csak ezeket a második-harmadik emelet magasságában üveggel befedték. Az üvegtetős udvaroknak hol passzázs-, hol pályaudvar-hangulata van. A Rookery vasszerkezete viszont olyan rendkívül cizellált, hogy olyan érzést kelt, mintha egy hatalmas kanáriketrecben lennénk, amelyben egy magányos Walt Disney-hercegnő tengeti napjait. Persze nem illene viccelődni: a legnagyobb amerikai építész, Frank Lloyd Wright hajdani tervei szerint rekonstruálták a belső teret.

A Burnham & Root cég következő épülete arról híres, hogy a legfontosabb technológiai újítás szemléltető példája. A Monadnock Building két része tíz év különbséggel készült el, de el lehetne sétálni úgy az épület mellett, hogy észre sem vesszük a köztük lévő korszakos különbséget. Egyforma magasak, ugyanolyan olajosan irizáló barna téglából épültek. A különbség az, hogy a régi szárny esetében a téglafal tehertartó, ezért rettentő vastag (ablaknyílásai várfalak lőréseire emlékeztetnek), az új szárny viszont acélszerkezetes, a homlokzati fal csak vékony héj. A könnyebb szerkezet olcsóbb és látványosabb is, például nagy kirakati ablakokat lehet nyitni a falba, olyanokat, amelyek anno a párizsi és a pesti belváros glamúr-szintjét is emelték. A lényeg azonban az, hogy a Monadnock régi fele a teherhordó falszerkezet felső határáig nyúlt a maga 12 emeletével, mostantól viszont nincs megállás felfelé.

A Monadnock új részén megjelenik a vízszintes tagolás is. Ezzel megkapjuk a neoklasszikus felhőkarcolók legfőbb formajegyét: az épület görög oszlopra emlékeztet, van lábazati és középső tagja, az oszlopfő pedig nagy ívben kihajlik a homlokzat síkja fölé. Volt már egyszer egy amerikai neoklasszika: a szövetségi épületekre jellemző fehérköves, ünnepélyes stílus (Capitolium, Lincoln Memorial, Fehér Ház stb.). Ez most egy profánabb, urbánusabb, üzletiesebb változat. Talmibb amannál, mégis szerethető. Egyrészt azért, mert ha egy neo-stílus megéri a száz évet, akkor már kialakul a saját aurája, és nem érezzük annyira parvenünek. Másrészt azért, mert ez a klasszicizálás még mindig visszafogottabb, mint az aranykori felhőkarcolók néha eszement historizálása. Ott van például a Fisher Building, ahol az acélszerkezetes modernizmust terrakottából kiöntött gótika próbálja elmaszkolni. Viccesen képtelen megoldások vannak benne: például bélletes székesegyház-kapu kirakatüveggel és forgóajtóval. A homlokzat tele van halacskákkal, rákokkal és kagylókkal. Miért is? Mert Mr. Fishernek hívták az építtetőt. Frappáns.

A neogótika teljesen fékevesztett változata a Tribune Building. Egész egyszerűen nem lehet betelni a szemtelen és nagyon szórakozató profanizálással, ahogy a Kölni dómon vagy a Nôtre Dame-on megszokott támpilléreket felviszik egy magáncég toronyházának tetejére funkció nélküli, bazári fejdísznek. Mintha nem lenne különbség egy régi hercegi aranykorona, meg a McDonald’s-féle „happy birthday” feliratú papírkorona között. De a gagyi és a grandiózus együttélésének csodáját mégsem a Tribune Building, hanem a vele szemközti épület fejezi ki szerintem legjobban. A Wrigley Building tornyát a 11. századi sevillai óratoronyról, a Giraldáról másolták, az épület neve pedig nem véletlenül cseng ismerősen. Bizony, a rágógumigyáros székházáról van szó, a fehér zománcos burkolat pedig valóban úgy csillog a napon, mint egy egészséges fogsor.

Ott volt a kezükben a technológia, amivel felépíthetik a jövő városát, és az egészet bevonták ezzel a mázas historizmussal. Mintha a jövő építészetét nagyon réginek kellett volna öltöztetni, hogy elfogadható legyen. Ennek aztán az Art Deco vetett véget. Ez mindenestül modern és elegáns volt, mint a korszak halszálkás öltönyei, magas ingnyakai, keményített mandzsettái. Drasztikusan csökkentik a dekorációt, hogy az arányokkal imponáljanak, valamint hogy a színekkel (fekete-fehér) és az anyagok minőségével (márvány, króm, alumínium) érjenek el hatást. Iskolapéldája a Field Building. Négy emelet magas, száz méter hosszú halljába lépve azt a benyomást kelti, hogy így nézhetett ki a Titanic táncterme. A króm parancsnoki hídon Cartier óra mutatja az időt, a falakon fehér és rózsaszín, csillagalakzatban elrendezett márványlapok intarziái, mindenütt egységes Art Deco betűtípus, a gyorsliftek kijelzőpanelje pedig az épület homlokzatát modellező kétméteres nikkel-dombormű.

Bubifrizura, jazz-korszak, szesztilalom, Al Capone: Chicago aranykora a válság előtti utolsó években. Fokozhatatlan glamúr, és ez már ízig-vérig modern, semmi historizmus. Más kérdés, hogy az Art Deco is import, Párizsból hozták. Meg lehet érteni Frank Lloyd Wrightot, aki az európai építészet majmolását megelégelve meghirdetett egy eredeti, helyi, az amerikai tájból következő, azzal harmonizáló formanyelvet, a horizontális, szétterülő préri-stílust. Vagy huszonöt évvel az Art Deco előtt. Ki lehet menni Chicago elegáns külvárosába, az Oak Parkba, hogy villáit megnézzük, de mi most maradunk a felhőkarcolóknál.

Trump Tower, Wrigley Building, Tribune Building

A fene se akar írni a Trump Towerről, de itt van, a Wrigley és Tribune Building mellett, és akkora, hogy nem lehet kiretusálni a képből. A 2009-ben befejezett, szupermagas felhőkarcoló mellett az imént még kifigurázott épületek rögtön szerény, autentikus történelmi daraboknak tűnnek. A Trump-torony beárnyékol mindent maga körül. Pedig elvileg nagy tisztelettel illesztette be a környezetébe a (dubaji Burj Kalifát is jegyző) sztárépítész, Adrian Smith. A lépcsőzetesen emelkedő torony első három szakaszának mindegyike egyezik valamelyik környező épület (a Wrigley Building, az IBM Plaza, a Marina City) magasságával. Ezt a jó szándékot én mégsem tudom másként értelmezni, mint óvodás versengésnek. Az épület azt mutatja, hogy a többiek milyen kicsik hozzá képest. Ha hozzávesszük, hogy a városban sehol másutt nem találkozik az ember ilyen hivalkodó felirattal (az elnökként is ismert vállalkozó nevének betűi 6 méter magasak, és 48 méter hosszan futnak), akkor már nehéz távol tartani azt az értelmezést, hogy a meredező felhőkarcolók a kompetitív macsó-kapitalizmus szimbolikus óriásfalloszai.

Persze hiába figurázzuk ki a részletek analízisével Chicagót. Igazából a leglehengerlőbb és legellenállhatatlanabb példánya annak, amit „modern város”-nak nevezünk. Komplexitása, kimeríthetetlensége, éppannyira lenyűgöz ma is, mint ahogy New York lenyűgözte 1924-ben Langot. Amikor kritikusan szemléljük a részleteit, akkor valójában magunkat védjük a látvány sokkoló túlerejével szemben, hogy utcáin mászkálva ne érezzük magunkat aprócska hangyának.

(A cikk megírása közben sok hasznos információval láttak el a Chicago Architecture Foundation kiadványai, honlapja és kedves önkéntesei.)

Michigan Avenue

2017-05-05 15:00:00
http://www.szinhaz.net

PROGRAMOK

  • Szerb Antalról: kötetbemutató beszélgetés
    Havasréti József / Pálfy Eszter / Kisantal Tamás
    2019. június 14., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)

  • Keresztesi József: Inverz Ophelia (könyvbemutató)
    2019. június 15., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)
    Beszélgetőtárs: Görföl Balázs