Bajor béke

Ágoston Zoltán

Itt laknak a bajorok, akiknek fura dialektusát Németország-szerte nevetik. Az erősebb bajor öntudatú amatőr nyelvészek viszont önálló nyelvnek tartják – egyenesen a latinból származtatják. Én úgy érzem, a latin azért érthetőbb. – Ágoston Zoltán Schwandorfból.

Ágoston Zoltán írásai a Jelenkor folyóiratban>

Először 1981-ben jártam errefelé Bajorországban. Az alig száz kilométerre fekvő Erlangenben dolgozott akkor egy nagybácsim, aki '48-tól Argentínában élt. De nemcsak hogy először léptem akkor a gazdag bajor földre, hanem első utam volt ez a vasfüggönyön túlra, tizenöt éves kamaszként. Ennek jelentőségét ma már nehéz lenne elmagyarázni.

Ezúttal Schwandorfba, egy nem egészen harmincezres városba érkeztem, egy hónapot töltöttem itt az Oberpfälzer Künstlerhausban. A városka kedves és persze jómódú, a Naab folyó partján terül el, körülötte mindenfelé tavakat látni, rengeteg krumpli-, kukorica- és gabonatáblát, komoly erdőket. Bicikliutak mindenfelé. Az ismertebbek mellett számtalan kisebb sörfőzde kínálja portékáját régóta. Ha nem lenne jó a sör, nem élnének meg. És itt laknak a bajorok, akiknek fura dialektusát Németország-szerte nevetik. Az erősebb bajor öntudatú amatőr nyelvészek viszont önálló nyelvnek tartják, s néhány különös etimológiai levezetés révén – amilyeneket Szerb Antal hozott Horváth Istvántól, aki szerint Koppenhága valójában Kappanhágó, és eredetileg minden nép a székelyből és a jászból származik – egyenesen a latinból származtatják. Én úgy érzem, a latin azért érthetőbb.

A régi utazás emlékeinek felelevenítése miatt elutaztam a környék két városába, Erlangenbe és Nürnbergbe. Erlangen egyetemi város, Frigyes brandenburg-bayreuth-i őrgróf alapította az univerzitását 1743-ban, illetve ekkor telepítette át Bayreuth-ból egy év működés után. Ennek megfelelően az őrgróf szobra méltó helyen, a város főterén áll, ám átmenetileg épp egy homokkal felszórt, nyugágyakkal, napernyőkkel, italmérésekkel berendezett beach vette körül, a Stadtstrand. Frigyes ezen a késő délelőttön poroszos viseletével bronzba öntve kissé mereven állt a haspólók, forrónadrágok, sörök és a trendi Aperol Spritz-ek, a napfürdőn élvetegen elnyúló tetovált testek környezetében. Éreztem, ha látná ezt, valami olyasmit gondolna, hogy „rút sybarita vázak”, persze németül. Idegenkedve bár a feszítő ellentmondástól, de végül megadtam magam egy sör elfogyasztásával az össztársadalmi nyomásnak. Frigyes iránti együttérzésből viszont a cipőmet nem vettem le, hogy a lábujjaimmal én is a homokot turkáljam, mint a többiek.

A nagyszerű botanikuskert megtekintése és néhány Bratwurst elfogyasztása után – Bratwurstot enni e tájon, azt mondhatnám, az utazónak majdhogynem erkölcsi kötelessége – a szomszédos Nürnberg, München után a második legnagyobb bajor város következett. Nürnberg előkelő múlttal rendelkezik, a 14. századtól a Német-Római Birodalom új császárainak itt kellett megtartaniuk birodalmi gyűlésüket, a mi Luxemburgi Zsigmondunktól kezdve pedig a 19. századig itt őrizték a koronázási jelvényeket. A hagyomány sötét oldalához tartozik, hogy később a náci párt is e helyt gyülekezett évente, s a Harmadik Birodalom itt fogadta el a faji törvényeket. Erre következett a háborús bűnösök pere a második világháború után. A háborúban szétbombázták, a mai ódon épületek nagy része tehát szimulakrum, az idő örökre eltűnt a falakból, és ettől merevek és monstruózusak, nyomasztók olykor. Kellemes volt viszont a várost átszelő Pretzel folyó környéke hídjaival és mindkét partján mozgalmas sörözőkkel, kávézókkal. Nürnbergben nyüzsögnek a turisták, fesztivál zajlik, az egyik nagy téren balkáni zene üvölt. A belvárosban mindenfelé árusok, zenészek. Emitt egy fiú egymaga alkot zenekart gitárral, szájharmonikával tolja a bluest, egyik lábán dob, másikon csörgő. Közelében mongol zenekar pengeti és fújja, az énekes torokból felhangot énekel a saját énekére. Klasszikus zenészek amott, néhány méterre bajor fúvósötös, aztán egy színesbőrű reggae-énekes raszta srác gitárral, végül búcsúzóul orosz avantgárd punk-rock duó matrózruhában.

A nekem átmeneti otthont nyújtó schwandorfi kulturális intézmény a kastélyszerű Kebbel-villában működik galériával, rendezvénytérrel és irodákkal. Hozzá közel áll egy új építésű apartmanház, ahol az ösztöndíjasok laknak. Kedves emberek dolgoznak itt, a környezet természetesen rendezett. A hely nagyszerű lenne tehát, ám egy kissé zajos. Néhány kolléga van csak a Künstlerhausban, de mivel az ajtókra nyitható, szúnyoghálós kereteket szereltek, amelyeket mágnesek vonnak az ajtófélfákhoz, s mindig akad, akinek mennie kell valahová, jól hallható csattanások jelzik ezt kora reggeltől estig. Ennél erősebb hangokat ad mögöttünk egy autójavító műhely, miszerint Reparaturwerkstatt. Nemcsak a munkagépek zaját hallani, hanem azt is, ahogy a javítás után a helyrehozott autókat, motorokat álló helyben észvesztő bömböléssel túráztatják. Plusz inhumán üvöltözés és pogány metálzene a munkahelyi jó hangulat végett.

A szomszéd telken épp ezen a nyáron házat építenek. Az épület Ytong-téglából épül, amit jól lehet flexszel vágni. Vágják is, olykor reggel héttől mindennap egy-két héten át, a szombat sem képez akadályt. Ilyenkor különösen jólesik az ebédszünet. Eszembe jut, legjobb a halebéd lenne. A hetvenes években a falumban mondogatták egymásnak az utasok a menetrendtől nagyban eltérő induláskor, azaz a buszsofőr megérkezésére várakozva, hogy a Feri megint halat evett. Aztán a munkások felállványozták kívülről az egész házat, előtte alumíniumrudakat dobáltak le álló nap egy teherautó platójáról. Eléggé nagy ház ez. De nem panaszkodom, a kétszáz méterre lévő Fronberg Guss, azaz a vasöntöde légitámadás jelzéséhez hasonló brutális szirénahangja csak ritkán remegteti meg a könnyű szerkezetes ösztöndíjas házat.

Az ösztöndíjasok kiváló emberek, egyikük Kaliforniából, másikuk Írországból jött, és itt van egy német fiatalember is, aki a parkban festő-workshopot vezet az érdeklődőknek két héten át. Utóbbinak mániája a grillezés, délben, miután kiadta a feladatokat a festeni vágyóknak, bejön az udvarra, és már hevíti is a faszenet. Amikor este végzett a munkával, Andreas ismét faszenet hevít, és grillezésbe fog. Szereti a változatosságot, úgy értve, hogy a grillezésen mint kizárólagos ételkészítési tartományon belül. Hallom, amikor a barátjának mondja, hogy általában milyen unalmasan egyfélét sütnek roston az emberek. Ő a báránytól kezdve a fürjön át a tengeri rákig mindent grillez. Én viszont mindig rendesen fűszerezett és pácolt disznóval és szárnyassal jövök, ha közös összejövetelre kerül sor. Andreas kajáit mindenki nagyon érdekesnek tartja, az enyémből két pofára esznek, és kérdezgetik a titkát, az amerikai, az ír képzőművész férje, és a ház német dolgozói is. Ám ezek a partyk az én ízlésemhez képest kicsit elszaporodtak, egyfajta grillezési düh van elterjedőben. Pedig mind ez idáig szerettem grillezni.

Miután egyszer már beugrottam Regensburgba, megnézni a gótikus Szent Péter székesegyházat, s a városban – nevéhez méltóan – ez idő alatt egyfolytában esett, egy szombat délután újból odautaztam, hogy Dieterrel, a Pécsi Íróprogram révén még otthon megismert íróval és Angelával, a feleségével találkozzam. Megmutattak néhány emlékezetes helyet a világörökségi listán szereplő óvárosból, köztük a hatalmas római erődítmény feltárt falait, amelyek ma is jól láthatók egy parkolóház alsó szintjén. A környéken egyik templom a másikat érte, Albertus Magnus volt egykor itt az érsek. Fölmentünk a 12. századi – a Dunán legrégebben épült – kőhíd lábánál álló Brückturmba, ahonnan kilátás nyílik a város egy részére. A kilátópont maga ez egykori Turmmeister lakása két, három és négy négyzetméteres szobáival. Egyébként Regensburgban végezték ki a 955-ös augsburgi csata magyar vezéreit, de ezt most nem firtattuk Dieterékkel. A város hosszú idő óta évente megrendezett némafilmfesztiváljának programjából Murnau Sunrise című némafilmjét néztük meg, amelynek aláfestő zenéjét két kiváló zenész, egy hegedűs és egy zongorista játszotta élőben, másfél órán át, minden vágásnál, minden filmbeli történésnél új zenei szekvenciákba kezdve. A mozi váratlanul erős benyomást tett rám, nem volt avítt, drámája és humora is elevennek hatott.

Visszafelé a schwandorfi vonatút az éjszakában úgy indult, hogy a szerelvény percek alatt megtelt ittas bajorokkal – férfiakkal, nőkkel, fiúkkal, lányokkal vegyesen. Mint egy lázálomban, minden nőnemű dirndlit és minden hímnemű bőrnadrágot viselt. Angela azt mondta, ezt ma már mind Kínában gyártják, és én elképzeltem sok ezer kis kínait, ahogy a dirndlik és Lederhosék fölé görnyedve szorgalmasan varrnak. Több száz tántorgó ember vett körül, majd ültükben dülöngéltek és üvöltöttek. A mellém telepedő fiatalok bajor párbeszédéből perceken át csak azt a szót tudtam kihámozni, hogy „whisky-cola”. A vécé tolóajtaját kívülről tréfás fiatalemberek rugdosták, ha valaki bent a dolgát végezte. De nem volt baj, mindenki értette a viccet. Hálát adtam az Istennek, amikor a vonat Schwandorfba ért, de elsiettem. Közben szakadni kezdett az eső, az állomáson hagyott biciklire pattanva pillanatok alatt bőrig áztam. Eszembe jutott, hogy azt olvastam, ha az ember gyorsan megy az esőben, több cseppet tud összegyűjteni, és ez nekem sikerült. Azt reméltem, ha elérem az erdőt, a fák megvédenek, ám tévedtem. Sűrű sötétben hajtottam közvetlenül a folyóparton, és mindannyiszor, ha az első féket használtam a kanyargós ösvényen, a biciklilámpa azonnal kialudt. Bosszantott, hogy nem értem ezt a fizikai jelenséget, igaz, akkor sem lett volna jobb, ha értem, így inkább a kontrát használtam fékezéshez. Életem legpokolibb bicikliútja végül mégis véget ért, és ronggyá ázva, megkönnyebbülten érkeztem meg a kísértetiesen csendes alkotóházba.

A viszontagságok közepette azért írtam is ezt-azt, például az egykori útról. Ám az nem fér bele e beszámolóba, mert az az út valahová befelé vezet.

 

P.S.

Másnap reggel a nyitott teraszajtómtól tizenöt méterre kivágtak egy grandiózus nyárfát. Árbockosárból, fentről lefelé darabolták, eltartott egy ideig, úgy reggel héttől fél kilencig. Nyolc körül szedtem össze az erőmet, hogy felkeljek, addig fetrengtem az ágyban a zajban. A cselekvésképtelenség oka az volt, hogy tulajdonképpen nem értettem, miért nem akarok hinni a fülemnek. Talán mert ránézésre olyan békés a vidék.

2015-09-05 08:00:00

PROGRAMOK

  • Beszélgetés Terézia Morával
    2019. május 28., 18 óra
    Pécs, Művészetek és Irodalom Háza
    Beszélgetőtárs: Nádori  Lídia

  • Beszélgetés Kukorelly Endrével
    2019. június 5., 19 óra
    Trafik Étterem, Perczel Miklós utca 24.
    Beszélgetőtársak: Ágoston Zoltán, Kiss Tibor Noé

  • Szerb Antalról: kötetbemutató beszélgetés
    Havasréti József / Pálfy Eszter / Kisantal Tamás
    2019. június 14., 16:30
    Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)