Gyémántnegyed és prolimosoda I.

Szolláth Dávid

Szolláth Dávid úti jegyzetei két belga városról. Első rész: Antwerpen.

Szolláth Dávid írásai a Jelenkor folyóiratban>

Charleroi reptér, van egy óránk a csatlakozásig. A WC-ben afrikai árvák támogatására buzdító plakát: első találkozás a holland nyelvvel. A kávézóban inas, lenyalt hajú ötvenes pincér, teszi a szépet egy nagyon csinos piros ruhás nőnek, aki lengyelül telefonál. A fickó előrenyomja a csípőjét, majd kigúvad a szeme. Megzavarom, amikor kávéért folyamodom, foghegyről válaszolgat. Csak műtej van. Enni sem ártana már. A buszon három japán manga-lányka nyomkodja szünet nélkül a telefonját, meg egy aszimmetrikus arcú, kissé lófejű úr a tabletjét. Kint esős ipari táj. Az egyik raktárépületen nagy piros betűk: „VIANGROS”. Őszinte cégnév. Kb.: „nagybani húsos”, ez biztató. Tömörebb fordítás kellene, legyen egyszerűen „NAGYHÚS”. Így már jó. Elhatározzuk, ez a cég lesz a beszállítónk Belgiumban.

Az antwerpeni pályaudvar. Nem véletlen, hogy itt kezdődik Sebald regénye. Mi is Austerlitz szemével nézzük, s valóban, az épület a kapitalizmus bazilikája. Isten szemének helyén hatalmas óra, boltíves fülkéből néz le ránk, mint a szentek szobrai. Méri a nemzetközileg egységesített időt, vigyázza a menetrendet, a szállítási határidőket, megszabja a tőkeáramlás ritmusát, a kamatok esedékességét. Mint a Moloch a Metropolisban, amikor a műszakváltást jelzi, és embertömegek masíroznak a lábainál. Viszont Sebald regényében még nincs benne a pályaudvar újabb kibővítésének leírása. Ellentétben a Nyugatival vagy a Keletivel, ahol a csarnok melletti területekre tették ki a peronokat a bővítések során, itt levitték azokat a föld alá.  A csarnok alól kiástak vagy négyemeletnyi földet, az üregben pedig erkélyeken, egymás alatt rendezték el a vágányokat. A tér ettől megduplázódott, a medence épp olyan mély, mint amilyen magas a csarnok. Mintha a nagytemplom aljzata véletlenül beleszakadt volna egy szigorúan funkcionalista stílusú, emeletes metróállomásba. A másik, várótermi csarnok is impozáns: akkora és olyan kupola fedi, mint ami barokk székesegyházak kereszthajója fölött megszokott. Antwerpen pályaudvara grandezzával fogadja az utazót.

Zsidó negyed. A pályaudvarról kilépve a „Diamant Kwarter” közepén vagyunk. Könnyen éhen lehetne halni ennyi drágakő között, utcahosszt alig látni mást, mint gyémántboltot, a pékség vagy a söröző ritkaság. Ahogyan civil ruhás átlagembert is alig látni, az utcán tíz emberből nyolc ortodox zsidó fekete kaftánban, pajesszal, szőrmekalapban. Állítólag ez a harmadik legnépesebb európai diaszpóra Párizs és London után. Csak itt egy lényegesen kisebb városban tömörülve. No lám, csodálkozunk, ilyen egy gettó. Ráadásul épp szombaton érkezünk, mindenki megy a zsinagógába. A nők és a lányok külön csoportokban, tisztes távolból követve a férfiakat. Az asszonyok fején paróka, ruházatuk ódivatú. Nyugodtan öltözködhetnének egy boltból a mi templomba járó asszonyságainkkal. Ugyanazok a vasárnapi kosztümök, decens kis filckalapok, garbók. A szállás is a Gyémántnegyed közepén van, lesz időnk, hogy ismerkedjünk, amennyire lehet a negyeddel. Hotel Ambassador Suites. Elegáns, mint a neve, de spórolós. Nincs állandó személyzet, automatából lehet venni kólát, golyóstollat, kolbászt, kekszet, tampont, fogkrémet, sört, mosóport, mosógép-kupont és Wifi-jelszót.

A Hoffy’s. Kóser étterem a Diamant Kwarterben, a vacsora vendéglátóink ajándéka. A főúr maga ügyel a borokra, közben mond néhány kedves szót nekünk magyarul. A Hoffy’s ugyanis a Hoffmann testvéreket jelenti, Magyarországról elszármazott család. Rajtunk, a három magyaron kívül Thiery, a Skóciában élő francia, Fredrick Svájcból, Ivan, a roppant kedves antwerpeni kolléga ülnek az asztalnál, továbbá Vera, egy elragadó, hatvan körüli fiatal nő, szintén az egyetemről és a férje, akit mindenki Jimmynek szólít. Jimmy afféle James Bond-eleganciájú figura, csak épp kipában, és kiderül róla, hogy gyémántkereskedő. Mi sem természetesebb. Vera és Jimmy a társaság központja. Témák: kik és hogyan bojkottálják Európában az izraeli konferenciákat és egyetemeket a palesztin konfliktus miatt. És hát sokan. Jimmy ecseteli az Oroszország elleni embargó hidegháborús gazdasági következményeit, és hogy hogyan érinti ez most a gyémántpiacot. A gyémántot úgy emlegeti, hogy „stone”.  Állandóan átcsúsznak egyik nyelvből a másikba. Azon a szintjén vannak a többnyelvűségnek, hogy mindegy, melyiket beszélik a német, a francia, a holland és az angol közül. Őszinte aggodalommal kérdeznek az otthoni politikai és felsőoktatási helyzetről, kissé nekihevülten kritizálom a NER-t, Putyin és Merkel látogatását elemezgetem. (Közben mosolygok magamban, ha most látná ezt az asztaltársaságot egy szélsőjobbos, ujjal mutogathatna, hogy íme, a nagy zsidó világösszeesküvés.) A desszerttel együtt jön egy gitáros ortodox bácsi, bohóckodik, énekel, oldja a hangulatot, én az asztal alatt oldom az övemet. Egy idő után countryt is játszik, nem csak jiddis népzenét. Amikor elkezd jódlizni, körbejár a poén, hogy „jidlizik” (yodel / yidele). Lám, még a country-zene is klezmer alapokra megy. Jimmy ad neki pénzt, onnantól kezdve őt tekinti megrendelőnek, vele beszéli meg a számokat. Mint amikor a magyar urak húzatják a cigánnyal. De teli hassal, jó borok mellett ez sem zavar. És az sem, hogy a VIANGROS-t majd másik napra halasztjuk.

Rubenshuis. Részben a mester tervei alapján készült városi palota a 17. század elejéről. Korabeli berendezéssel, használati tárgyakkal. Kazettás ablakok, a földön fekete-fehér járólap, mint a Vermeer-festményeken. A falburkolatok is jelzik, hogy más világban vagyunk. Festett-domborított bőrlapokból tapéta, a kék-fehér holland csempe: vadászjelenettel, címerrel, szélmalommal, mindegyiken más. Mindkét burkolattípus láthatóan nagyon reprezentatív, elvégre a kor egyik leggazdagabb művészének, udvari festőnek a palotájáról van szó. Más kérdés, hogy a helyiségek belméretei egy mai felső-középosztálybeli családi ház helyiségeinél kisebbek.

A műteremben-galériában nagyobbak az ablakok, több a fény. Egyik festmény (Willem Van Haecht De kunstkamer) épp ilyet ábrázol, szobrokkal, képekkel telezsúfolt nagyablakos galériát, amelyben a királyi párnak mutatja be a képkereskedő (Cornelis van der Geest) a portékát. Áruminta, kicsiben tartalmazza az összes rendelhető, „futó” zsánert, nagyjából a 17. századi festészet egy-két évtizedének komplett műfaji és tematikai kánonját. Most veszek egy Judith és Holofernest, fél év múlva egy keresztről levételt. A Rubenshuis galériájának kápolna-alaprajza van, ugyanis a nagyablakos teremhez csatlakozik egy félkörös apszis. Ez a Pantheon, itt eredeti antik szobrok vannak elhelyezve szentély-félkörben. Szakrális tér a művészi produkció kiemelésére. A galéria-teremben van egy jelentős önarckép, Rubens a fiával. A festőszekrények óriási varródobozok, mindegyik apró fiókjukra más-más jelenet festve, hasonló összevisszaságban, mint a galériát ábrázoló festményen vagy a kandallók kék-fehér csempéin.

Az emeleten kiállított mindennapi használati tárgyak mintha széljegyzetek volnának a festményekhez. Például a csillag alakú drótmerevítő, amibe a nagy selyemgallérokat fűzték, hogy megálljon az anyag. – Sohasem tudtam, mitől van tartása. Igen ám, de ott vannak azok a portrék, ahol már nem a malomkerékgallér van, hanem csipke vagy csipkeszegélyes, vállra-mellre simuló gallér, akkora mint egy fésülködőköpenyke. Az világos, hogy a malomkerékgallér státuszjelző, minél nagyobb, annál több anyag kell bele, annál drágább. Most megtudjuk, hogy a körgallér spanyol, katolikus és merev, a másik, egyszerűbb fajta holland, polgáribb és protestáns. A hálószobában egy sajtóra vagy szőlőprésre hasonlító faalkotmány fogad, ami ívpapír helyett összehajtogatott textíliát présel.  Ezzel „vasalták” az ágyneműt, ugyanis Rubens korában a nő legfőbb dolga a szintén státuszjelző ágynemű gondozása. (Kelengye, amit továbbad lányainak?)

 A falakon lévő képek mindegyike a pompázatos reprezentációról szól: milyen csudálatos királyt szolgálunk, milyen csudálatos a feleségem, milyen nagyszerű festő vagyok. Egy-két olyan kép van csak, amit a németalföldi realizmushoz kapcsol az ember, ezek sem Rubensek, hanem tanítványok képei. És ezeknek is szórakoztató vagy elrettentő funkciójuk van, a póriast csak szatirikusan lehetett itt ábrázolni, nem realista módon. Kocsmajelenet, háttérben hányó emberrel: divatos kép arról, hogyan nem szabad viselkedni egy tisztességes ifjúnak.

A Mayer van den Bergh-gyűjtemény. Hasonlóan a Rubenshuishoz, ez is már a kiállítás közege miatt is érdekes. Itt is egy, a modern múzeum előtti művészet-bemutatási formával találkozunk. Jelentős 19. századi magángyűjteményről van szó ugyanis, ami megmaradt az eredeti formájában.

A legjelentősebbek a Bruegel- és a Bosch-festmények. Ezek közül is a legnagyobb szám: Id. Pieter Bruegel: Dulle Griet, azaz Őrült Gréta. A cím a háborús káosz közepén rohanó Kurázsi mama-szerű nőalakra vonatkozik, meg ez a beceneve egy nagy ostromágyúnak is. Főként Boschtól ismert stílus, pokolbéli, szürreális hibridlények háborús-látomásos világa. Boschtól egy szárnyasoltár-szerkezetű festmény állít meg hosszú időre: Szent Antal megkísértése. Szent Antalon kívül kevés alak van, akit nem érint a látomásos metamorfózis: ha jól értem, az egyik ezek közül, a kürtőkalapos földön ülő alak vázlatpapírral a lába előtt, a festő lehet maga.

Bruegel: Betlehemi népszámlálás. Havas táj, korcsolyázókkal, disznóvágással – ez volna a palesztinai Betlehem? Vicces és blaszfém a cím és a kép viszonya. Megint „győz a realizmus”, és a mitológia, a szent hagyomány meg szépen elbújhat. (Mint a Brüsszelben látott Ikarosz bukásánál. Kit érdekelnek a mitológiai héroszok? Fulladjanak csak meg!) Persze nem blaszfém a kép, csak épp tompított (protestáns?) a szakralitása. Mária ott van a József vezette szamárháton a kép közepén, de csoportjuk nem hangsúlyos, a tömeg részét képezik. Azt olvasom, hogy a dél-hollandiai spanyol bürokrácia bírálata a festmény. Lehet. A Szent Család nem szent, hanem ők is a hatalomnak kiszolgáltatott kisemberek. A szentségük, ha van, szétosztódik a (nyilván adóbehajtási okból) népszámlálásra kötelezett nép között. Később aztán látjuk több változatát a brüsszeli Királyi Múzeumban. Az ifjabb Pieter Brueghel az apja után negyven évvel ismét megfestette. Bruegeléknél szakma a festészet, nem művészet, mint Rubensnél, aki Pantheont épít a galériájába. A bevált, jól elkelt portékából minél többet el kell adni. Döbbenetes, hogy micsoda minuciózus másolásról van szó. Mint egy különbségkereső játék gyerekeknek: minden részlet ugyanott van: ugyanúgy hógolyóznak, ugyanúgy spriccel a levágott disznó vére, ugyanúgy csúszkálnak a háromlábú székeken a jégen. A színek intenzitásában és a kép méretében van csak eltérés.

2015-02-27 14:30:00

PROGRAMOK

  • Szerb Antalról: kötetbemutató beszélgetés
    Havasréti József / Pálfy Eszter / Kisantal Tamás
    2019. június 14., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)

  • Keresztesi József: Inverz Ophelia (könyvbemutató)
    2019. június 15., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)
    Beszélgetőtárs: Görföl Balázs