Hajnali 3:15

Görföl Balázs

3 óra 10 perc, sötét van és csönd, csak a kavicsok ropognak a talpam alatt. Az éjszakai imaórára sietek a vendégházból a templomba, szédelegve az álmosságtól – Görföl Balázs írása a csehországi Nový Dvůr trappista kolostorról.

Görföl Balázs írásai a Jelenkor folyóiratban>

Hárman érkezünk Magyarországról: a történész, a marketingkommunikációs szakember és a kritikus. Tavaly is belevaló csapat tagja lehettem a postás, a teológus és a temetőgondnok társaságában. Mindenki szívesen látott vendég a kolostorban, amely Plzeň és Karlovy Vary között található, és a régi bencés hagyományoknak megfelelően nagy gondot fordít a vendéglátásra. A trappista monasztikus rend, nem foglalkoznak közvetlenül lelkipásztorkodással, a liturgikus és az egyéni imádság, a munka és a tanulás tölti ki a napjaikat, és csak elvétve hagyják el a kolostor területét, leginkább akkor, amikor ellátogatnak az anyakolostorba, a franciaországi Sept-Fons-ba. Ide kopogtatott be a kilencvenes évek elején öt cseh, hogy képezzék ki őket trappistának: alig tíz évre rá pedig már meg is épült a csehországi kolostor, ahol ma már több mint húszan élnek, csehek, franciák, szlovákok, lengyelek, horvátok, spanyolok, belgák, az átlagéletkort harmincöt körülire becsülöm. Fiatal társaság, és ami a legszembetűnőbb, az a kiegyensúlyozottságuk, érettségük, felszabadultságuk.

Ez elsőre talán meglepő lehet, hiszen a trappisták éppen a szigorú életmódjukról ismertek. S valóban, a napirendjük nagyon szabott: hét liturgikus imaóra, zsolozsma tagolja a napot, az első hajnali negyed 4-kor van, az utolsó este fél 8-kor. Az egyéni imádságok, a tanulás és az étkezések mellett a délelőtt és a délután munkával telik: a hatalmas, 110 hektáros erdőségben fát nevelnek és dolgoznak fel, a műhelyükben mustárkülönlegességeket és kozmetikumokat gyártanak, tehenet és juhot tartanak, növényt termesztenek. Mindezt gyönyörű, csöndes környezetben, fenyvesekkel borított völgyben: ámulunk a párálló erdőkön. Az épített környezet is lenyűgöző: az angol minimalista építész, John Pawson tervezte a rend- és a vendégházat, a letisztult formakezelés, a világos színek és a különleges fényhasználat mestere. Sokan járnak ide csak azért, hogy megcsodálják a templomot: de ez a fajta turizmus arra is rámutat, hogy ha megfeledkezünk arról, akire itt minden irányul, és aki miatt valójában mindenki itt van, akkor a hely építészeti-kulturális-vallástörténeti-turisztikai kuriózumok puszta egyvelegévé esik szét. Azt hiszem, a trappistáknál a csend is azt a célt szolgálja, hogy folyton emlékeztesse és nyitottá tegye őket arra, akinek elkötelezték magukat. Nélküle végső soron itt semmi sem érthető.

A csend, a némaság, amelyben a szerzetesek élnek, nem riasztó. Egyfelől bizonyos helyzetekben nagyon is beszélgetnek: amikor kiosztják a napi munkát, amikor megtárgyalnivaló van. Másfelől az, hogy a megszokott értelemben nem beszélgetnek egymással, nem jelenti azt, hogy ne lenne közöttük személyes viszony. Épp ellenkezőleg, rögtön föltűnő, hogy nagyon jól ismerik egymást, és gesztusokkal, mimikával, a kommunikáció találékony és gazdag eszközeivel folytonos kapcsolatban vannak. És ebből a csendből mi, vendégek is részesülünk. Amit kár lenne idealizálni: igaz, hogy a csend nagyon hamar kirángatja az embert a szórakozottságából és szétszórtságából, de kérlelhetetlenül szembesíti is a megoldatlanságaival, ellentmondásaival és kínjaival, amelyek elől itt nincs hová bújni. Ugyanakkor a csend jótékonyan teret is képez köréjük, és vigasztalást nyújt. El lehet kezdeni tenni velük valamit.

Érdekes módon mindenki hamar hozzászokik a csendhez. Egy nap után még az az elegáns francia úr is, aki a feleségével érkezett, és az első vacsorát követő mosogatás során kényeskedő hangon tudakozódott nálam, hogy mi a másik teremben kaptunk-e desszertet. (A konyha pompás: a trappisták vegetáriánusok, de hús nélkül is elképesztő ételkreációkat szolgálnak föl, a vacsorához sör is jár). A vendégsereg vegyes: fiatal cseh srácok, szlovákok, egy ukrán pap. Az étkezés csöndben zajlik, zenehallgatás mellett, de egy-két nap után mindenki tisztán látja a másik habitusát, kiigazodik a szokásaiban. Együtt vagyunk, anélkül, hogy beszélgetnénk. A csend előbb-utóbb nyitottságot, bizalmat teremt, a befogadás légkörét. És ebben a légkörben a délelőtti műszakban végzett vécépucolás, ablakmosás is különös, békés, sőt lelki tevékenységgé válik. (Aki vállalja, hogy dolgozik, fizetség nélkül vendégeskedhet itt.) A szigorú – a vendégekre nézve persze nem kötelező – napirend előnye, hogy az ember nyugodtan teheti azt, amit épp tesz, hiszen tudhatja, azt csinálja, ami ki van jelölve arra az időre. Nem érdemes sietni, kapkodni, mert nincs hova: ha közeledik az imaóra, mindenki abbahagyja a munkát. A csendben lét, a bizalom, a hit pedig szép lassan nyitottá tesz valamire, ami mindig jelen van, csak többnyire észrevétlenül, de ezen a helyen mintha fogékonnyá válnánk rá. Különös tapasztalás ez manapság, amikor a nem láthatóhoz való viszony kultúráját leginkább irodalmiaskodó laposságok vagy A kis hercegből vett szépelgő idézetek határozzák meg.

A csend tiszteletet is ébreszt mások iránt. Bár számomra túl romantikus volt annak a cseh fiúnak a viselkedése, aki a vendégház előtti padon töltötte a délelőttjeit az erdőt bámulva, aztán tarisznyáját a vállára vetve távozott. Egyszer dzsippel az erdőbe tartva, megélezett machetékkel gazirtásra indulva találkoztunk vele egy ösvénynél: a fa alatt ülve pánsípon játszott magányosan. Igen, ez nekem túl bukolikus, de hát csöndben vagyunk, és nem látok bele a fejébe. És a csendben végül az érzékeink is kiéleződnek. A zsolozsma gregorián dallamai, a tehenek távoli bőgése, a templombeli tömjén, a párás levegő illata, az áradó fény, a kavicsút ropogása, a fák, a puha aljnövényzet: telítetté válik a némaság.

Öt nap után hajnalban indulunk haza. Mivel a hetes templomi misén már nem tudunk maradni, az egyik atya behív minket a magánmiséjére. A kedvünkért latinul tartja, most nem a benzines fűkasza van a kezében, hanem a kehely, és az a spanyol testvér mondja a válaszokat, akivel tegnap még az erdőben egyensúlyoztunk a patakmeder és a darazsakkal teli vadvirágok között, próbálván kiszabadítani a facsemetéket az embermagas gazból. Most pedig mellette állva recitáljuk a Sanctust. Az autóban eszünkbe jut, hogy már beszélgethetünk. Nem olyan könnyű távozni. Megállunk a brnói Tescóban: rikító színek, slágerek, a legújabb akciók. Mégis azt érzem: minden a legnagyobb rendben.

A bélyegkép forrása: novydvur.cz

2014-09-22 10:00:00
http://www.szinhaz.net

PROGRAMOK

  • Szerb Antalról: kötetbemutató beszélgetés
    Havasréti József / Pálfy Eszter / Kisantal Tamás
    2019. június 14., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)

  • Keresztesi József: Inverz Ophelia (könyvbemutató)
    2019. június 15., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)
    Beszélgetőtárs: Görföl Balázs