Tudósítás egy más világból

Japán, 2. rész

Méhes Károly

A piac környéki utcák árusai: ez a kalandozás maga. Gyakorlatilag alig van bármi, amiről tudjuk, micsoda. – Méhes Károly beszámolója Japánból.

Méhes Károly írásai a Jelenkor folyóiratban>

 

A nem nyilvános helyeken zajló japán élettel nem nagyon kerülünk kapcsolatba. Egyetlen lehetőség a Youkobo rezidensház meglátogatása. Ide is külön expedíció eljutni, két metróátszállás után buszra ülünk, ebből is kitetszik tán, hogy a hely eléggé kiesik a központtól, és valóban, ahol kitesz a busz, azt már-már kertvárosi környéknek lehet nevezni, legalábbis felhőkarcolók nincsenek. Vasárnap kora délelőtt van, még megkérdezhető embert is alig találni, de végül a már szokott módon két, angolul egy mukkot sem beszélő, hajlongó atyafi odavezet a házhoz. Murata Tacuhiko és felesége már vár bennünket, és a nem különösebben attraktív kockaépület irodahelyiségében érdekes történetet adnak elő. A férfi apja orvos volt, és itt egy kis magán tüdőszanatóriumot működtetett, kezelővel és három emeleti betegszobával. Aztán a doktor meghalt, a fia megörökölte a házat, és szobrász nejével együtt kiötlötték, hogy alkotóházzá alakítják át a mini-szanatóriumot. 2001 óta működik, és népszerű, hiszen a világ minden sarkából pályáznak ide művészek. A két mostani vendégnél rövid, tisztelgő látogatást teszünk: Kevin Chin, egy ázsiai származású ausztrál festő már meg is festett egy nagy vásznat itt tartózkodása alatt, míg a Luxembourgból érkezett Christian még csak ismerkedik a környezettel. Tatami stílusú szobáját szemlélve a házigazdák felfednek egy titkot: a szoba közepén fel lehet szedni a gyékényt, ott van egy mélyedés, amiben melegítő helyezhető el (gyorsan megmutatják, előkerül a szerkezet), ide lehet aztán bekucorodni, lelógatva a lyukba a lábat, rátenni a kis asztalkát, úgy dolgozni – avagy jót szunyókálni rajta, a felszálló melegben.

Mindezzel azt is szemléltetik, mennyire praktikusan oldanak meg mindent, a lehető leghatékonyabb helykihasználással. Elvégre Japán kis ország, vagyis kevés a lakható felület, nagyon meg kell gondolni, mit hova rakunk. Ebből az is következik, ami már egy másik dimenzió, hogy a japánok nem tárgyfelhalmozó népség, mert nincs hova rakni a cuccokat. Bár az üzletek kínálata ennek ellentmondani látszik, megtudjuk, hogy nem divat az eszeveszett vásárlás, mert nincs helye az új holmiknak.

Christian örül a titkos lehetőség felfedésének, mi meg hagyjuk tovább akklimatizálódni. A háziakkal persze nagy terveket szövünk: náluk még nem járt soha magyar művész, nekünk sem volt japáni írónk, hát rajta, kezdjünk el cselekedni.

Ehhez aztán igazán dukál az Arigatou gozaimasz.

 

Figyeljük, hogy a japán mennyire vallásos nép. Nem mintha ezt első blikkre meg lehetne állapítani, hisz tudhatjuk jól, mennyit ér, ha valaki ott menetel a Szent Jobb mögött.

A szentélyek száma ugyanis véghetetlen, az oda betérők száma nem elenyésző, a szentélyekben szolgálatot teljesítő szerzetesek és szerzetesnők száma sem csekély, és végképp nem elhanyagolható az ezeken a kegyhelyeken kasszírozott pénzmennyiség.

Tokióban is akadnak mindenféle templomok, megbújva a kőrengetegben, a felhőkarcolók tövében, de leginkább szürkén, nem túl hívogatóan. A piac mellettibe is csak azért térünk be, mert belebotlunk a halas- és zöldségessorra menet. Tény és való, nagyon fura kínálattal bírnak e kegyhelyek, mert azt tudni kell: mindenütt lehet kérni, jobban mondva, meg lehet vásárolni valamiféle szerencsét, óhajt. Tiszta búcsúcédula-rendszer, csak itt falapocskák állnak rendelkezésre. E lapocskák egyik felét a bölcs, a dalai láma nyugalmával rajzolgató szerzetesek már megírták a maguk csodás jeleivel, és a jámbor hívő – miután áldozata jeléül lerótta a 500-800 jent – maga is felvésheti sóhaját a lapra vagy pálcikára, és azt elhelyezheti egy erre a célra felállított tábla-falon. A piac mellett külön lehet kapni a jó kereskedést, a szerencsés halfogást, a becsületes csencselést óhajtó talizmánokat, és ezek szépen fogynak is.

Ezen kívül meg mindenre lehet áldást kérni. Az, hogy jó egészséget, boldogságot kérjünk, szinte snassz, mikor olyan részletekbe lehet menni, mint biztonságos autóvezetés vagy sikeres vizsga.

Az igazi, nagy kegyhelyeken, a régi sintoista és buddhista helyszíneken elképesztő gazdagságú építmények, faragványok fogadják az oda érkezőket, akár Kiotóban, akár Kamakurában vagy Nikkóban vagyunk. A botor európai turista bámul, mint ahogy bámulunk azért Fontanebleau-ban vagy Vatikánban is, csak ez még sokkal egzotikusabb, meg jó messze van. Minden értelemben.

Az átlag japán, ahogy szemrevételezzük, alapvetően szintén turistaként érkezik e helyekre, mint ahogy egy magyar lép be, teszem azt, a pannonhalmi bazilikába, de tudja, miről van szó, és el is fogja valamiféle szemérmes áhítat. A szentély előtt összeteszi a kezét, majdnem úgy, mint a keresztények, csak kicsit begörbíti hozzá a hátát, mormol is valamit, és természetesen meghajol. Pénzt dob a nagy, ládaszerű perselybe. A legtöbbször kettőt tapsolnak. Ahol van füstölőkút, odaáll, és kézzel hajtja magára a szent füstöt, ami, mi mást, egészséget, megtisztulást hoz rá. A csobogónál kis rézedényből önt a kezére vizet, még tisztábbá válik. És aztán rohan, hogy a szerzetesek üzemeltette boltokban jól bevásároljon ereklyékből, és megírja a maga kis falapocskáját, majd lélekben megnyugodva indulhat tovább.

Köszönjük néked, istenünk, hogy itt lehettünk.

Arigatou gozaimasz.

 

És ha már a lelket ilyen jól feltápláltuk füsttel, táblácskákkal és szerzetesi pillantásokkal, adjunk valamit a gyomornak is. Ide tartozik rögvest, hogy szinte az első napon feltűnt: itt nincsenek kövérek. Férfiak-nők egyaránt slankok, a nők már-már légiesek, babaszerűek többnyire. Elkezdjük számolni a kövéreket: 13-ig jutunk az út végére.

Mert mit esznek? A sushi az alap, amiről úgy vélnénk, hogy ismerjük. Ám a japáni sushi azért csak más, mint a magyar, a többi ételről nem is szólva. A legtöbb étkezdében van menü, egészen elfogadható áron. Egy ilyen áll levesből, többféle halból, rizsből, természetesen, és mindenféle, kis tégelyekben tálalt zöldségekből, szószokból, amikről többnyire nem derül ki, micsoda, de általában finom. És vannak a nagy levesestálak: egy húsleves-alapban főtt mindenféléből áll, de leginkább zöldségből és hosszútésztából. Nem marad utána éhes az ember – aztán, hogy fogytunk-e tíz nap alatt…? Valószínűleg nem, mert egyvalamihez (illetve sok egyéb mellett ehhez sem) tartottuk magunkat: míg a japánok szinte csak zöld teát kortyolgatnak az étkezéskor, ami többnyire jár a menühöz, mi vétkes módon isszuk a Kirin meg Asahi söröket, merthogy rendes közép-európaiként, egy hrabali világból érkezve, a sör is végtelen súllyal esik a latba.

A japán lat. Ha tudnám, mi az!

A piac környéki utcák árusai: ez a kalandozás maga. Gyakorlatilag alig van bármi, amiről tudjuk, micsoda. A narancs, mondjuk. Meg egy-két szárított, felhasogatott, pácolt hal-alakú valamiről feltételezzük, hogy tényleg hal. Amúgy a millióféle zöldség és gyümölcs, a létező legkülönfélébb formában. És ugyanez igaz a halra is. A legjobb mindebben az, hogy nem csak mindent a szemnek, mivel kis tálkákból, tálcákról kóstolni is lehet. Nem vagyunk félősek, és itt a tisztaság sem lehet kérdés, két lépésenként bekapunk valamit. Ami többnyire finom, de legalább is érdekes ízű, nemegyszer olyasmi, amit még sosem éreztünk. Olyan is van, hogy felkiáltunk, ó, ez mennyei, ebből kérünk még, sőt, a végén veszünk is egy tasakkal, zacskóval. Kiderül, hogy szárított és valamilyen fűszerben pácolt japáni szilva; számtalan babfajta. A bab, ez az egyik legkülönösebb, amúgy is nemzeti eledel, mindenfélében megforgatva eszik csemegének, és többféle édesség is készül belőle: krémbe mártják, úgy sütik meg, pálcikára tűzve, zöldtea-porban meghengergetve kínálgatják, és mint helyi nyalánkságot, veszik is, mint a cukrot, holott nem olyan édes.

Kínálgatnak széles mosollyal, hajlongva, és mit is felelhetnénk mást, sután meghajolva, miközben félig tele a szánk nyers hallal, sütivel, húscafattal, babbal, mint hogy Arigatou gozaimasz.

 

Aztán, hogy mi még?

Minden, amit valószínűleg észre sem veszünk, ami úgy kúszik be az orrunkba, fülünkbe, a bőrünk alá, hogy kissé japánivá leszünk, és nem az emlékek szintjén, hanem valamelyest átlényegülve.

Ha hazamegyünk, lesz-e majd erőnk mindenkire rámosolyogni? Meghajolni és egynél többször megköszönni valamit úgysem merészel az ember, mert komplett bolondnak nézik…

2014-04-03 17:15:00
http://www.szinhaz.net

PROGRAMOK

  • Szerb Antalról: kötetbemutató beszélgetés
    Havasréti József / Pálfy Eszter / Kisantal Tamás
    2019. június 14., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)

  • Keresztesi József: Inverz Ophelia (könyvbemutató)
    2019. június 15., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)
    Beszélgetőtárs: Görföl Balázs