Gyerekkoromban azt lehetett tudni Albániáról, hogy ott ragadtak a sztálinista ötvenes években, és a boltban néha lehetett kapni albán kagylókonzervet. Azzal slussz.

Aztán persze minden megváltozott, és a kapuit megnyitó ország mindig is vonzott, amolyan bakancslistásan, amit látni kell. Közben a Pécsi Íróprogram két albán szerzőt is fogadott, Gazmend Krasniqit, majd Adrian Lekát – tőlük tudtam meg többek között, hogy az utolsó albán királyné, I. Zogu neje magyar volt, Apponyi Géraldine; ma róla van elnevezve a tiranai szülészeti klinika…

Egy szó, mint száz, 2021 augusztusában jött el a nagy pillanat és elhatározás: irány Albánia.

Tényleg volt bennem valamiféle különös bizsergés, hogy milyen lesz, illetve nem is feltétlenül kérdésként, inkább így: biztos nagyon különös lesz. Amikor a 40 fokban izzó délutánban átléptük a macedón–albán határt, olyan mohón szemléltem körbe, mintha egy másik égitestre kerültem volna.

Holott, mi tagadás, Koszovó, Észak-Macedónia és Albánia között olyan nagy különbség nem lelhető fel.

Épp ez az. Mondogatták már tíz éve is: addig kell még oda menni, amíg nem rakják rendbe, és nem lesz tele McDonald’sokkal és plázákkal.

Tény, hogy az elképesztően vad, kopár hegyeket és kanyargós utakat nem lehet semmiféle kommercializálással megszelídíteni.

Mert amúgy – és ez az elkényelmesedett, a már nem olyan rugalmas turistának nem feltétlenül hátrány – mindenhol minden van. Lehet, hogy nem a tüchtig osztrák vagy akár csak olasz módon, de az ország tele van boltocskákkal, milliónyi benzinkúttal, szóval, aki otthon felejtette a fogkrémet vagy a sampont, ugyanúgy megkapja a falusi ABC-ben, mint otthon.

De hát Albániában nem a fogkrém és a sampon a lényeg!

Az általános, a balkáni országokra jellemző fíling nagyon megvan. A kontrasztok. Feltételezhető módon ezerszer jobb állapotba került sok minden a kommunista időszak óta eltelt 30 év során. Utak, épületek, ellátottság – ám ezzel együtt mindig megdöbbent az a hányavetiség, ahogy képesek ott hagyni mindent az út szélén, utcán, téren, bárhol. Mérhetetlen számú félig vagy akár szinte teljesen kész fantomépületet, autót, leborult rakományt, kanapét és persze szemetet. Mely utóbbit voltaképp könnyen össze lehetne szedni. Látni nagyobb helyeken közmunkásféléket, akik szemétcsipegetővel járják a várost – aztán van, amit felszednek, de a javát ott hagyják. Ki érti? Lehet, valamiért mégiscsak így van rendjén.

Kicsit még az utazásról magáról, mert lementünk egészen az ország déli csücskébe, szemben Korfu szigetével, Sarandába és Butrintba. Szóval, az utak többnyire jobb állapotban vannak, mint idehaza, mivel sokkal újabbak. Persze, azért simán megesik olykor, hogy az aszfaltnak vége, jön valami murvával leszórt ösvény, útépítés fedőnéven, ahol láthatólag hosszú hónapok óta semmi sem történt, amit méretes gödrök és egyéb vájatok illusztrálnak. És akkor a szálló porban akár 20 kilométert is meg lehet tenni egy teljes óra alatt…

Benzinkút eszméletlenül sok van, ami nem jelenti azt, hogy olcsóság lenne, nagyjából a hazai árak köszönnek vissza (1 lek = kb. 3 forint). Szállás, étkezés terén ugyanúgy.

A titkos albán kajarecepteket előlünk jól titkolták, a délvidéken ismert konyhához képest nagy eltérés nincs; a Beratban kirendelt „berati pecsenye” gyakorlatilag sima rántott hús képében jelent meg, bár mintha valami fűszert kevertek volna a panírba. Persze a cserépedényben összerottyantott, darált húsos, paradicsomos zöldségek azért hozzák a formájukat.

Ami nekem a leginkább albán volt, az a hús-ügyben is említett Berat. Az „ezer ablak városa” tényleg bájos, amilyet másutt nem nagyon látni. A hegyoldalba, szorosan egymás mellé épített házak együtt különös látványt mutatnak, olyannyira, hogy még Hodzsa alatt is amolyan kirakatvárosnak számított. Természetesen itt és a másik kötelező helyen, az oszmán kisvárosnak megmaradt Gjirokastrán is erősen érezni már a turizmus leheletét. Le kell térni a főcsapásról, ha még valamiféle „eredeti” benyomást akarunk szerezni, hűtőmágnesektől és a zümmögő Heineken-hűtőszekrénytől mentesen.

Ugyanakkor csak megisszuk azt a jó hideg sört a bóklászás végén, és hűtőmágnes is kerül a hátizsákba…

Mi még Albánia? A 180 ezer bunker országa. Ez megint olyasmi, ami egy beteg elme szüleménye volt egykor, ami megkeserítette népe elétét – ám mára nehéz velük mit kezdeni. Tényleg vannak bunkerek itt is, ott is, jé, amott is, de hát az egyik bunker teljesen olyan, mint a másik, voltaképpen nincs mit nézni rajtuk…

Akár csak Tirana esetében. Kedves vendéglátónk, Stefan elvitt egy autós városnézésre – szűk órácska alatt végeztünk. Jó, nem is állította senki, hogy az albán főváros hemzseg a látnivalóktól, de még így is meghökkentő volt, hogy a néhai kommunista nómenklatúra által használt épületek „a” látnivalók, amik időközben ilyen-olyan közintézményekké alakultak át. Hodzsa híres, a személyi kultuszát szolgáló piramisa, amúgy szintén egy betonmonstrum, épp átépítés alatt, valami kiállítócsarnok lesz belőle. Ami újdonság, hogy a jelenlegi elnök, aki festőművész, súlyt helyez rá, hogy a most épülő palotákat, felhőkarcolókat neves, nemzetközi sztárépítészek tervezzék – ezért aztán nem rémisztők az új, égbe törő albán álmok. 

De mi van az emberekkel? Az albán emberekkel, akik leginkább külföldön élnek. Németországban, Svájcban és persze Olaszországban. Itthon tényleg csak az maradt, akinek vagy kedve, vagy lehetősége nem volt (még) elmenni. Elég súlyos a munkanélküliség, a szegénység – állítják, akikkel beszéltünk. Viszont ez nem mutatkozik meg túlzottan. A rengeteg kávézó, étterem állandóan tömve. Lehet, hogy a nyár és a szabadságolások teszik, de mintha alapvetően elégedett, komótosan élő nép lenne az albán. Mert ugye, egy-egy koldus ugyan hol nincsen az utcán? Vagy szemétben guberáló?

És végül a tenger. Elvégre a magyar turista mi másért utazik, mint a tengerért? Egyszer Tolnai Ottó kikelt magából, hogy az összes magyar költő tengermániás, nem érti, hogyan van ez, miért nem lehet legalább annyira szeretni a Zagyvát? – Felvállalom a Zagyvát! – kiáltozta.

Az Adriai-tenger Albániánál is „a” tenger. Végeláthatatlan, szürke homokú és meleg. Csakhogy rengetegen vannak. Az összes külföldön melózó albán hazajön, felpakolja a német, svájci és olasz rendszámú Merdzsóba a családot, és kivetik magukat a tengerpartra. Eszméletlen hosszú partszakaszokon eszméletlen mennyiségű ember hever heringszerűen a napózóágyakon, a napernyők alatt.

Persze, lehet mondani, ez a vakáció, és ez is igaz.

Amikor kurta, alig egyhétnyi tartózkodás után Montenegró felé elhagyom Albániát, fura érzések kavarognak bennem. Része egy pici csalódottság, a 40 fokos hőség okozta alélt fáradtság, ugyanakkor tudom, hogy a „most hatalmát” mennyire felülírja majd a „múlt hatalma”: jeges, sötét téli estéken elég egy fél gondolat, és benne leszek ebben az elmúlt nyári utazásban. Akkorra Albánia teljesen határtalanná válik bennem.