A lélek ráfagy a bordára?

Moszkva, 2014. február

M. Nagy Miklós

Egy hétig családi életet élek Moszkvában: Szásenykával és a két fiával, Ványával és Platosával – ha minden jól alakul, majd hozzám költöznek, de erről jobb nem beszélni egyelőre. Mert ki tudja, mit hoz az élet...

M. Nagy Miklós írásai a Jelenkor folyóiratban>

Most nincs turistáskodás, és szakmai találkozók sincsenek: nappal dolgozunk, délután hozni kell a gyerekeket az iskolából, óvodából: házifeladat-írás, játék Platosával (brrr-brrr, itt az új masinkám, menjünk el vele Budapest országba, jó?), vacsora, fektetés, mesélés: Szásenyka a Tündér Lalát meséli nekik folytatásokban, én a Pál utcai fiúkat. Próbálgatjuk, hogy menne ez nekünk így együtt.

 

Ványa, Szásenyka tizenegy éves fia, aki tudja, hogy majd focista lesz, számolatlanul rúgja a gólokat a gyerekcsapatban, és mindent elolvas a fociról, meg azt is tudja már, hogy esetleg, ha minden úgy alakul, akkor Magyarországon fog élni, egyszer csak azt mondja nekem:

– Tudod, hogy a Szovjetunió 6:0-ra megverte Magyarországot a mexikói vébén?

(Életem legszörnyűbb napja volt a moszkvai kollégiumban, sokáig nem mertem kimenni a szobámból, ahol tévén néztük a meccset: ilyen szégyent nem lehet túlélni!)

– Aha, emlékszem.

– Meg nemrég a hollandok 8:1-re megverték a magyarokat.

– Hát igen.

– Jó, te nem vagy hibás benne, de...

Látom, hogy baj van – nem tetszik Ványának, hogy ilyen országba jöjjön –, de mit lehet mondani erre?

– Tudod, akkor a magyar válogatott volt a legjobb a világon. A vébé előtt a brazilokat is megvertük. Csak a magyarok elkövettek egy nagy hibát: a mexikói tűző napon edzettek mindig, hogy hozzászokjanak a meleghez. A szovjetek meg úgy gondolták, jobb, ha tartalékolják az erejüket...

Micsoda szánalmas magyarázkodás, gondolom. De mégse mondhatom Ványának azt, hogy Magyarországon reménytelen a foci... meg sok minden más is. Meg különben is, Moszkvánál még mindig jobb Budapest. Már csak egy paraszthajszállal, de akkor is...

– Elmegyünk focizni? – mondja Ványa váratlanul. – Tök jó idő van.

Aha, mínusz húsz fok után most csak mínusz tíz fok van. Ráadásul süt a nap. Naná, menjünk focizni!

Ványa iskolája mellett a pályát letaposott hó borítja – a két lány a kutyájával gyorsan elmegy, amikor mi megjelenünk. Szportszmeni.

Oké, tíz méterről fogunk kapura rúgni egymásnak. Tízből ki rúg be többet? A jobb lábam azonnal meghúzódik, be kellett volna melegíteni: a mínusz tíz fok azért kegyetlen egy európai aggastyán focistának. De jobb is így, én csak ballal rúgok.

Gondolkodom, hogy tiszta erővel rúgjak-e. Ványa tizenegy éves. Nagyjából épp abban a korban van, amikor változik a képlet: addig engedni kell, hogy a gyerek győzzön, de egyszer csak szembesíteni kell a valósággal: hogy nem mindig ő győz. Hogy nem tökéletes. És különben is meg kell mutatnom, hogy azért a magyarok is tudnak focizni.

Tiszta erővel rúgok. Ványa meglepődik, látom az arcán, de nem szól semmit.

Különben se beszél sokat, csak néha, amikor mintha átszakadna benne valami gát, és mondja, mondja, ami az eszébe jut. De egyébként borús kedélyű, hallgatag fiú: mintha magamat látnám tizenegy éves koromban...

 

A Taganka mellett vagyunk egy vega étteremben: későn jöttünk, a gyerekek még le tudnak ülni, egészen közel a színpadhoz – büszkén, csillogó szemmel nézik a nagybátyjukat, aki gitározik az Alhambra együttesben. Különös hangulata van a helynek: az ember bejön a csikorgó hidegben minden csillogása ellenére is komornak és embertelennek tetsző utcáról, itt meg vegetáriánus ételek óriási választéka fogadja, rengeteg, mondjuk úgy, alternatív fiatal, és ez a szép, halk, keleti zene – a lélek zenéje... Misa és a barátai (köztük egy indiai fiú) mintha elvarázsolnának egy szebb, szelídebb világba.

Utána eljönnek hozzánk, és Misa barátnőjével beszélgetek, aki táncosnő, keleti táncokat ad elő, dolgozik az Alhambra együttessel is ­– de most a vega étteremben nem volt hely táncolni. Megtudja, hogy a nyolcvanas években Moszkvában tanultam; akkor ő még kislány volt, nem sok emléke lehet a „szocializmusról”.

– Ó, a nyolcvanas évek! Akkor még mennyire más volt a világ. Nem olyan durva, mint most. Még volt benne lélek. Jól érezted magad?

– Hogy érted, hogy akkor volt lélek, most meg nincs? Ilyen zenét például, mint Misáék, nem játszott senki Moszkvában. Meg állandóan hazudni kellett, az egyetemen jóformán csak ideológiát tanítottak: párttörténetet, Lenin-műveket. Megfagyott a lélek a sok hazugságban: ráfagyott a bordára – idézem Majakovszkijt.

– De mégis – erősködik –, akkor még lehetett célja az embernek, nem?...

Folytatnánk, de muszáj a gyerekekre figyelni: mert a gyereknek egy moszkvai értelmiségi családban mindent szabad – ő mindennek a középpontja. Főleg, ha fiú. És nagy focista lesz, vagy ha nem, hát kitalálja, hogyan kell megváltani a világot. Hogy végre legyen benne lélek...

 

Néha Dmitrij Bikov könyvét olvasgatom napközben, pihentetésül (egyébként arról fordítok, hogy az oroszok a második világháború után hogyan építették ki a totalitárius társadalmat Kelet-Európában): Razgovori a glavnom – „Beszélgetések a legfőbb dologról”. Az egyik esszé Orwell 1984-éről szól: arról, hogy a könyv ragyogó (Nabokovnak nem volt igaza, Orwell igazi művész volt), de a jövő egészen másként alakult. Az ember sohasem látja a jövőt: valahogy be van oltva ez ellen. „Mert ne kerteljünk, testvéreim – írja Bikov –, nálunk totalitarizmus van.” Igaz, nincs Nagy Testvér (van két szürke helyette), meg van sajtószabadság (hiszen ez is megjelenik majd), meg itt úgy hazudnak, hogy közben kacsintanak hozzá, és saját maguk sem hiszik el, amit mondanak. Minden máshogy alakult, mint ahogy Orwell elképzelte, de akkor is totalitárius társadalomban élünk. És így tovább...

Ezt is még végig kellene gondolni: igaza van-e Bikovnak – amikor az orosz emberek most először a történelemben úgy élhetnek, hogy az állam nem szól bele a magánéletükbe? Na jó, azt nem szabad hirdetned, ha homoszexuális vagy... És ha egy tévécsatorna vagy, akkor nem szabad megkérdezned az emberektől, hogy a háborúban nem lett volna-e jobb feladni Leningrádot, hogy sok százezer ember életét megmentsék. Mert ha felteszel egy ilyen hazafiatlan kérdést, akkor betiltanak... Pontosabban „kivesznek a csomagból”.

 

De elvileg, ugye, Moszkváról kellene írnom: erről az irdatlan városról, ahol hatalmas tornyok nőttek ki a földből az elmúlt húsz év alatt, ahol minden szupermodern, ahol mindent meg lehet kapni – és közben ott vannak a Lenin-szobrok, és a Kurszkaja metrómegállót úgy újították fel, hogy helyreállították a régi feliratot is: „Sztálin nasz virasztyil” – Sztálin nevelt fel bennünket. És egy képviselő épp most javasolta, hogy a Lubjanka előtti térre helyezzék vissza Dzerzsinszkij szobrát: „Mert Oroszországnak nincs mit szégyellnie a történelmén.”

Ígérem, legközelebb majd a városról is írok.

2014-03-22 12:00:00
http://www.szinhaz.net

PROGRAMOK

  • Szerb Antalról: kötetbemutató beszélgetés
    Havasréti József / Pálfy Eszter / Kisantal Tamás
    2019. június 14., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)

  • Keresztesi József: Inverz Ophelia (könyvbemutató)
    2019. június 15., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)
    Beszélgetőtárs: Görföl Balázs