Nymburki capriccio

Hrabal nyomában – 2013. november 26.

Méhes Károly

Magát, Bohumil úr, mintha mi, magyarok sokkal többre és inkább szívesen a fajtánkból valónak tartanánk, mint a derék csehek. – Méhes Károly beszámolója a csehországi Nymburkból.

Méhes Károly írásai a Jelenkor folyóiratban>

Azt, hogy nagyon különös napunk lesz, Bohumil úr, abból tudtam meg, hogy éjjel álmot láttam, amiben a nymburki asszonyok elhatározták, hogy Guinness-rekordot állítanak fel, mért is ne, és azt találták ki, hogy megsütnek egészben egy szarvast, olyasmit, mint amilyet a drága IV. Károly király üldözött, amikor rátalált Karlsbadra, vagyis még csak hűlt, azaz mit is beszélek, meleg helyére, mert már bugyogtak a források, és akkor a bölcs király hagyta a csudába a szarvast, és gyorsan megalapította Karlsbadot. Szóval, a nymburki asszonyok is elszántak voltak a szarvassütés ügyében, mármint az álmomban, csak rájöttek, hogy egy szarvast egyben megsütni nem kis dolog, mivel a szarvas nagy, és ezért, jelzem még egyszer, Bohumil úr, szigorúan az álmomban, ma reggel, arra jutottak, hogy a krematóriumban fogják megsütni azt a vadat, ott van hely elég, meleg is, melegebb, mint Karlsbadban, szóval, az jó lesz. Ezt sütötték ki a nymburki asszonyok, én meg erre felébredtem, meg sem kellett csípjem magam, ittam egy kis maradék nedűt abból a zöld üvegből, amibe a doktor Becher csodaitalát töltögetik, van az is olyan jó, mint a karlsbadi keserű vizecske, ittam hát egy kortyot, csóválva a fejemet, miféle álmok jőnek még, épp Nymburkba indulóban, vajon tudok-e bármit is megálmodni, lesz-e valami bármi is abból, amikor majd odaérkezem.

Az történt, Bohumil úr, hogy mindenféle melegek ellenére hó fogadott az utcán, és kaparni kellett az autóról, már kis híján magamat is kapartam, hogy ez miféle dolog, még nincs is itt a tél, de már tél van, és nekem Nymburkig 188 kilométert kell elautókáznom, ahol a Šorm direktor úr vár a múzeumban, az áldott internet meg honlapok világában teljesen jól kicsináltuk, hogy mi ma délelőtt ott találkozni fogunk, épp a maga emlékére, Bohumil úr, és aztán meg jöhet a sörgyár, no meg most, hogy megálmodtam, még tán a nymburki asszonyok is.

A legszebb, hogy a hirtelen jött zimankóban befagyott az autó ablakspriccelője, úgyhogy a rendre láthatatlanul koszossá váló szélvédőt hihetetlen akrobatikát követelő mozdulatokkal, nevezetesen egy karlsbadi melegvízzel teletöltött üvegből való locsolással tudtuk csak bevizesíteni, egészen addig, amíg engedett a fagy, és már Prága előtt végre kiolvadtak a spriccelőkék, és ahogy a dolguk, szép sugárban vizeltek az üvegre. Akkorra már a derék Šorm igazgató urat is értesítettem sms-ileg, hogy némi késés várható betoppanásomban, amit vélhetőleg tudomásul vett, mert amikor ez az ígért 11 óra helyett fél 12 után megtörtént, nem szólt egy szót sem, vagyis hát szólt, de örült, hogy valamelyest meg tudja értetni magát angolul, míg a kolléganője a némettel próbálkozott.

Hát, Bohumil úr, ez a maga városa olyan cudar hideggel várt, hogy a szelet jég-kaszához tudnám csak hasonlítani, vágott, csípett és beretvált cudarul, úgyhogy ez a kis múzeumocska, ami a maga emlékét is szolgálni hivatott, most tényleg menedékké lépett elő, úgy toppantam be Šorm úr birodalmába, mint Szent Márton fél köpenyébe takaródzott a koldus, bár ez lehet, hogy nem a legjobb párhuzam, de mégis. Šorm úr némi gyanakvással fogadott, bár kedvesen, noha, mint jeleztem, lehet, hogy hiányos angol tudása tette kellemetlenné a helyzetet, mert azt nem foghatom rá, hogy ne lett volna segítőkész, hiszen rögvest elővezényelte a németes kolleginát, és így, kettős erőfeszítéssel már egészen jól kibogoztuk, miről is lenne szó.

Magáról, természetesen, kedves Bohumil úr, a nymburki 100 évesről, vagyis, hogy az lesz majd hamarosan, és akkor majd nagy ünneplés leend, és mindenki örvendezik. De mint kiderült, nem egészen ez a helyzet, mert magát, Bohumil úr, mintha mi, magyarok sokkal többre és inkább szívesen a fajtánkból valónak tartanánk, mint a derék csehek, ezt kerek perec meg is mondták a múzeumisták, vagyis hát ők, személy szerint tisztelik magát, elvégre a Hrabal-kiállítás a múzeum gerince, de még lehet, hogy a szíve és a veleje is, és tudják, miről, pardon: kiről van szó. Ám képzeljük csak, a nagy centenárium tiszteletére kezdeményezték, hogy a helybéli gimnázium vegye fel a maga nevét, szóval, legyen Hrabal Gimnázium, ám jó esély van rá, hogy nem lesz, mert a tanárok egy része és a szülők és a nymburkiak szigorúbbik része azon a véleményen van, hogy maga, Bohumil úr, semmiféle jó példával nem járt az ifjúság előtt, mert először is, csapnivalóan tanult, mindenből bukdácsolt csak, aztán utána, amikor már íróvá lett, akkor is, rendben van, hogy írt, de részeges volt és iszákos is egyben, egy lump, aki nem lehet követendő jellem. Nahát. Így áll a helyzet 2013 novemberében, jelentem. De ettől még nincs minden veszve, elvégre, a százéves születésnap mégsem hanyagolható el teljesen, és Nymburk is kitesz magáért, alakult is egy bizottság, mert bizottság nélkül, lássuk be, az egész fabatkát sem ér, és a bizottság úgy határozott, hogy legyen egy új kiállítás, mert ami van, ez a mostani, némiképp avíttas a kifakult papírlapokkal és felpöndörödő szélű fényképekkel. Azért, Bohumil úr, meg kell valljam, nekem nagyon jól esett látni ezeket a holmikat is. Azt a végtelenségig elnyűtt kempingbicajt, amivel kerekezni tetszett, hogy annak a kormányát és az ülését érinthettem, ez már majdnem egy kézfogás magával, Bohumil úr, már meg ne sértsem, pláne a nyereg tapogatása, ugye.

Aztán van ott még annyi minden, a sapkák, a kabátok, a bot, ja, meg egy kulcscsomó, kopott, piros tokkal, és naná, hogy eszembe jutott, ha ellopnám ezt a kulcscsomót, mehetnék Kerskoba vagy Prágába, keresgélni egy bizonyos ajtót, egy bizonyos zárat, és beledugnám a kulcsot, és a kulcs nyitná a nyelvet, az ajtó lassan tárulna, és bentről, a sötét mélyéből egy reszelős, öreg hang szólna felém, nem is tudom, érteném-e, mert csehül szólna, de valószínűbb, hogy magyarul, hiába, hogy maga szólna hozzám, Bohumil úr, hogy Na mi van, ki a franc az, mért nem hagynak már békén.

És a falon ott lógott a vasutastárcsa, hát persze, szigorúan ellenőriztem azt is, mint aki tud mindent, és voltaképp csak arról akar megbizonyosodni, nagyképűen és persze leginkább önző módon, hogy maga, a bennem élő Bohumil úr megfelel annak, aminek egyáltalán nem kell megfelelnie, mert ez nem így működik, igazából elég lenne újra és újra olvasni a maga műveit, Bohumil úr, és lám, mégsem elég.

Aztán megint megjelent a Šorm direktor úr, és érdeklődött, hogy elégedett vagyok-e, és van-e még valami óhajom, és tehet-e értem még valamit. És noha tudtam jól, hogy ez lehetetlen, legszívesebben azt feleltem volna, hogy igazán nincs sok igényem, csak elvinném magammal ezt az indítótárcsát, meg egy kabátot, amibe néha belebújhatok otthon, meg a kulcscsomót, nem szép dolog lopni, adja oda, na, és már megyek is. Ehelyett, nyilván, csak hálálkodtam, hogy mindezt megtekinthettem, és egy leendő pécsi Hrabal-napra vonatkozólag még szavát vettem, illetve ajánlotta ő maga, nagyon kedvesen, hogy küldenek majd a fotóarchívumukból egy csomó képet, és majd kiválasztom, melyik kell, és azt el fogja küldeni nyomtatható méretben, és azokat a képeket nyugodtan használhatjuk. Mosolyogtunk és bólogattunk, és magára gondoltam, Bohumil úr, megint fenemód szerénytelenül, hogy ezt ügyesen tető alá hoztam, na jó, hoztuk, és ennek majd még sokan fognak örülni.

Újból kimentünk a köszörülő szélbe, megállapítván, hogy nem lett melegebb, és ezért gyorsan bevettük magunkat a főtéren lévő kínai étterembe. Cinska, így mondják csehül azt, hogy kínai, pont, mint a Csinszka, mert az irodalom bugyraiból, Bohumil úr, nehéz ám kikeveredni, ebből a valamiből, hogy az élet meg az élet leírása hol válik el, ezt magának kell a legjobban tudnia, mindenesetre elméláztam azon, hogy egy kínai, amikor nekiindul a nagyvilágnak, sejti-e, hogy a végállomás hol lesz, Gyulán vagy Nymburkban, és ez utóbbi helyen, ha úgy alakul, akár betársulhat a helybéli asszonyok különös rekordkísérletébe, még egész szarvast is süthet egy krematóriumban.

De, jelentem, Bohumil úr, kacsát ettem, rég ilyen jót, és sört ittam hozzá, a szomszédságbéli Krusovicét.

Mert a sörgyárhoz, a pivovárhoz, ahol maga felnőtt, ahol magával majdnem minden megtörtént, nem lehetett csak úgy, ajtóstul rontva a házba, beesni. Mert ez is le lett ám jó alaposan levelezve, magával a sörföző mesterrel, aki, halljon csudát, de csuda-e, szintén Bohumil, csak Valenta nevezetű, és azt írta angolul, hogy öröm számára a jövetelünk, ó, hát mennyi öröm adatik egy sörfőzdében.

Az elülső épületsor mellett afféle kocsmaintézmény üzemel, félig szabadtéri, és ott, Bohumil úr, ebben a cudar novemberben a lócán ott ücsörgött egy fél brigádra való atyafi, de olyanok ám, mintha mind Bohumil úr könyveiből és a Menzel úr filmjeiből rakták volna oda, olyan arcok, olyan grimaszokkal, hogy még akkor is nevetni kellett rajtuk, amikor a jeges szél összehúzta az ember képin a bőrt, egészen szorosra. A portán meg egy igazi nymburki asszonyság fogadott, Dobr denj, hát persze, pán Méhes Madarskoból, rögvest szól is a pán Valentának, addig csak várjunk kissé, és várunk is, ám unatkozni, de még fázni sincs nagyon alkalom, mert jön egy bazinagy teherkocsi, amiről leugrik néhány újabb veres képű figura a maga könyveiből és Menzel úr filmjeiből, és huzogatják a gatyájukat, vakarják a tarkójukat és vágják a grimaszokat, és a kuckójából kijött a portás asszonyság, és széles mozdulatokkal kezdett magyarázni, felszaladt egy kis vaslépcsőn, és belenézett a teherkocsiba, legyezett a kezével, mire a maga könyveiből és Menzel úr filmjeiből ismerős atyafiak is legyintettek, becsapták a kocsi ajtaját, és visszaültek a vezetőfülkébe.

Ekkor lépett elő egy másik nymburki asszonyság, és nagy meglepetésünkre magyarul köszönt, és kezdte magyarázni, hogy ne türelmetlenkedjünk, a Valenta úr jön ám mindjárt, és biztosítottuk, dehogy is türelmetlenkedünk, sőt, örömteli, hogy vele találkozunk, és hogyhogy tud magyarul, mire rögvest elmesélte, hogy a Felvidékről került ide 15 évesen, bizony, az már 1968-ban volt, elég rég, de jó dolga van itt, szerencsére a sörgyár is üzemel, csak ezt a jó kis régi kantint fogják lebontani hamarosan, ahol a maga írásaiból és Menzel úr filmjeiből szökött atyafiak söröznek a jeges lócán, na, hát ott egy szép kis hotel meredezik egykettőre, és ennek a fejleménynek nem biztos, hogy mindenki örül.

Mire ezt végigmondta a nymburki asszony, aki egészen bizonyosan ott lett volna az álmomból ismert nőkkel együtt a Guinness-rekordkísérletnél a szarvassal, megérkezett Valenta úr, aki, Bohumil úr, tudja, szintén Bohumil, ám sokkal fiatalabb annál, mint amire számítottam, mert egy sörfőzőmester esetében, tisztességgel szólván, egy jól megtermett és javakorabeli szaktársra számítottam, nem egy nyurga fiatalemberre, noha, igaz, a Menzel úr filmjéből ismert Francin is csak efféle volt, végül is.

És akkor elkezdődött a sörgyári séta, ami teljesen olyan volt, na jó: majdnem olyan, mint amikor az igazgatósági tagok jönnek ellenőrizni, és ahogy a nyurga Bohumilt követtem a lépcsőkön le és fel, egyik árpaforgatóból a másik fermetálóba, csak halkan a bajszom alatt elmotyogtam a kötelező mondatokat, tudja, Bohumil úr, hogy Igyekezzék, gondnok úr, sokkal jobban igyekezzék, meg azt is, Ha nem becsüli meg magát, akár el is csaphatjuk, meg ilyeneket, holott szegény nyurga Bohumil, lehet mondani, nagyon is igyekezett, vitt egyik szintről a másikra, és a végén, hát persze, megkérdezte, hogy nem kóstolnánk-e meg egy pohárkával a sörből, igen, az egyikből és a másikból is, bár, mindennel együtt hét fajta sört főznek. Hát mit is lehetett volna erre válaszolni, jöhet az a porhárka, és jött is, a finom, friss sör, olyan habbal, Bohumil úr…, de hát pont magának magyaráznám?

És ekkor derült fény arra is, hogy a sör neve mért Postřižinské Pivo, mért nem Nymburki Sör, csak így, és akkor elmesélte ez a másik Bohumil, hogy hiszen a maga regényének és Menzel úr filmjének a cseh címe Postřižiny, ami annyit tesz, hogy Megrövidülés, mivel ott mindent levágnak és megkurtítanak, és amikor az új tulajdonos birtokba vette a sörgyárat, megkereste magát, és maga beleegyezését adta, hogy a sör neve ez legyen, Postřižinské Pivo, és így ért körbe a kör, hogy a nymburki sörgyárban cseperedett legényke megírta a nymburki sörgyárat, ahol ennek a könyvnek és még Menzel úr filmjének a nyomán hetven évvel később olyan sört kezdtek főzni, amit úgy hívnak, ahogy maga elnevezte.

Örvendtünk ennek a felismerésnek, és elbúcsúzván a nyurga Bohumiltól a nymburki Kauflandba mentünk, és ott ért véget a maga jegyében töltött nap, Bohumil úr, mert a sörös részlegnél ráakadtunk arra a sörre, aminek a rekeszén a Postřižinské szó díszelgett, és kivettünk belőle egy üveget, csak hogy még nagyobb és teljesebb legyen a meglepetés és az öröm: mert az üveg cimkéjéről maga nézett ránk, Bohumil úr, azzal az egyszerre szigorú és kópés nézésével, ahogy nyilván az életet is szemlélte, és amely szemlélődésben tán a legnagyobb segítségére éppenséggel a soha ki nem apadó sörital volt.

Nymburk, 2013. 11. 26. 19.04.

2013-12-14 10:15:00
http://www.szinhaz.net

PROGRAMOK

  • Szerb Antalról: kötetbemutató beszélgetés
    Havasréti József / Pálfy Eszter / Kisantal Tamás
    2019. június 14., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)

  • Keresztesi József: Inverz Ophelia (könyvbemutató)
    2019. június 15., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)
    Beszélgetőtárs: Görföl Balázs