Eddigi életem jelentős hányadán átívelő irodalomtudományi képzésem nagy részét töltöttem azzal, hogy utánajárjak, mi a világirodalom. Goethétől David Damroschig és tovább számtalan definíciós kísérlet áll rendelkezésünkre, amelyek egytől egyig próbálják megragadni, mi az a komponens, amely egy-egy művet világirodalmi rangra emel, hiszen a legtöbb gondolkodó szerint nem elég külön-külön az irodalom egészéhez, illetve a világ egészéhez tartoznia egy alkotásnak, hogy a világirodalomnak is része legyen.

Jóval kevesebb elméleti képzettségem van viszont abban a kérdéskörben, hogy mi is a világváros – nem mintha a világirodalom mibenlétét mindezek után meg tudnám határozni. Úgy képzelem, hasonló körülírási nehézségek övezik ezt az igen terhelt fogalmat is, csak, felteszem, esztétikai-kulturális szempontok helyett gazdasági-földrajzi perspektívából. Ha egyszer mégis – előképzettségem teljes hiányától eltekintve – nekem kellene nyilatkoznom arról, mi is a világváros, a következő definícióval tudnék szolgálni: New York.

Ez a soha-nem-alvó-betondzsungel-metropolisz nem azért tökéletes megtestesítője a világvárosságnak, mert nagy. Nem is azért, mert jelentőségteljes. Vagy kultikus. Nem is a GDP-je, népsűrűsége vagy politikai befolyása miatt. New York egészen egyszerűen azért világváros, mert benne az egész világunk – amin azt értem, hogy szinte minden nyelv, kultúra, vallás, ideológia, társadalmi osztály, szexuális orientáció, művészeti ág, nemzetiség, tudományos diszciplína és konyha – képviselteti magát. Többek között. Egy város tehát, amely a világot foglalja magában. A világszerűsége pedig valahogy autentikusabb és organikusabb, mint a világunkként megnevezett Földünké. A különböző kultúrák közé itt nem ékelődnek szigorúan őrzött országhatárok, de gyakran még városrészek, sőt, utcák sem. Előzetes figyelmeztetés nélkül olvadnak egymásba az egyes dél-amerikai, afrikai, kelet-európai, ázsiai városrészek, negyedek, útszakaszok. Ha olyan metrókijáraton lépünk ki, amelyen korábban még nem, csak találgatni tudunk, milyen nyelvű lesz az első felirat, amit meglátunk. Ha nem néztünk alaposan körül, de talán, ha igen, akkor sem tudhatjuk biztosan, hogy a deli/bodega/cornerstore, ahová gyorsan beugrottunk valamiért, mexikói, kínai, halal, kóser vagy afrikai termékek kínálatával (és személyzettel) fogad. Leginkább csak abban lehetünk biztosak, hogy az alsó polcok valamelyikén megbújik egy macska. New Yorkban érdemes tudatosan étkezni, ám a tápértékek és kalóriatáblázatok helyett a világatlaszt kell a kezünkben tartanunk, és módszeresen sorra venni, melyik ország melyik sarkának konyhájából nem kóstoltunk még valamit.

Legnewyorkibb – és legkedvesebb – élményeimnek azokat tartom, amelyek során egészen váratlanul keresztezték egymást különböző kultúrák. Ilyen volt például az a szeptemberi vasárnap, amely azzal indult, hogy átrobogtam Bronxból Brooklynba, hogy részt vegyek egy ingyenes, gyalogos idegenvezetésen, ahol Bushwick negyed graffitiművészetének fontos állomásain vezetett végig minket egy street art-kutató. A kétórás séta alatt nagyjából elsajátítottuk a terminológiát, megismerkedtünk az utcai művészet politikai, jogi, valamint szemantikai vetületeivel, és szögesdróttal szegélyezett parkolók falai mentén eljutottunk a néhánybetűs tagektől a hatalmas felületeket betöltő, freskószerű muralokig, közben megálltunk pisilni a Dunkin’ Donutsban, és bekukkantottunk a pizzériába, ahol Beyoncé és Jay-Z majdnem szakítottak.

A gyalogtúra ebédidőben ért véget, így elhatároztuk a szintén jelen lévő indiai barátnőmmel és az éppen idelátogató férjével, hogy eszünk valamit a környéken. Beültünk egy vegán etióp étterembe, mert ezt ajánlotta az internet a közelben lévő vendéglátóipari egységek közül. Az étlapról mindannyian találomra választottunk valamit, hiszen a felsorolt összetevők nem voltak nagy segítségünkre a fogások meghatározásában. Egy-egy tál butecha, ful és duba firfir, valamint egy apró csésze zaccos etióp kávé után kiléptünk a félhomályos étteremből a szikrázó napsütésbe, és mindannyian úgy éreztük, még nincs kedvünk hazamenni. Elindultunk tehát felfedezni Brooklynt; a Prospect Park felé vettük az irányt, ahová két busszal lehetett volna eljutni, ha nem vagyunk kiszolgáltatva a pokoli hétvégi tömegközlekedésnek. Lekéstük a csatlakozást, így inkább azon a környéken néztünk körül, ahol az első busz lerakott minket.

Mintha egészen más kontinensre érkeztünk volna: megszűnt minden latin betűs felirat, és a színes nyári ruhák és napszemüvegek minden átmenet nélkül hosszú, fekete kabátokba, fehér harisnyákba, széles karimájú kalapokba és parókákba váltottak. Googlemaps nélkül is rájöttünk, hogy a williamsburgi haszid zsidónegyedbe csöppentünk, és ha már így alakult, tengernyi babakocsi között szlalomozva beültünk egy kóser fagylaltozóba faltól falig húzódó, szivárványszínű cukorkahegyek, valamint egyenünneplőbe öltöztetett masnis kislányok és pajeszos kisfiúk közé. A barátaimnak haza kellett ugraniuk valamiért, így átsétáltunk hozzájuk Williamsburg másik részére, ahol indiából hozott fűszerekkel készült chai-jal és némi rizspudinggal kínáltak az aprócska, tetőtéri lakásban. Eltrécseltük az időt, úgyhogy sietve egyensúlyoztunk le a falépcsősoron, majd még lejjebb, a metrómegállóba. Egy irányba mentünk (Brooklynból nézve minden Uptown), de Lower Manhattanban elköszöntünk egymástól, mert ők leszálltak, én viszont Harlembe tartottam, ahol egy elbűvölő fiatal házaspárral vacsoráztam.

A magyar–orosz feleséggel és angol–izraeli férjjel, akik mindketten Amerikában nőttek fel, de csak pár éve költöztek New Yorkba, egy soul food étteremben találkoztunk, ahol „southern” fogásokat lehet kapni, például rántott csirkét gofrival, sajtos makarónit, szirupos édesburgonyát és szalonnazsíros, füstöltsonkás zöldsalátát. Mikor már levegőt is nehezen kaptunk a kiadós lakoma után, elindultunk a 125. utcán lévő metrómegállóba, de az Apollo Theater előtt minden gyalogos átkelő le volt zárva. Végre találtunk egy megközelíthető zebrát, amelynek a közepén hirtelen felvillanó fények vakítottak el minket. Közelebb érve láttuk: lesifotósok kameratüzébe kerültünk, és némi töprengés után rá is jöttünk, miért. Véletlenül belesétáltunk a kezdődő New York Fashion Weekbe.

Azóta a vasárnap óta számtalan hasonló cross-cultural élményben volt részem New Yorkban, még ha nem is ilyen sűrűségben. Az Eldridge utcai zsinagógára, ahová egy beszélgetésre mentem, Chinatown kellős közepén találtam rá, mikor már a több utcányi, általam értelmezhetetlen ázsiai felirat után arra kezdtem gyanakodni, hogy félrevezetett az internetes térkép. Chinatownt egyébként – és a közvetlenül onnan nyíló Little Italyt – először egy vörös raszta sráccal szeltem át, akivel egy méretes pizza és némi sangria után egy ír sörözőben kötöttünk ki a Times Square-en. Múlt héten a Columbia Egyetem Italian Academyjének dísztermében hallgattam Beethovent egy svéd és egy francia doktoranduszlánnyal, ahonnan átsiettem a campus kínai tematikájú night marketjén, amely során egy a capella könnyűzenei kórust és egy tízméteres tekergő papírsárkányt kerülgetve jutottam át az egyetem másik oldalán rendezett shabbat vacsorára, ahol egy másik francia lány és egy kanadai fiú között ültem, desszert közben pedig egy portugál fiúval beszélgettem Budapestről. Korábban egészen véletlenül éppen egy olyan előadásra tudtam ingyen jegyet szerezni a Lincoln Centerbe az Insitute of International Education culture deskjétől, amelyen Schönberg német nyelvű Erwartungja után magyarul adták elő a Kékszakállú herceg várát.

Az alábbi eset egy születésnapi vacsorán történt, ahová a mexikói–amerikai lakótársam révén csöppentem, és amelyet egy kubai étteremben költöttünk el az argentin ünnepelt tiszteletére, miután részt vettünk egy harlemi család hátborzongatóan nagy műgonddal berendezett nappalijában tartott koncerten, ahol a szakadt nadrágos, flanelinges alaszkai fellépő szívbemarkoló ódát énekelt virtuóz ukulelekísérettel a kétrétegű WC-papírhoz. Néhány töltött sültbanán, rántott manióka és mojito után a mellettem ülő guyanai pünkösdista fotográfusfiú megkérdezte, honnan is származom. Válaszomra felcsillant a szeme, és lelkesen megjegyezte: akkor mi nagyon közel vagyunk egymáshoz. Feltételezve, hogy ezen a származási helyeink földrajzi közelségét értette, homlokráncolásomat udvariasan minimálisra csökkentve elkezdtem neki a levegőben hadonászva felrajzolni Közép-Kelet-Európa elnagyolt, láthatatlan térképét, megnevezve a nagyobb országokat. Ő észbe kapott, és sajnálkozva bevallotta: összekeverte Hungaryt Hondurasszal. A közelségben viszont talán nem is tévedett olyan nagyot. New Yorkból semmi nem tűnik igazán távolinak.