A látás peremén

Vonnák Diána

Fél füllel hallgatom, ahogy az Orkney-szigeteken dolgozó régészlány a Novoszibirszkből jött dendroarcheológusnak magyaráz. Vonnák Diána írása Oroszországról.

Vonnák Diána írásai a Jelenkor folyóiratban>

A Fehér-tenger szigeteire először csak a rövid nyári napokra érkeztek emberek. Hajókkal jöttek nyugat felől, Karélia irányából, valószínűleg halászni és vadászni. Az első évezredekből elég kevés látható nyoma maradt a jelenlétüknek, legfeljebb a partvidéki erdők és a nehezebben megközelíthető szigetek lapos gránitfelületeibe vésett petroglifek. Meglepetésszerű, ahogy a tajgából, vagy a kopár szigetek cserjés-füves növényzetéből előbukkan egy-egy ilyen kőlap, rajta vésett madarak, medvék, szarvasok alakjai, a szellemvilág sokfejű lényei, vadászjelenetek, rituális gesztusok. Nemcsak a kontúrokat vésték a kőbe, hanem ki is csiszolták az alakokat. Valaha festették is őket. A századelőn a környékbeli falusiak elátkozott helynek tartották, tudtak ugyan róla, de elkerülték, az első régészektől is igyekeztek távol tartani magukat.

A legrégebbiek az Onyega-tó és a Vig folyó melletti petroglifek, innen terjedhetett tovább a gyakorlat északkeleti irányba, a Fehér-tenger szigetei felé. A régészek, akikkel mentem, csak a fejüket csóválták a datálás kérdésére, annyit lehet tudni, azt is jobbára sírokból, hogy a neolitikum idején kezdődött a történet, hat-hétezer évvel ezelőtt. Az is lehet, persze, hogy inkább öt, vagy mondjuk nyolc. Ki tudja.

Hajnali öt óra van, egy nappal kerüljük épp el a nyonokszai nukleáris balesetet, ott jöttünk el nem messze tőle Arhangelszk felől a vonattal. Pár órával azután történik majd, hogy a tajga közepén, a kétezer vésett alakot számláló Zalavruga-csoport jelenetei között sétálunk. Akkor már a hajón ülünk, és még napokig semmit nem tudunk az egészről.

A fenyők és a nyírek váratlanul fogynak el, a hektárnyi gránitszikla mélyedéseiben felgyűlik a víz, kimagasodó felületein fehéres alakok arcába esik az eső. Mivel a vésetek égre néző, lapos felületeken vannak, nincs olyan szemszög, ahonnan egyben lehetne látni őket: fokozatosan, sokszor ujjal kitapogatva kell kibontani a történeteiket, a kisebb alakokat sokszor alig lehet kivenni a szikla egyenetlenségei között. Olvasni kell inkább, mint nézni.

Nem statikus ábrázolásokon, hanem történetek között állunk. Három vadász elindul, hat lábnyomuk pöttye hat sítalpcsíkká válik, majd az egyik elkanyarodik, kicsit arrébb látjuk, ahogy elejt egy rénszarvast. Két társa halad tovább, négy csík, majd a jelenet megismétlődik, a magányos vadász halad az utolsó szarvas felé. Arrébb egy térképen hosszú folyó csíkja, rajta emberekkel teli hajó. Szigonyok futnak össze egy bálna testében, máshol medvét ejtenek el. Hatalmas, életnagyságú szarvasok sétálnak az apró, alig pár centis, vésett alakok kavalkádjában, egy khtonikus, alvilági alak mellett kígyó, a közelben spirálban végződő lábú szarvas. Délre, az Onyega mellett sehol máshol nem látott módon hattyúk népesítik be a sziklákat, stilizált fák tetején hiúzok és madarak ülnek. Itt északon a hattyúkat hajók váltják fel, férfisziluettek profilból (látványos merevedéssel), nők (mindig terhesen ábrázolva).

Kemből fut ki a hajónk, nyugat felől indulunk a Szoloveckij-szigetek felé. A Szolovki-gulág egyik ikonikus helye (Szolzsenyicin szerint az anyja, ennek a mintájára született az összes többi). 1923-ban nyílt az itteni munkatábor, az egyik első sztálini megaprojekthez, a Fehér-tengert a Balti-tengerrel összekötő csatornához kényelmes közelségben. Kevesebben tudják, de már a cári időszakban börtön működött itt. A mensevikek, anarchisták, fehér katonák előtt elég sok arisztokrata és dekabrista végezte itt. Az ilyen periferikus területeken az egyház gyakorlatilag államként működött az államban, a hegemóniáért pedig ellenszolgáltatást várt a cár.

Varlam Salamov jut eszembe, akiből sosem lehetett díszdisszidenst csinálni, így olvasni se szokás, pedig mennyivel élesebben és tágabb optikával írt a gulágról, mint Szolzsenyicin. Konok pőresége, a tételmondatok hiánya miatt persze nem trónol olyan magától értetődően a nagybetűs terror kánonjában, és minimalizmusát időnként tudatos poétika helyett a poétika hiányának szokás látni. Reportázsszerző, szokás mondani, megtévedt trockista. Haláláig igyekezett elég hangosan mondani, hogy a gulágban és a sztálini diktatúrában a cári autokrácia él tovább, hogy sem a humanizmus, sem semmilyen eszme nem ment meg semmitől. Tolsztoj és a többiek kezén vér szárad, ezt gondolta. De direkt nem hoztam magammal sem Salamovot, sem Karig Sárát vagy bárki mást. Tudni akartam, milyen a Fehér-tenger, ha nem a gulág felől próbálok ránézni.

Két nappal később a Bolsoj Zajeckij-szigeten állok a szélben, a helyi régész egy neolitikumból itt maradt kőlabirintust mutat, a parton a kikötő mellett apró, 17. századi fatemplom. Nem messze innen a kutyák szigete, ahol a 19. századi zarándokok hagyhatták ott a kutyáikat megőrzésre, mert a fősziget területére, ahol a kolostor áll, nem volt szabad állatokat vinni. Mára semmi nem áll a lágerekből; hiába nem erre akarok figyelni, viszket a hiányuk. Szétszedték, elhordták, a régész csak a vállát vonogatja, pedig alig fél nappal korábban büszkén mesélte, hogy ’89-ben itt nyílt az első kiállítás a gulágról.

A tábort egyébként 1939-ben zárták be a finn határhoz való közelsége miatt, épp elég későn ahhoz, hogy innen is a szárazföldre vezényeljenek néhány ezer embert Szandormohba, ahol együtt lőtték le őket a majdnem háromszáz ukrán értelmiségivel, akiket ma Kivégzett Reneszánsz néven emlegetnek. Szoktam tőlük fordítani. Úgy tűnik, a lágerek nyomai az enyészetnél gyorsabban tűnnek el, az emlékezetpolitikának ez a kevésbé látványos oldala: külön meg kell tanulni látni a jeleket, a maradványokat ahhoz, hogy egyáltalán észrevegyük, a természetes eróziót kicsit itt-ott megsegítik, és nem igazán próbálnak ellene dolgozni. A múzeum és a kolostor furcsa házassága máshol is feszültségteli, a kijevi Pecserszka Lavra jut eszembe, de valószínűleg több tucat hasonló hely van. Az egyházi vezetés incidensnek szeretné látni a problémásabb időszakokat, a Szolovkit pedig megőrizni időből, térből kissé kiemelt zarándokhelynek.

Másfél óra motorcsónakos száguldás után egy lakatlan szigetcsoport, a Kuzova-szigetek egyikén, a Russzkij Kuzovon állunk, a vízből azonnal a rézsútosan emelkedő gránitsziklára lehet kiugrani. Alig pár négyzetkilométer, de 130 méter magas, a csúcsról az egész archipelágót be lehet látni, a távolban mintha még a Szoloveckij kupolái is elválnának az ég és a tenger kékjétől, de lehet, hogy azt már csak képzelem. Russzkij Kuzov, ahogy korábban Bolsoj Zajeckij és a karéliai tajga is, érintetlennek látszik. A girbegurbán növő nyíresek között alig kivehető ösvények futnak, de a gránit lucskos mohapárnái az egyetlenek, amikben megmarad a lábnyom. Jó órás kapaszkodás után felérünk a sziklahátra, ahol újabb neolitikus kőépítményt mutat a vezető, körülöttünk kinyílik az apró szigetekkel teleszórt tenger.

Egy idő után nem figyelek már a régészek egyre technikaibb jellegű vitáira a datálásról, a labirintusok és a vésetek funkcióiról, túlságosan leköt a táj. Az jut eszembe, milyen banális, ahogy a távolság és az érintetlenség fogalma összecsúszik: a figyelem perifériája hát persze, hogy lakatlan. A Fehér-tenger környékén túl könnyű zárójelbe tenni az emberi jelenlétet, minden újabb vonatállomás mintha a semmiből bukkanna elő, a szigetek fölött is csak a tengeri madarak köröznek. Pedig a különállás, amiről az ember és természet fogalmi kettősével beszélünk, sokszor nem is csak az untig emlegetett keresztény kultúrkör meg az európai felvilágosodás kérdése, inkább a figyelem, a nyomokat meglátni és olvasni tudó szem hiányáé.

Fél füllel hallgatom, ahogy az Orkney-szigeteken dolgozó régészlány a Novoszibirszkből jött dendroarcheológusnak magyaráz. Folyók mentén dolgozik, az üledékben az ott elpusztult állatok DNS-maradványaiból tudható az állattartás helyi alakulása, ha mellé tesszük az egykorú növényi maradványokat, rekonstruálni lehet a lassú átalakulást, amely során eltűntek az erdők. A vad, észak-skót táj, ahogy ma ismerjük. Dél-Grönlandtól a Skót-felföldig és Karéliáig az ember évezredes nyomairól nemcsak sírok és petroglifek beszélnek, hanem az egész ökoszisztéma, az erózió. A dendroarcheológus mélázva válaszol, a Jamal-félsziget környékén, ahol dolgozik, sokszor nagyon nehéz eldönteni, hogy a nagyra nőtt vad rénszarvascsordák északra húzódása, vagy a rénszarvasokat félig-meddig domesztikáló pásztorok jelenléte okozza a cserjés zóna határainak a mozgását.

Sokszereplős a történet, amit kitakar a statikus élmény, egy táj látványa. Nézem, nem nyílik ki, szép és nyugodt, teljesen mozdulatlan. Persze csak annyira nyugodt, amennyire érintetlen: nem az, de nehéz másként tekinteni rá. A képzetlen szem elől eltűnnek belőle a nyomok.

Lefelé menet a régészek találnak egy eddig valószínűleg dokumentálatlan petroglifet, alig pár centis elmosódott emberalak. Mielőtt örömükben páran a tengerbe ugranak, a szervező halkan megjegyzi, hogy Arhangelszknél lezárták a kikötőt, de valószínűleg mindegy, idáig nem ér el a sugárzás.

2019-09-14 11:00:00