Hihetetlen India

Méhes Károly

„Se mellékutca, se csönd. Csak India létezik.” Méhes Károly útinaplója.

Méhes Károly írásai a Jelenkor folyóiratban>

Nehezebben szánom rá magam írni Indiáról, mint elmenni oda.

Az országimázs szlogenje így szól: Incredible India – vagyis Hihetetlen India.

És ez totálisan igaz. Sokszor ott sem hittem nagyon a szememnek, most meg itthon, egy héttel az út után szinte teljesen hihetetlen, hogy ott voltam és láttam mindazt, amit egyébként azóta is egyfolytában látok lelki szememmel.

Sokkal alaposabban készültünk erre az utazásra, mint korábban bármikor. Némiképp aggódva, a kalandtúrának kijáró vidám tisztelettel. Valaha Indiában járt barátok táplálták a mítoszt: ihatatlan csapvíz, koldusok, kosz, verekedő és tolvaj majmok, félig halálos lázat hozó szúnyogok, ételmérgezés-hegyek.

Egy idő után tényleg úgy voltam vele, hogy ennyi rossz nem érheti az embert, ennél biztos csak jobb lehet!

Egyrészt mert úgy akarom.

Tény, hogy jelentős pálinka- és Unicum-mennyiség védőszárnyai alatt, de egy fikarcnyi rosszullét nélkül, majom- és kutyatámadásokat elkerülve, teljesen ép bőrrel és némiképp lebarnulva tértünk vissza (koránt sem mellesleg: majdnem teljesen megúszva a magyarországi havat-jeget).

Más kérdés, néhány nap múlva megszáll a lelkiismeret-furdalás, hogy voltaképp – leszámítva a bédekker-szépségeket – nyomorszemlélés és -fotózás, amit művelek, és minél nagyobb ez a nyomor, annál… hát milyenebb is?

Leginkább hihetetlen…

Delhi két külön világ. Elsőre Újdelhivel ismerkedünk meg, ahol a Magyar Kulturális Intézet is működik, immáron három éve a pécsi Wilhelm Zoltán vezetésével, aki feleségével, Ildikóval együtt egyben kedves házigazdánk. Mivel a 20. század elején, átgondolt tervek szerint építették fel ezt a városrészt mint India új fővárosát, igazából ez csak annyiban India, amennyiben a közlekedés teszi azzá, de még az sem igazán, épp azért, mert egész sok a hely. Széles sugárutak, paloták, kormányzati negyed és hotelek. Ahhoz, hogy valóban megérkezzünk, át kell menni Ódelhibe. A zöld-sárga motoros riksásokkal alkudni kell, ezt szinte parancsba kaptuk, úgyhogy, ha kicsit ódzkodva is, de alkuszunk, 200 rúpiáról 150-re, majd 100-ra – ami 400 forint…

Nem egyszerű hozzászokni ehhez a fajta „úrizáláshoz”, hogy mi vagyunk a magasban trónoló fehér ember, akit voltaképp megillet a szolganép alázata és fillérekért való munkája. Holott ez még csak a kezdet, később sofőrünkkel sem lesz más a helyzet, aki mindig kicsit meghajolva mondja majd, hogy Yes, Mam, Of course, Sir…

A közlekedés maga India, amennyiben azt kérdi bárki, mi volt az, ami a legkülönösebb. Nincs rá jó szó, mert az, hogy kaotikus, vagy zsúfolt, vagy akár észveszejtő, csupán halovány jelzők sorolása, ugyanis – már itthon nézegetve-mutogatva – a fotók sem adják vissza azt a hangzavar-cikázás-töménység állapotot, amit az A-ból B-be való eljutás (és ez lehet csupán az úttesten való átkelés) valójában jelent. Egyrészt, minden indiai autós, motoros, riksás és nem mellesleg gyalogos világbajnok a vezetésben – és a túlélésben. Annyi az ember és a különböző közlekedési eszköz, hogy nincs idő és hely, ami odaajándékozható lenne. Minden egyes millimétert ki kell használni, a legkisebb lyukba is be kell furakodni, mert ha nem, megteszi más, avagy egy tehén, bivaly, kecske, teve. Bármilyen eszközön, bárhová igyekezve ez volt a legelementárisabb élmény, az utolsó napon ugyanúgy, mint az elsőn. Persze, addigra némiképp hozzászoktunk, hogy mindegy, az út melyik oldalán araszolunk, bármikor szembejöhet egy traktor, motoros, birkanyáj, átmászhat az autópályának mondott út elválasztó korlátján néhány tehén, vagy egyszer csak megállhat az előttünk haladó jármű, hogy vezetője az ajtót kitárva egy egészségeset csulázzon az aszfaltra. (Akkor itt szúrom be: főképp a férfiak bételt rágnak, ami erős nyálképző, és úton, de útfélen is kiadós, vöröses színű nyáladagokat eresztenek ki egy ügyes sercintéssel – mindegy, hogy hová.)

Ha nagy néha akad egy-egy villanyrendőr, ott is akad néznivaló. A koldusok, akik lehetnek épp egy testvérpár: a 15-16 éves fiú egy dobot ver, míg húga (?), aki nem több 6-7 évesnél, ugrál és cigánykereket vet az aszfalton. De ott vannak a transzvesztita prostituáltak, a hidzsrák, akik napközben azzal próbálnak pénzt keresni, hogy az autók és riksák között bolyonganak, és adnak is nekik néhány rúpiát, mert úgy tartják, az átkuk veszélyes, megér tehát egy kis adományt. 

Külön fejezetet érdemelnek a motorosok. A motoros kaszt az, amelyik mindenütt ott van, mert viszonylag gyorsan halad, és igazából nem érdekli őket, ki mindenki igyekszik az úton, a sikátorban vagy a járdán – ők nyomják a dudát és repesztenek, de ha kell, fél másodpercre és nem több mint 2 milliméterre tőled lefékeznek. A motoron általában két huszonéves srác ül, természetesen sisak nélkül, papucsban sietnek a dolgukra. De egyáltalán nem ritka, hogy férj viszi asszonyát, s ha a férfin van is tán bukó, a nőn biztos nincs, amúgy is féloldalasan, lábait kifelé lógatva gubbaszt az ülés hátsó részén. Vagy már a csomagtartón, mert sok esetben egy egész család elhelyezkedik egy robogón, elöl a családfő, középütt 2-3-4 gyerkőc és végül az anya, óva csemetéit.

És mennek…

Mennek, mert mindenki megy, az út, az utca az élet.

Ez az élet pedig még a közlekedésnél is kaotikusabbnak tűnik. Két dolog a jellemzője: vagy szállítasz épp valamit, vagy el akarod adni az ide-oda szállított holmit. Olyan alkotmányokat, mint Indiában, eddig sosem láttam. Úgy fel tudnak tornyozni egy biciklis riksára vagy taligára bármit, hogy fizikai képtelenségnek tűnik az egész, mégis mozog, halad, araszol a végtelen tömegben, és bizonyára célhoz is ér egyszer. Aki viszont elad…, az mindent belead. Az, hogy rámenős, nem fejez ki semmit. Az indiai árus, boltos, de persze a riksás is, aki a szolgálatait árulja, főképp, ha egy fehér és nagy valószínűséggel külföldi egyént lát, nem ismer lehetetlent. Nemcsak megszólít, Sir, Mam, My friend, és rákezd a szövegre, Where are you from?, I show you my shop, I give you very good price, de úgy „ragaszkodik” hozzád, hogy akár utcák során is kísér és fújja a magáét a soha vissza nem térő alkalomról. Arról is kiokítottak, hogy süketen és vakon kell az ilyen ajánlkozást fogadni, hacsak nem akarunk valóban üzletelni, mert már a szemkontaktust is biztató jelnek értékelik, ha pedig válaszolunk, hogy európaiak, magyarok vagyunk, az már voltaképp kész üzlet, úgy érzik, nyert ügyük van.

Kétségtelen, hogy jó nézelődni, vásárolgatni apróságokat, és persze utazni is kell a 19 milliós városban, tehát sok esetben jön a vásárlás tán legfontosabb része, ami nem az áru kiválasztása, hanem az alku.

Eleinte kicsit ciki, de hamar bele lehet tanulni, mert megvan a maga koreográfiája.

1.) A holminak van egy alapára, amit elsőre közölnek a vevővel. 2.) Sir, Mam, ennek a holminak ennyi az ára, de! Csak önöknek az ár most ennyi – és kb. 75-80%, amit bemondanak. 3.) A vevő ájulást színlel, és sűrű fejrázás közepette, meg kissé fitymálva véve kézbe a portékát, rávágja a már fentebb csökkentett értéknek a felét. 4.) Most az áruson az ájulás sora. Sir, Mam, hát nézzék meg, micsoda remek holmi, ennyiért tényleg nem adhatja, nem, nem, ez kizárt. És mond egy másik árat, ami az eredetinek az 50-60%-a lehet. 5.) A vevő még mindig makacs, nem, ennyit semmiképp sem ér meg a számára, sajnálja. Mond egy árat, épp csak picit többet, mint amit az előbb, vagy simán ragaszkodik a már megnevezett összeghez. 6.) Ha az árus is makacs, jöhet a bekeményítés, és a vevő legyintve-intve hátat fordít és távozik, azaz távozást színlel. 7.) Az árus kétségbeesve fut-nyúl utána, és többnyire engedve, már széles vigyorral csomagolja is a terméket.

Egyébként ennél a pontnál lehet sort keríteni a kommunikációra. Ami papíron angolul folyik – de hogy. Dehogy.

Még az Udaipurban zajló irodalmi konferencián is, amin részt vettem, nagy meglepetés volt, hogy mondat közben képesek átváltani hindire, majd két perccel később vissza angolra, ami enyhén szólva is problematikussá tette a fejtegetések követését. Ám legalább az angolt lehetett érteni itt, ebben az értelmiségi-művész közegben. Az alacsonyabban iskolázottak angol beszéde már egészen más tészta. Sofőrünk, Ramlal, akivel nyolc napon át voltunk úton, korábban 27 éven át szolgált a Le Meridien hotelban, amire egyrészt végtelenül büszke volt, többször felemlegette; ugyanakkor ennek fényében hiába vártuk, hogy szép és folyékony angolt beszéljen – gyakorlatilag lehetetlen volt vele érdemben társalogni. Megértette és visszajelezte a legfontosabb instrukciókat, hogy aznap hová megyünk, mikor indulunk reggel, de remény sem volt rá, hogy, mondjuk, a kasztrendszer mai helyzetéről kicsit eldiskuráljunk. Mindez tényleg a kasztrendszerhez köthető részben, elvégre ez máig nagyon erős társadalomszervező, és bizony, akik alacsony kasztbéliek, netán kaszton kívüliek, vagyis érinthetetlenek, nem iskolában töltik a gyerekkorukat, és így angolul sem tanulnak meg, sokan még rosszul sem. Jártunk úgy zöldségárussal a Main Bazar Road mellett, hogy nem értette a legalapvetőbb szavakat, így maradt a mutogatósdi. Ami azért tűnt furának, mert amúgy minden sarkon iskolák, sőt egyetemek hirdetik magukat. Radzsasztán poros útjain araszolva ötven kilométerenként vagy hatalmas tábla hirdetett egy „international”, de ha még nagyobbat akartak mondani, akkor „global” egyetemet, vagy ott állt a puszta közepén egy épületkomplexum, ami állítólag egyetemként funkcionált, és az esetleg murvával felszórt parkolójában néhány Tata, Mehindra mellett tehenek pihentek, várván a hallgatókra vagy professzoraikra.

Szóval, irodalmi kötelezettségeinket letudván végképp átalakulhattunk turistává. Amennyiben ez jó kifejezés, elvégre Indiában ez nem feltétlenül jelenti ugyanazt, mint Ausztriában vagy Olaszországban. Sose tudhattuk, mi vár ránk a célállomáson, no persze, azt sem, hogy mi lesz útközben. Hogy milyen utazni Radzsasztánban, majd Uttar Pradeshban, ha úgy tetszik „vidéken”, ami megint nem igaz, mert az általunk látott India majdnem mindenhol ugyanolyan: sehol sincsenek kevesebben, sehol sem kevésbé őrjítő a forgalom, sehol nem dudálnak visszafogottabban és sehol nincs kevésbé szemetes utca vagy gyérebben a kóborló tehén. Bizonyos értelemben, egy idő után ebben meg is lehetett nyugodni, hogy nem fogunk egyszer csak befordulni egy csöndes kis mellékutcába, mert ilyen nem létezik. Se mellékutca, se csönd. Csak India létezik.

Az út maga az élet – ez a filozofikus bölcsesség itt maximálisan megállja a helyét. Hát megyünk. Ramlal egy hindi fakír nyugalmával vezeti a Maruti Suzukit, a több mint egy hét alatt egyetlen-egyszer jön ki a sodrából, akkor is úgy másfél másodpercre, és morran valamit.

Mivel nem útikönyvet írok, csak kiragadok pár pillanatot abból a még élénken vibráló időörvényből, amibe kerültünk, most egy hirtelen váltással a holi-ünnep következik. Ez az indiai tavaszünnep, voltaképp újév. És ahogy kell, bolondozással jár. Pushkar kisváros, még itthoni szemmel is, húszezren lakják, cserébe viszont van 400 szentély, ahol hódolni lehet az isteneknek. Meg a holizásnak. Amire némiképp hippi-lelkületű európaiak seregestül özönlenek – itt érezhető volt a turizmus mint iparág. Este a főtéren komoly rituálé közepette építettek egy máglyát, amire tehéntrágya-füzérektől kezdve áldozati virágokig sok mindent felhajigáltak, míg a ceremóniamester, a brahmin kasztba tartozó figura intézkedett, mi hová kerüljön. Közben veszettül doboltak és érezhetően fokozódott a hangulat, amikor egymás után két tehén csörtetett át a színen, némiképp belerondítva a produkcióba és a díszítésbe, de itt ezt senki nem vette egzecíroztatásnak, sőt, tán örültek is neki. Végül, mint a busójáráson a szalmabábu, ez a kazal is meggyulladt, és a hűvösödő 28 fokban elhamvadt az indiai tél is… Jöhettek vissza a tehénkék lelegelni a megmaradt virágokat.

A legelés, vagyis evés apropóján érünk el az indiai konyhához. Illetve, itt nem az indiai konyha bemutatása a lényeg, mert talán már mindenki kóstolt ilyen-olyan indiainak nevezett étket: jó sűrű currys vagy másmilyen csípős szószban úszkáló húst vagy zöldségfélét. Inkább az étkezés mikéntje a lényeg az arrafelé kóborló magyarnak. Hogy utcán nem eszünk – nézzen ki bármilyen jól is valami… Lehet, hogy a fenyegetésszámba menő óvás tette, igazából nem nézett ki semmi olyan jól. Az utcai kifőzdék és nyílt konyhák voltaképp két fokozattal működnek: egyik koszosabb, mint a másik. Ezeréves, szénfeketévé pácolódott-égett üstökben, lábosokban, fazekakban kotyvasztanak csájt, ragut, sütnek mindenféle panírozott zöldséget, lepényt, de közben a környezet, a műanyag kannák, a vájdlingok, amikből ide-oda lötykölnek leveket, olajat, ki tudja, mit, azok látványként is enyhe gyomorrontást okoznak. A finnyás európainak ajánlott éttermek jó esetben egy önkiszolgáló vagy egy lepukkant menza színvonalát hozzák, ahol ugyan a kaja a legtöbb esetben finom, és még akár pálinka-utántöltés nélkül is biztonságos, de minden ragad, szó szerint tapintható valamiféle réteg, aminek – véljük mi – nem kellene ott lennie. Az indiai többnyire kézzel eszik, tehát nem izgatja a kés-villa-kanál tisztasága, és persze az sem a bizalmunkat építi, ha véletlenül bepillantunk egy-egy konyharészlegbe, mert akkor rá kell döbbennünk, hogy ezek alig különböznek azoktól a főzőhelyektől, amiket az utcán látunk, és óva intettek tőlük…

Sűrűn látni valami macheta-félével még zöld kókuszdiót lékelő, majd a lyukba szívószálat illesztő árust – nem próbáltuk ki…

Szintén minden sarkon mérnek cukornád-szirupot: egy daráló alkotmányba illesztik a nádat, tekerve kifacsarják, és sűrű, zöld lé csorog belőle – nem mertük kipróbálni…

Ugyanakkor megszeretjük a birjani rizst, a mindenféle helyi zöldségből készült ragut, a szamószát, sőt, a mogul hagyományokat követő helyeken egy-egy pörköltszerű, bárányhús ételt is meg lehet próbálni… Jó tunkolni a lepényt a kis nikkeltégelyekben hozott szószokba. Üdítő a lasszi nevű joghurtos, kardamonnal ízesített lé, mert bizony alkohol sok helyütt nincs, noha még a szent helyeken is megesik, hogy csak előkerül egy-két doboz Kingfisher sör, a papucsos pincérfiú kacsint hozzá, no problem, sir…

És tényleg, lehet, hogy baromi mázlink volt, de a majd’ három hét alatt minden e „no problem” jegyében telt. Nem voltak támadó és lopdosó majmok, nem jöttek nagyon a szúnyogok, nem kaptunk csonttörő lázat, és persze a szinte kötelező hasmarsot is megúsztuk.

Amit viszont kaptunk, az egy ép ésszel már-már feldolgozhatatlan élménybomba, valószínűleg hónapok telnek el, mire nagyjából minden a helyére kerül majd. Most, írás közben folyamatosan képek villóznak a fejemben, a sorompó felhúzása utáni közlekedési őrülettől a szikh templomban gajdoló zenészeken át a szeméttelepeken mélán lakmározó tehenekig. Ez is élet, és bizonyára így is lehet boldognak lenni.

Talán egy-egy kis jelenetet egyszer érdemes lesz külön megírni. Vagy jön egy novella, amibe belekerül egy indiai szál. Mert egyszer láttam Delhiben…, Jaipurban…, Agrában… Ha ugyan nem álmodtam, annyira hihetetlen – de akkor is megvan!

2018-04-18 16:00:00

PROGRAMOK

  • Szerb Antalról: kötetbemutató beszélgetés
    Havasréti József / Pálfy Eszter / Kisantal Tamás
    2019. június 14., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)

  • Keresztesi József: Inverz Ophelia (könyvbemutató)
    2019. június 15., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)
    Beszélgetőtárs: Görföl Balázs