KL: Az Ön nevével fémjelzett szómaesztétikában talán a legizgalmasabb, hogy átfogja az elméletet és a gyakorlatot, a filozófia és az élet egyesítésére törekszik. Bár a test mint filozófiai téma mára elterjedt és divatos, több olyan alkalomról számol be műveiben, amikor filozófusok kritizálták Önt, vagy a szómaesztétika lényegéhez tartozó gyakorlati – testi – dimenzió miatt komolytalannak tekintették mondandóját. Az Ön tapasztalata alapján megváltozott ez a „platonikus–karteziánus–idealisztikus” előítélet a szomatikus önműveléssel szemben azóta, hogy először bevezette a szómaesztétika fogalmát? Hozott-e változást a testről szóló elméleti-filozófiai szövegek számának gyarapodása?

RS: A válaszom nem végérvényes és egyértelmű. A téma iránti nyitottság valamelyest növekedett, de nem olyan mértékben, mint ahogy reméltem. Tapasztalataim alapján bizonyos diszciplínák esetében jobban sikerült meghaladni az akadémiai környezet szomatikus önműveléssel szembeni előítéletét, mint másokéban. A legtöbb gyakorlati szómaesztétika-workshopot, amelynek megtartására fölkértek, művészeti területen (zene, tánc, festészet, építészet és performansz), illetve a technológiai design területén tanítóknak és tanulóknak tartottam. Egy-egy alkalommal tartottam ilyen kurzust antropológusoknak és sporttudománnyal foglalkozóknak. A filozófia, úgy tűnik, még mindig erősen ellenáll, jóllehet tudok néhány kollégáról, aki szomatikus gyakorlatokkal kísérletezik filozófiaóráin (általában jóga- vagy tudatosjelenlét-gyakorlatokról van szó). Olykor én is belevettem fokozott szomatikus tudatosságra irányuló gyakorlatokat filozófiaóráim anyagába, bár az elmúlt években keveset tanítottam filozófiát. Mostani kurzusaim (doktori órák a kultúrafilozófia területén) középpontjában nem a szómaesztétika áll. Azt hiszem, hallgatóimnak égetőbb szükségük van más témákra, és nem szeretném azt a benyomást kelteni, hogy óráimon szómaesztétikai térítést folytatok.

KL: A fokozott test-elme összhangra törekvő gyakorlatok – például a hatha jóga – felől nézve milyen mértékben része az Ön testtudatosság-workshopjainak a filozófia, vagyis a szómaesztétika analitikus ága? Miben tér el egy szómaesztétikai gyakorlatsorozat más szomatikus tréningektől?

RS: A workshopjaimat általában akadémiai környezetben tartom, és akadémiai intézmények támogatják (nem a sajátom). A jelenlévők hallgatók, akik azért jelentkeznek, mert érdekli őket a szemináriumom tapasztalata. A résztvevők száma legfeljebb huszonöt, és legtöbbször előző este tartok a szómaesztétikáról egy elméleti bevezetőt, amely nyitott a nagyobb egyetemi közösség számára is. Magán a workshopon is tartok 5–15 perces kiselőadásokat, hogy elmagyarázzam a szómaesztétika néhány filozófiai és fiziológiai alapelvét, amely a gyakorlatok hátterében áll és vezérli őket, illetve hogy kifejtsem, miként szolgálják a gyakorlatok az egész szeminárium szómaesztétikai céljait.

Ezek a kiselőadások kötetlen, nem akadémiai stílusú beszélgetések – mellőzik a híres filozófusokra történő számtalan utalást –, amelyek a gyakorlatok adott tapasztalatából bontakoznak ki. Testtudatosságra és tudatos mozgásra épülő gyakorlataim nagyrészt a Feldenkrais-módszeren alapulnak (amelynek szakképzett oktatója vagyok), ám számos más olyan mozgásformát is használok, amelyet a szomatikus módszerek kutatásával töltött éveim során fedeztem fel.

Talán arra is érdemes kitérnem, hogy ezeket a workshopokat nem a saját intézményemben tartom, mert a tanítási kötelességeimet hagyományosabb típusú oktatással kell teljesítenem, illetve mert óvakodom attól, hogy ezt a pozíciót, saját „pulpitusomat”, elméleti projektem népszerűsítésére használjam fel. Az Egyesült Államokban az egyetemi félévek túl rövidek ahhoz, hogy átvegyük mindazt az elméleti anyagot, amelyet a szemináriumaimon meg szeretnék tanítani – ez eggyel több ok, amiért az óráimon nem tartok gyakorlati szómaesztétika-tréninget.

Emellett nem szeretném arra kényszeríteni a hallgatóimat, hogy efféle gyakorlatokat hajtsanak végre, ha nem szeretnének. Abban az esetben, ha a szemináriumaim részévé tenném a tréninget, muszáj lenne bekapcsolódniuk, és a jártasság az ilyen mozgásformákban nem olyasvalami, amiről ésszerűen azt lehetne feltételezni, hogy elvárás volna a tudományos fokozat megszerzéséhez.

 

KL: Sokszor kérték Öntől, hogy írja le a szómaesztétika genealógiáját. Mindig hangsúlyozta annak a fontosságát, hogy karrierjét „hardcore” analitikus filozófusként kezdte – ami érvelési stílusán még mindig erősen érezhető –, és hogy a 80-as évek végére, nagymértékben John Dewey munkái hatására, a pragmatizmus felé fordult. Szintén ki szokta emelni, hogy gondolkodására jelentős hatást gyakorolt a kelet-ázsiai filozófia.

Húsz év telt el azóta, hogy a Practicing Philosophy: Pragmatism and the Philosophical Life [A filozófia gyakorlása: a pragmatizmus és a filozófiai élet] című könyvében[1] a „szómaesztétika” kifejezést megalkotta. Hogyan változott azóta a szómaesztétikáról kialakított elképzelése? Body Consciousness című könyvét a szómaesztétika filozófiai interpretációjaként jellemezte, míg a Thinking through the Bodyt[2] [A gondolkodó test] inkább a szómaesztétika különféle, a mindennapi életben és a művészetekben történő alkalmazásainak kifejtéseként. Lehetséges ezt a különbséget az érdeklődésének a szómaesztétika analitikus ágától a pragmatikus felé fordulásaként értelmezni?

A szómaesztétika a pragmatizmus felé fordulásom természetes következményeként bontakozott ki. Két fő pragmatista elgondolásból eredt: egyrészt a pragmatista esztétika azon elképzeléséből, amely szerint a művészet alkotásának és befogadásának tapasztalata is magában foglalja a szomatikus aktivitást és részvételt, beleértve a műalkotás kiváltotta érzelmi reakcióinkat – hiszen minden érzelmünk hat a testünkre. Ha a test ilyen fontos az esztétikai tapasztalat számára, akkor logikusnak tűnik, hogy fejlesszük az érzékelését és teljesítményét, hogy gazdagíthassuk esztétikai tapasztalatunkat.

Másrészt a filozófiának az élet művészeteként való pragmatista felfogása világosan megelőlegezi az alábbi érvet: mivel a szóma az a megkerülhetetlen és elengedhetetlen médium, amelyen keresztül filozófiai életünket éljük, ha műveljük a szómánkat, gazdagíthatjuk az élet filozófiai művészetére irányuló képességeinket. Az analitikus filozófiának kevés köze volt a szómaesztétika alapgondolatához, de, amint Ön erre helyesen mutat rá, az alapvető analitikus gondolkodási stílus nagy hatással volt írásaimra és érvelésem kritikai stílusára más gondolkodók szomatikus elméleteinek kritikai értelmezése és saját szómaesztétikai nézeteim megvédése során.

Bizonyos szempontból a szómaesztétikáról alkotott elképzelésem jelentősen megváltozott ahhoz képest, amikor húsz évvel ezelőtt bevezettem a fogalmat. Kezdetben úgy gondoltam, a filozófiai esztétika egyik aldiszciplínája lesz, vagy, általánosabban, a filozófia aldiszciplínája. Ám mivel a szómaesztétikát más tudományterületek – politikai elmélet, kultúra- és gendertudományok, egészségnevelés, technológiai design – kutatói eredményesen vették át és alakították, most már úgy látom, a szómaesztétika olyan interdiszciplináris terület, amely, bár gyökerei a filozófiába nyúlnak vissza, átlépi eredete szabta határait.

Mindazonáltal egyáltalán nem vesztettem el érdeklődésemet a szómaesztétika filozófiai problémái iránt. Valójában A gondolkodó test első esszéi filozófiai problémákra fókuszálnak, s csak ezek után térek át olyan részletes tanulmányokra, amelyeknek tárgya a szómaesztétika a művészetben és a mindennapi életben. Body Consciousness című könyvem után, amelyet alapvetően elme- és cselekvésfilozófiai problémáknak, valamint az etika és a politika szomatikus dimenzióinak szenteltem – anélkül, hogy hosszan tárgyaltam volna jellegzetesen esztétikai kérdéseket –, azt éreztem, be kell mutatnom a szómaesztétika eredményes alkalmazásait a művészetek és az esztétikai tapasztalat kutatásában. Ugyanígy, mivel a testet régóta az alacsony érzéki érdekekkel társítjuk, első, teljes egészében a szómaesztétikáról szóló könyvemet a téma meditatívabb dimenzióinak szenteltem, innen a cím: Body Consciousness. A Philosophy of Mindfulness and Somaesthetics [Testtudatosság. A tudatos jelenlét és a szómaesztétika filozófiája]. Kezdetben távol akartam tartani magamat az étel és a szex sablonos érzéki érdekeitől, amelyek hiteltelenné tehetnék az egész szómaesztétika-projektet. Ám mihelyt e könyv megalapozta a szómaesztétika kognitív jogosultságát és spirituális dimenzióját, nekiláttam az erotika és az evés szómaesztétikai tanulmányozásának, nemcsak A gondolkodó testben, de későbbi szövegeimben is.

KL: A szómaesztétika a művészetet és a filozófiát is egyesíteni szeretné. A legújabb könyve, a The Adventures of the Man in Gold [Az Aranyember kalandjai],[3] e határátlépést tárgyalja, illetve a hibriditás, az ambiguitás és a határtapasztalat sok más formáját, például a genderkonstrukciót. Mondana valamit a szómaesztétika és a gender kapcsolatáról?

RS: Valóban, a The Adventures of the Man in Gold vagy, franciául, a Les Aventures de l’homme en or hibrid. A könyv maga – amely a párizsi művésszel, Yann Tomával együtt végzett performanszművészeti munkámon alapul – kétnyelvű, szövegből és képből áll (nevezetesen az Aranyemberként végzett performanszaim színes illusztrációiból). Tény és fantázia, valamint, ahogyan Ön is megjegyezte, filozófia és művészet (vizuális és irodalmi) keveréke.

Lehet, egyes tudósok azt gondolják, performanszművészeti alkotásaimról szóló könyvem megírása a filozófiai munkámtól való eltávolodás jele, pedig valójában ez a fajta részvétel a művészi alkotásban a művészetet, a filozófiát és az életet egyesíteni igyekvő pragmatista megközelítésem logikus következménye. A művészetfilozófus nagyon sokat tanulhat a művészetről, ha felveszi a kreatív művész perspektíváját, és átéli a tapasztalatait; olyan perspektívát, amely különbözik a szemlélődő művészetfogyasztóétól vagy az értelmező kritikusétól.

A filozófiai mese nagy hatású műfaj volt a 18. században (olyan írók művelték, mint Voltaire és Diderot), és valószínűleg éppen annyi filozófia van az Aranyember történetében, mint a többi filozófiai művemben. A történetmesélés lehetővé teszi sok gazdag és összetett eszme szimbolikus tettekbe, szereplőkbe és metaforákba sűrítését. Mivel az Aranyember aranybőrben, csillogó, aranyszínű, testhez simuló lycraruhában ugrándozik – ha az állítólagos igazi férfiaknak ilyen öltözéket kellene viselniük, zavarba jönnének –, számos negatív megjegyzést kapott az általa megtestesített furcsa gender miatt: egy aranyba öltözött férfi, aki mélyen megbecsüli az úgynevezett nőies tulajdonságokat, amelyeknek megtestesítésére bizonyos mértékig törekszik is, hasonlóan a taoista bölcsekhez. Biztos vagyok benne, hogy észrevette: Lao-ce – a taoizmus legendás alapítója, a feminin princípium híve – az egyetlen filozófus, akit könyvemben idézek. Mivel ragaszkodtam hozzá, hogy az idézetek eredeti, kínai változata is benne legyen, a könyv három nyelven tartalmaz szövegeket.

Ami a konkrét kérdését illeti: szoros kapcsolat van a szómaesztétika területei és a gender studies között. Az elmúlt években jó néhány hasznos és nagy hatású szómaesztétikai szöveg született a társadalmi nemről író feminista szerzők tollából. A szómaesztétika hozzáállása a szomatikus szubjektivitáshoz lényegileg pluralista. Kritizálja a fundamentális fenomenológia szokásos megközelítését, amely feltételezi, hogy a világon minden emberi lénynek ugyanolyan, az alapvető emberi ontológiai állapot által meghatározott, alapvető szomatikus szubjektivitása és tapasztalata van. Az én nézetem szerint más-más embereknek, akik különböző körülmények között élnek – sokféle testtel és testtapasztalattal –, könnyen lehet jelentősen különböző szomatikus szubjektivitásuk, amellyel filozófiailag és gyakorlati szempontból is foglalkozni kell. Ez az egyik oka annak, hogy Body Consciousness [Testtudatosság] című könyvemben[4] a nők és az idősek szomatikus szubjektivitásának szenteltem egy fejezetet – az ő szomatikus különbségüket gyakran arra használták, hogy társadalmilag és gazdaságilag marginalizálják őket. Ez a fejezet jórészt Simone de Beauvoir gondolataiból építkezik, ám kapcsolódik újabb feministákhoz is.

Az emberi testek nyilvánvalóan nemi jellegekkel ellátott testek, de a szómaesztétika azt állítja, hogy szómánkat szintén nagy mértékben alakítják a szociokulturális erők és tapasztalatok. Egy ember szómáját már születése előtt is alakítják: az anyaméhben; az étel, amelyet az anya eszik, a tevékenységek, amelyeket végez, és a környezet, amelyben él. A gyerekkortól kezdve az adott társadalomban bevett nemi szerepek tovább alakítják a személy szomatikus viselkedését és megjelenését. Az embereket gyorsan megtanítják, hogy utánozzák a szomatikus viselkedést és megjelenést, amely meghatározza a nemi szerepüket, ám olykor ez nem illeszkedik ahhoz, ahogyan belülről érzékelik saját magukat. Ennek az össze nem illésnek a felismerése szomatikus tudatosság kérdése.

E szorongás feloldására irányuló szomatikus összehangolás következő lépése szintén szomatikus feladat: el kell sajátítani más, kielégítőbb viselkedési szokásokat, és elfogadni másféle érzéseket. Röviden: mivel a gendert mindig szomatikusan érezzük és fejezzük ki, szoros kapcsolat van a szómaesztétika és a gendertudományok között. E területen végzett munkám nagyon csekély más szerzőkéhez képest. A szómaesztétika, ahogyan ezt mindig is hangsúlyoztam, nem az én kizárólagos szellemi tulajdonom, hanem olyan – elméleti és gyakorlati – kutatási terület, amelynek sok gondolkodóra van szüksége, és immár sokan dolgozunk ezen a területen.

 

KL: Többször is kritizálta a filozófiai esztétika történetét – Baumgartent, Kantot, Schopenhauert stb. –, mivel sok szerző túlságosan elhanyagolja a test esztétikai élvezetben betöltött szerepét, és nem ismeri el a szomatikus nevelés alapvető fontosságát. Emellett izgalmas filozófiatörténeti felfedezései vannak, például klasszikus filozófusokat értelmez újra a szómaesztétika úttörőiként. Ez a helyzet Edmund Burke esetében: „az esztétikai tapasztalat alapvető testi dimenzióinak általa történő felismerését komolyabban kell vennünk”.[5] Mit gondol, más ízlésfilozófusok műveit is lehetne hasonlóképpen újraértelmezni (az olasz és spanyol udvari elméletíróktól a kibontakozó polgári kultúra brit gondolkodóiig)? Kulcsfogalmukhoz, az ízléshez inherensen hozzátartozik az ízlésnevelés melioratív eszméje, illetve e szerzők nagy hangsúlyt fektetnek a test reprezentációs tőkeként történő hasznosítására, amelyet a cselekvés közben fokozott tudatossággal – gesztusok, mozdulatok, testtartás – érhetünk el.

RS: Igen, azt gondolom, az esztétika történetében sok szerzőnél található fontos szómaesztétikai vonatkozás, és e szerzők hasznos meglátásokkal szolgálhatnak a mai teoretikusnak. Igaza van, amikor az ízlés korai teoretikusait az esztétikai gondolkodás szómaesztétikai újraértelmezésének kiváló forrásaként határozza meg. Burke mellett más 18. századi gondolkodók is foglalkoztak az ízléssel és a szomatikus érzékeinkkel, például Hume, Voltaire vagy Diderot. Izgalmas szómaesztétikai elgondolásokat találhatunk egy másik 18. századi esztétánál, Johann Joachim Winckelmann-nál, akit gyakran a művészettörténet megalapítójaként ünnepelnek, és általában a német racionalizmushoz kapcsolnak. Az idei év Winckelmann 1717-es születésének 300. évfordulója, és márciusban egy nápolyi, a szerző munkásságáról szóló nemzetközi konferencián előadást tartottam az ő szómaesztétikai szobrászatfelfogásáról. Szintén helyesen gondolja, hogy a reneszánsz udvari elmélete, például Castiglione Udvari ember című műve, izgalmas értekezéseket tartalmaz a szómaesztétikai életmódnak megfelelő viselkedéshez és megjelenéshez szükséges szomatikus tréningről.

 

KL: Oxfordi PhD-hallgatóként, még analitikus esztétaként, a fő kutatási területe az irodalom filozófiája volt, első két könyve e témát járta körül. Hogyan kapcsolódik a szómaesztétika az irodalomhoz? Mint a szómaesztétika teoretikusa és gyakorlója, amellett érvel, hogy a test központi szerepet játszik a művészet alkotásában és befogadásában, és ebből következőleg, ha fejlesztjük érzékeinket, testi teljesítményünket, akkor művészettapasztalatunk is gazdagodik. Azt gondolnánk, az irodalom a művészetnek az az ága, amely a legkevésbé kötődik a fizikai anyaghoz magához („tartalmilag ennélfogva a költészet a leggazdagabb, legkorlátlanabb művészet”[6] – a hegeli művészethierarchia szerint), kevésbé függ a testtudatosságtól, mint például a tánc.

RS: Feltétlenül igaza van abban, hogy Hegel azért helyezte az irodalmat az összes többi művészeti ág elé, mert a legközelebb áll az eszméhez és legtávolabb az anyagtól, illetve abban is, hogy az irodalom, úgy tűnik, sokkal kevésbé összpontosít a testre, annak érzékelésére és teljesítményére, mint a szómaesztétika. Ezek a kérdések inkább a zenében, a táncban és a vizuális művészetekben játszanak központi szerepet. Szintén igaz, hogy sokkal kevesebbet írtak az irodalom szómaesztétikájáról, mint más művészeti ágakéiról.

Ugyanakkor ez nem jelenti azt, hogy a szómaesztétikának ne volna jelentős szerepe az irodalom tanulmányozásában és művelésében. Hadd vázoljam föl röviden az irodalmi szómaesztétika kutatásának néhány lehetséges irányát! A költészetben és a szépprózában található szomatikus metaforák tanulmányozásán túl még számos más kutatásra érdemes téma létezik. Az irodalom, miképpen legelső, oxfordi diákként írt publikációmban[7] érveltem, olyan művészeti ág, amely egyszerre szóbeli és írásbeli. A költészet szóbeli jellege – expresszív hangsúly, metrum és ritmus – nagyon is szomatikus kérdés, amely összefügg a légzéssel és a hanggal. Az irodalom szóbeli előadása magában foglalja továbbá a gesztusokat és a testtartást. Ez még egyértelműbb akkor, amikor az irodalom szóbeli előadása színházi formát ölt; ne feledjük, a színház irodalmi művészet.

Mi több, az írott vagy nyomtatott irodalomnak is vannak felfedezésre váró szómaesztétikai vonásai: például az olvasás proprioceptív és kinesztetikus dimenziói: amikor a szemünknek követnie kell egy szöveg sorait vízszintesen és függőlegesen; a különböző betűtípusok, a sor- és térközök vizuális jellege. Egy nagy képzelőerejű költő vagy nyomdász tud úgy játszani ezekkel a dimenziókkal, hogy esztétikai élményt keltsen az olvasóban. Ezenkívül, mivel nem létezik érzelem test nélkül, fejlettebb testtudatossággal világosabban megérthetjük azokat az érzelmeket, amelyekről olvasunk és amelyeket megtapasztalunk olvasás közben.

 

KL: Talán mondhatjuk, hogy a posztmodern, legyenek bár meghatározásai és értelmezései mégoly különbözők, gyakran a bináris oppozíciók meghaladásához köthető, olyan hamis dichotómiákéhoz, mint test/elme, objektum/szubjektum, én/világ vagy aktivitás/passzivitás. Ritkán használja a „posztmodern” terminust. Body Consciousness című könyvében például csak egyszer fordul elő. Hogyhogy? Úgy tűnt, ott is inkább csak azért említette, hogy eltávolítsa magát a fogalomtól. Valóban így van?

RS: A Pragmatist Aesthetics: Living Beauty, Rethinking Art [Pragmatista esztétika: a szépség megélése és a művészet újragondolása] című, a kilencvenes évek elején megjelent könyvemben[8] fontos fogalom a „posztmodern”, a hiphopzenét posztmodern művészetként és kulturális formaként írom le és elemzem, valamint azt írom a kortárs etikáról, hogy esztétizált posztmodern fordulatot vesz.

Hasonlóan más amerikai teoretikusokhoz, akik korábban használták a posztmodern fogalmát (Richard Rorty, például), én is beláttam, hogy használata annyira elterjedtté, változóvá, vitatottá és zavarossá vált, hogy már nem bizonyult hasznosnak gondolataim átadásában. Sok korábbi gondolkodásmód (a dewey-i pragmatizmus, illetve a komplementaritás ókori kínai elméletei) szintén erőteljesen szembehelyezkedik a dichotomikus gondolkodással, tehát nem volt sem szükséges, sem célravezető továbbra is megidézni a posztmodernizmus túlságosan homályos és vitatott fogalmát. Egyes komoly értelmiségi körökben, amelyekben dolgoztam (például Pierre Bourdieu-ében), erősen kételkedtek a posztmodernizmus trendi, relativista, felszínes oldalában, és nem akartam, hogy a szómaesztétikát (amely már eleve támadhatóan provokatív gondolat volt) elutasítsák, mert a felszínes divatossággal és határátlépéssel hozzák kapcsolatba – például az elme versus test dualista hierarchiájának egyszerű transzgresszív megfordításaként értelmezve.

 

KL: Ön cáfolja a szómaesztétikának azt a kritikáját, amely szerint a testtudatosság-gyakorlatok teljesen elvonják a figyelmet a külvilágról, és aki ilyen gyakorlatokat végez, végképp elmerül testi érzeteiben, ami melankóliához és hipochondriához vezet. Nem lehetséges, hogy a szómaesztétika valójában segíthet felülkerekedni azokon a nyomasztó tapasztalatokon, amikor nem tudunk nem – máskülönben automatikus – testi folyamatainkra gondolni? Például a légzésre vagy a pislogásra, hogy a kevésbé súlyos eseteket említsem.

RS: Igen, egyik alapvető mondandóm, hogy az érzékeny testtudat egyben mindig a testen túli világ tudata is. A szóma állandó és lényegi tranzakciós viszonyban áll a világgal. Szorosan véve, sohasem érezzük csak a testünket önmagában. Ha behunyjuk a szemünket, hogy figyelmen kívül hagyjuk a világot, és megpróbáljuk csupán a testünket érezni, akkor érezni fogjuk a széket is, amelyen ülünk, az ágyat, amelyen fekszünk, a padlót, amelyen állunk vagy amelyen sétálunk, a vizet, amelyben úszunk, a levegőt, amely érintkezik a bőrünkkel és beáramlik a tüdőnkbe. Elménk akaratereje és figyelme is végső soron szomatikus kérdés, tehát igaza van: olyan diszciplínák segítségével, amelyek szomatikus tudatosságra és gyakorlatokra épülnek, fejleszthetjük a koncentrációs képességet és a mentális irányítást, tehát az ilyen tréning szintén segíthet megakadályozni, hogy kontrollálhatatlanul, betegesen hipochondrikus módon összpontosítsunk testi érzeteinkre és egészségünkre.

 

KL: A szegedi konferencia: The Soma as the Core of Aesthetics, Ethics and Politics [A szóma mint az esztétika, az etika és a politika lényege] címéből ítélve, a rendezvény célja, hogy nagyobb hangsúlyt helyezzen a szómaesztétika és a társadalmi-politikai környezet közötti kapcsolatra. Azt állítja, a szomatikus önművelés nem pusztán az elszigetelt individuum önző cselekedete, hanem a hatalmi hierarchia által ránk kényszerített testi habitusok alóli önfelszabadítás eszköze. Tudna esetleg részletesebben beszélni a szómaesztétika etikai és politikai vetületéről?

RS: Előző gondolatmenetem folytatásával kezdem. Mivel a szóma mindig tranzakciós kapcsolatban áll környezetével, a magasabb fokú szómaesztétikai tudatosság elérése érzékenyebbé tesz a környezetünkre, általa jobban méltányoljuk azt. Környezetünket, amely társadalmi és anyagi vagy természeti egyszerre. A szómaesztétika tehát olyan, fejlettebb környezettudatossághoz vezet, amely jobb környezet- és társadalometikát teremthet. Más embereket a szomatikus megjelenésükről és viselkedésükről alkotott saját szomatikus percepciónkon keresztül érzékelünk és értünk meg. Nem kell beszélnünk valakinek a nyelvét, hogy megértsük szomatikus viselkedéséből – arckifejezéséből, gesztusaiból, testtartásából –, hogy szenved vagy bajban van. Szómaesztétikai képességeinkkel, az érzékeléssel és az érzéssel értünk meg másokat és érzünk empátiát mások iránt. Hasonlóképpen, a testi erő nélkül vagy bizonyos cselekedetekhez szükséges képesség nélkül (ilyen például az úszás – egy fuldokló gyerek megmentésekor) nem tudunk etikailag erényes, másokról gondoskodó cselekedeteket véghez vinni. Emellett a szómaesztétikai tréning fejleszti az akaraterőt, továbbá a fizikai erőt és az állóképességet, így energiát, fegyelmet és magabiztosságot adhat ahhoz, hogy hatékonyabban vigyünk véghez olyan etikai és politikai cselekedeteket, amelyekkel küzdünk az igazságtalanság és az elnyomás ellen – ezeket rendszerint éppen a testünkre kényszerítik és a testünkön érezzük.

A szómaesztétika etikai és politikai potenciáljának egy másik példájával szeretném folytatni, amelynek nyilvánvaló aktualitása van abban az Európában, amelyet egyre inkább átjárnak másféle testek; közülük nagyon-nagyon sokan súlyos veszély elől menekülnek, és magukkal hozzák e veszélyérzetet. Olyan veszélyét, amely azzal fenyeget, hogy megzavarja a kialakított harmóniáját azoknak a különböző európai közösségeknek, amelyekbe e másféle testek érkeznek. Hogyan kerüljük el, hogy tovább szenvedjenek – immár a faji és etnikai előítélettől?

Mint a Body Consciousness című könyvemben részletesen kifejtem, faji és etnikai előítéleteink gyakran kellemetlen, ám nagyrészt nem észlelt érzéseink tudatalatti termékei. Ezek az érzések olyan találkozásokból származnak, amikor a másik testi megjelenése (látványa, hangja, szaga) valamiképpen zavaróan különböző. Gyakran nem ismerjük fel vagy nem valljuk be, hogy volnának ilyen, szomatikusan generált előítéleteink, mivel zsigerileg működnek, a tudatosság szintje alatt. És nem tudjuk irányítani vagy megváltoztatni őket anélkül, hogy először fel ne ismernénk őket magunkban – ezt pedig nem tudjuk megtenni fejlettebb szómaesztétikai tudatosság nélkül.

Azzal szeretném befejezni ezt az interjút, hogy felidézem egy fontos mondandómat, amelyet már sokszor kifejtettem, de gyakran elfeledkezünk róla. A szómaesztétika melletti állásfoglalásommal nem állítom, hogy ez a megközelítés önmagában megoldást nyújthat etikai, társadalmi és politikai problémáinkra vagy akár csak az esztétika problémáira. Az élethez és a művészethez, kiváltképp bonyolult ügyek lévén, rendkívül gazdag eszköztár szükséges: sokféle módszer és megközelítési irány. A szómaesztétika, azt gondolom, nagyon hasznos és erősen mellőzött eszközt nyújthat, amelyet azonban ki kell egészítenünk a kutatás és a cselekvés más formáival.