Éves lapzárta: Weiss János

Weiss János

Év végéhez közeledve ismét visszatekintésre kértük néhány szerzőnket. Utolsóként Weiss János válaszait olvashatják.

Weiss János írásai a Jelenkor folyóiratban>

(1) Milyen könyvet olvastál legutóbb, és hogy tetszett?

Az elmúlt napokban Martin Walser Wer kennt sich schon című, 1995-ben megjelent könyvét olvastam. Szándékosan hagytam a karácsony előtti időre. De ez talán nem is az ő könyve, a belső borítón ugyanis már azt olvashatjuk, hogy válogatta Martin Walser. Ez a könyv a könyvről szól, pontosabban arról, hogy az emberi identitás az olvasmányokból konstituálódik. Az első kis szöveg Peter Handkétól származik: „A motozásnál a repülőtéren: »Ez egy könyv a kabátzsebében?« – »Igen.« – »Karácsony előtt az ember szívesen elolvas egy könyvet, nem igaz?«” A könyv a szívünk fölött van, a saját identitásunk egy könyv. És az utolsó kis szöveg Hölderlin Hyperion című művének híres zárása: „Mint a szeretők viszálya, olyanok a világ disszonanciái. A megbékülés ott van a veszekedés mélyén, és ami szétválasztott, újra egymásra talál. – Az erek szétválnak és összefutnak a szívben, és a mindenség az egységes, örök és izzó élet. – Erre gondoltam. Legközelebb folytatom.” A könyvben ugyanaz van, mint a szívben: a disszonancián keresztül lérejövő egység és megbékülés. Mintha Walser azt sugallná, hogy a két idézet közötti teret mindenki a saját ízlése szerint kitöltheti: filozófiai és irodalmi művekkel, prózai szövegekkel, versrészletekkel és levelekkel. De a keret (és a lényeg) mindenkinél ugyanaz: a könyv és a megbékülés.

 

(2a) Melyiket tartod az idei év legjobb magyar könyvének?

Több jelöltem is volt, aztán kikötöttem egy könyvnél, amely igazából nem is könyv. Szóval, az év (magyar) könyve díjat én Parti Nagy Lajos Full(k)Eufória című hangoskönyvének adnám. A szerző maga olvassa föl mind a százötvennégy magyar meséjét. Tudjuk, a mesék eredetileg 2011 áprilisa és 2014 áprilisa között jelentek meg az Élet és Irodalom páratlan oldalán, majd a Fülkefor és vidéke, valamint a Fülkeufória és vidéke című kötetekben láttak napvilágot. De most azt gondolom, hogy ez a hangoskönyv a történetek legautentikusabb megszólaltatása. Parti Nagy mértéktartó kiegyensúlyozottsággal olvas, nem játssza túl a szövegeket, és különösen hatásosan mondja be a mesék számát és a keltezést. Már többen fölfigyeltek rá, hogy a mesék különböző típusokba sorolhatók. Ebbe most nem tudok belemenni, mindenesetre a mesék egyik alcsoportját a vágy-mesék alkotják. Schmitt Pál nem írja alá az új alaptörvényt, Kósa Lajos a stadionépítésre szánt összeget felajánlja az éhező gyerekeknek, a kerál maga pedig kiáll, és elmondja, hogy ő bizony roma származású. De ez a mese-típus visszaszorul, és marad a kicsit játékos, de egyre elkeseredettebb kritika. Ez a százötvennégy mese összességében a magyar irodalmon belül egy olyan politika-bírálatot képvisel, amire eddig nem volt példa. Nem hagyja magát sem sodorni, sem megtéveszteni a közhangulattól és a ráolvasásszerű eufóriától. És hidegen és távolságtartóan szóvá tesz mindent, ami embertelenség, bűncselekmény-gyanús vagy egyszerű pofátlanság. A végighallgatás után az ember megdöbben: hogy lehetett mindezt túlélni, tulajdonképpen százötvennégy politikai botrányról van szó, és tudjuk, hogy még volt is miből válogatni. Annál keserűbb sorokat, mint amelyekkel a szerző búcsúzik az olvasóitól a 2014-es választások után, nem nagyon tudnék elképzelni. Mintha I. Fülkefor beszélne, de ő veszi át a szót: „Lényeg a lényeg, az ű kis alattvalói világos és elsöprő igent montak a négy fülkeforradalmi esztendőre, a felcsutizált kerálállami stadionországra, a jog rezervált asztalára, a közgépbeszerzésre, Mészáros bíró uramra, a kivándorlottakra, a négymillió magas- és mélyszegényre, a trafi- és közmunkáliára, a széjjelinasított, öszverózsikázott közoktatásra, az egész kereszténynemzeti fajszotyolára [...].”   

 

(2b) Melyiket tartod az idei év legjelentősebb világirodalmi kötetmegjelenésének?

Csak a német irodalomra szorítkozom. Ez év nyarán jelent meg Ralf Rothmann Im Frühling sterben című könyve. A könyv két Ruhr-vidéki fejőlegényről szól, akiket a háború legutolsó hónapjaiban soroztak be, és Magyarországon vetettek be. Szóval, van két tizenhét éves kamasz fiúnk, akik közül az egyiket majd dezertálás miatt halálra ítélik, és a másiknak részt kell vennie a kivégzésében. Ez a történet, és Rothmann állítólag az édesapja történetét írta meg. A könyvnek Németországban nagyon nagy sikere volt. A Die Zeitban Ina Hartwig ezt írta róla: „Hogy [a szerző] megtalálta-e vagy kitalálta-e […] a történetet, hogy történetileg igaz-e vagy igaz lehet-e, azt nyitva hagyhatjuk. A történészek [ezt a könyvet] minden bizonnyal másképp fogják olvasni, mint az irodalomkritikusok. Alapvető jelentősége csak a szubjektív vagy talán a poétikai igazságnak van […].” És a történetiséget mégis nehéz kikapcsolni. A figyelmemet a regényre Axel Honneth hívta fel, aki ugyanúgy, mint a szerző, a Ruhr-vidékről származik, csak néhány évvel idősebb nála, és szorgalmasan olvassa minden könyvét. Szóval, ezt kérdezte tőlem: igaz-e, hogy a magyarországi németek mind nemzetiszocialisták voltak? (A kérdést talán úgy lehetne pontosabban feltenni, hogy igaz-e, hogy a Volksbund totálisan integrálni tudta a magyarországi német lakosságot?) De először is a regény úgy tesz, mintha Magyarország vagy legalábbis a Dunántúl kulturálisan és nyelvileg a Német Birodalom kiterjesztése lenne, így nem lesz érdemi különbség a magyarok és a magyarországi németek között. Másodszor a szerző, úgy látszik, nem tudta: mire a háború utolsó hónapjaihoz érkezünk, a magyarországi németek egyik része már menekülőben volt (Ausztria és Németország felé), egy másik részét pedig már elhurcolták az orosz munkatáborokba.

 

(3) Mit tartasz az idei év legváratlanabb, leginkább figyelemreméltó fejleményének az irodalmi életben?

Én erre azt válaszolnám, hogy a szó tág értelmében vett memoár-irodalom hallatlan föllendülését. Ennek legjelentősebb könyve Réz Pál Bokáig pezsgőben című „műve” (amely a Parti Nagy Lajossal folytatott beszélgetéseket tartalmazza). Már többen is az év legjelentősebb könyvének nevezték; aztán Szilasi László az ÉS legutóbbi számában (2015. december 11.) mellé állította Darvasi Ferenc beszélgetőkönyvét Mándy Ivánról. Ebből szeretném idézni Márton László két mondatát: „A bebetonozódó diktatúra légkörében egy ilyen írói világot viszonylag gyorsan kialakítani irigylésre méltó. Mándy harminc éves koráig egy elég jelentős életműszegmenset hozott létre.” Én ezt úgy hosszabbítanám meg, hogy a memoár-irodalom nagy népszerűsége az orientáció-vesztés jele, amikor kétségbeesetten kérdezzük, hogy mi lesz velünk, mi lesz az életünkkel a „lassan bebetonozódó” diktatúra körülményei között? Az idősebbek és a középkorúak egy hasonló korszakot már átélhettek a nyolcvanas években, akkoriban Stefan Zweig A tegnap világa című kötetének Tandori Dezső készítette fordítása volt a kiindulópont. Ezt a kiváltó lökést most nem is tudnám megnevezni. De az biztos, hogy a memoárirodalom máris nagy hatást gyakorolt az „igazi” szépirodalomra is. Gondoljunk csak Görgey Gábor A kivégzés éjszakája és Györe Balázs Halálom után eltüzelni! című művére. Az utóbbi kapcsán mondta Kálmán C. György az ÉS Irodalmi kvartettjében: „Mert a tét az, hogy lehetséges-e fikció nélküli irodalom?” Ez lesz a kérdés egy értelem- és orientációt-veszett világban.

 

(4) Melyiket tartod az év legfontosabb publikációjának a Jelenkor folyóiratból?

Én Tóth Krisztina Dal a titkos életről című versét választanám, amely az októberi számban jelent meg. Tizenkét sorpár, váltakozó szótagszámmal, a sorpárok mindegyike vagy a „titkos életem”, vagy a „titkos életemet” szófordulattal kezdődik. A sorpáron belül két, de néha három szótagos végrímek vannak. A vers szinte litániaszerűen és mégis nagy belső variabilitással mondja: igenis van titkos életünk.

Titkos életem parkoló autók között suhanó macska,
árnyék a tűzfalon, emlék, a sarkánál beszakadva.

Van titkos életünk, habár József Attila Levegőt! című verse óta a behálózás, a számontartás és a kartotékozás szakadatlanul folytatódik, sőt még erősödik is. Tóth Krisztina elkerüli József Attila pátoszát („Az én vezérem bensőmből vezérel!”), de mormoló makacssággal állítja: ez a benső még és mégis létezik. Léteznie kell. 

 

2016-01-01 20:40:00
http://bit.ly/np_arbormundi