Sérelmek, diagnózis, megoldás

Bérczes László, Csáki Judit, Jordán Tamás

Bérczes László, Csáki Judit és Jordán Tamás beszélgetésének szerkesztett változata. Elhangzott 2015. június 8-án Pécsett, a Trafik étteremben, a Jelenkor rendezvénysorozatának keretében.

[Csáki Judit felolvassa az Origo Székely Csabával készített interjújának második felét.]

 

Jordán Tamás: Nagyon jónak tartom Székely Csabának ezt a vallomását. De átadtad a szót, ugye? Hol kezdjem?

Csáki Judit: Ahol akarod. A legutóbbi interjúdban te is azt mondtad, hogy ha ez a POSzT, akkor ennek nincs értelme.

J. T.: Az első POSzT-on Toller László, Pécs egykori szocialista polgármestere és a fideszes államtitkár, Várhegyi Attila nagy összhangban tárgyaltak, és ugyan voltak apróbb gondok, de a jobb- meg a baloldaliak egyforma örömmel adták át nekünk a terepet. Szó se volt semmiféle politikai csatározásról, vagy csak minimálisan – ha jól emlékszem. Aztán amikor a Magyar Színházi Társaság kénytelen volt befogadni a Magyar Teátrumi Társaságot, onnantól kezdve már a politika teljes mértékben átvette az irányítást. Már nem a színházról szólt a fesztivál, nem arról, hogy a találkozón beszélgessünk, megvitassuk a darabokat, hanem arról, hogy a politika hogyan tud csatározni a POSzT keretein belül.

Cs. J.: Azt is mondtad egyszer, hogy annak idején megpróbáltál síkra szállni az egység mellett, a színházi szakma kettészakadása ellen.

J. T.: Amikor alakulgatott a Teátrumi Társaság, én a fő gittrágója voltam a Magyar Színházi Társaságnak. Volt egy tisztújító közgyűlés – a lehetetlen közgyűlések sorában az egyik, semmi értelme nem volt a Színházi Társaság összeüléseinek –, és ott keserűen, de lázasan az összefogásról kezdtem beszélni, mert lehetetlenség, hogy kivonulnak az értékek a társaság életéből. De sok volt a gőg, éreztem, legyintenek rám, megmosolyognak, senki nem akart semmit tenni, én meg szajkóztam az igazabbnál igazabb közhelyeket. Nem érezték eléggé a veszélyt. Tasnádi Csaba mondta végül, hogy ha ilyen harcos vagyok, akkor legyek én az elnök, vállaljam el, és csináljam azt, amit gondolok. Sikerült is összehívni egy olyan tanácskozást, ahol ott volt például Zsámbéki Gábor és, ha jól emlékszem, Balázs Péter is. Próbáltam lebeszélni őket még egy társaság alapításáról. De ők, a Teátrumi Társaság alapítói kerek perec megmondták, hogy nekik kell egy jobboldali szervezet. Eddig ti voltatok, mondta Kerényi Imre, és most mi leszünk. És mi kapjuk a pénzt, mi kapjuk a megbízást, és minden lehetőséget mi kapunk, mert eddig ti kaptátok. Mi és ti, ez így katasztrofálisan hangzik.

Cs. J.: Ez nagyjából így is lett. Laci, te egy olyan színházban vagy az egyik főszereplő, amelyik a Teátrumi Társaság tagja. Vajon mi az előnye ennek? Te mit gondolsz erről? Mit gondolsz Székely Csaba nyilatkozatáról? És mit a Teátrumi Társaság létrejöttéről és működéséről?

Bérczes László: Számomra kérdés, hogy mi a probléma forrása, de az eddig elhangzottakból úgy tűnik, hogy a Teátrumi Társaság létrejötte. Ám nem kell-e korábbra visszatekinteni? Én nem képviselem a Teátrumi Társaságot, a kaposvári színház rendezője vagyok a POSzT-on. A színház belépett a Teátrumi Társaságba. Ezt közölték velünk. Azt, hogy én ezzel nem értek egyet, az igazgatóm is tudja. De ha egyszer két társaság van, akkor igazából azt gondolom, hogy vagy mindkettőnek, vagy egyiknek se vagyunk tagja, mivel másként nem lehet működni. Nem tudom, milyen előnye van. Egyelőre nem tapasztaltam se hátrányt, se előnyt. Most hátránynak élem meg, mert kapok egy ilyen kérdést.

Az előbb a probléma forrását említettem. Úgy tűnik, a bajt az okozta, hogy lett a Teátrumi Társaság. A baj egyik forrása biztosan az, hogy kettéhasadtunk, és akármennyire is nem akarunk netán egyikhez se tartozni, akkor is lökdösve vagyunk ide-oda – de ez tulajdonképpen az egész országra jellemző. Ám erre ők valószínűleg azt mondanák, hogy igen, de előtte mi hátrányos helyzetben voltunk. Nem tudom, hogy a „mi” jó megfogalmazás-e, mert Vidnyánszky Attila ha hátrányos helyzetben volt, mint ahogy szerintem volt egy kicsit, az egyáltalán nem hasonlít mondjuk Balázs Péter hátrányos helyzetére, ha volt neki egyáltalán.

Székely Csabát, úgy tűnik, sokan kedveljük, sokra értékeljük írását. A Bányavakságban van egy szenzációs jelenet, amelyben a román és a magyar egymásnak esik, és azon vitatkoznak, hogy ki kezdte. Dobálóznak az évszámokkal, és egészen visszamennek a római korig és még tovább. De ez nem hoz megoldást. Kijelenthetjük, hogy baj a színházi szakma kettéhasadása, de ez már így van. Az a kérdés, hogyan lehet ezt megoldani. Muszáj szóba állni egymással. Amikor meghívást kaptam erre a beszélgetésre, mondtam, hogy nincs porcikám, ami ezt kívánná, de mivel állandóan azt mondom, hogy párbeszédre van szükség, kutya kötelességem volt elvállalni. Sok mindenben nem értünk egyet, amivel semmi baj nincs. Kedvellek téged, Judit, mint ahogy te sem utálsz engem, de nagyon károsnak tartom a sok POSzT-tal kapcsolatos – akár jogos – megnyilvánulásodat, mert az mind afelé mutat, amiben lassan most már egyetértünk, hogy ne legyen POSzT, mert ez háború, és így nincs értelme.

Cs. J.: És ha jogos? Nem akarom eltolni magamtól a felelősséget, de ennek a helyzetnek nem én vagyok az oka, sem a kiváltója. Itt régóta telt a pohár. Mert lehet lényegtelen, hogy a Csáki miért nincs a zsűriben: ez a botrány azt a kérdést vetette fel, hogy mi folyik itt.

Amit te mondasz, Laci, az azt jelenti, hogy húzzunk egy vonalat, vegyük tudomásul, ami van, és innen kezdjünk tárgyalni. Csakhogy erre Mohácsi János metaforájával tudok válaszolni: a zsákutcába szorított kóbor kutya és a sintér ne folytasson párbeszédet a lehetséges megoldásról. Amíg a tárgyalási pozíciók aránytalanul egyenlőtlenek, miről kezdjünk tárgyalni? A saját példámat tudom mondani, de mások is jártak így: ahol én megfordultam, dolgoztam, és valamennyire is fontos hely volt, onnan kivétel nélkül eltávolítottak, kirúgtak. Ez a bizonyos másik oldal, akivel te most tárgyalgatni akarsz. Meghallgattam ma a k2 fiataljainak kiáltványát – kedves, tehetséges tanítványaim voltak –, akik azt mondják, hogy ti mind menjetek a fenébe, mi színházat akarunk csinálni. Ám lehetséges-e ez úgy, hogy nem nézzük meg, mi vezetett ide, kockáztatva, hogy újra el fogjuk követni ugyanazokat a hibákat?

J. T.: Hadd tisztázzam először a zsűri-kérdést. A POSzT egyik szülőjeként muszáj volt megszólalnom, így tájékozódtam. Az eredetileg hét zsűritagból egy külföldi volt, nem tudom hova lett ez a pozíció. Maradt hat hely, ami a két társaság között kétfelé oszlik. Ha hat nevet mondunk három helyre, akkor három értelemszerűen kiesik. A sajtóban meg se jelent, hogy Juditon kívül ki a másik két kimaradó, abból nem lett országos hír.

Nagy baj, hogy a két társaság nem készített működési szabályzatot. Erre szükség lett volna, akárcsak egy házassági szerződésre. Ezt kötelezővé kellett volna tenni, addig nem házasodhattak volna, amíg ez nincs meg.

Amit pedig Mohácsi mond, találó, de nem teljesen analóg, mert közben valakiről talán kiderül, hogy nem is eb, és nem is sintér.

Cs. J.: Én nagyon találónak éreztem a hasonlatot.

J. T.: Nem tudom, hogyan lehet száműzni a politikát a POSzT-ból, meg általában a színházból, ahol semmi helye nem lenne, úgy tűnik, ez szinte megoldhatatlan. Van egy javaslatom, ezt a holnapi tanácskozáson is el fogom mondani. Ugyanolyan megmosolyognivaló és naiv, mint az összes eddigi ötletem. Arra gondolok, hogy nagyon sok olyan művész van, akinek nincs pártpolitikai elkötelezettsége. Pécs városának magához kellene ragadnia a POSzT-ot, legyen ő a tulajdonosa, és állítson föl olyan grémiumot – sokak segítségével –, amely csak ilyen művészekből áll. Ez a néhány kiválasztott művész dönt aztán a művészeti kérdésekben. E rendszer praktikumát aztán persze együtt bonyolítja tovább a Színházi és a Teátrumi Társaság. Ki kell szorítanunk a POSzT-ról a pártpolitikát.

Cs. J.: Nem tudom, hány ilyen művészt lehet találni, nekem most egy sem jut eszembe, de menjünk visszább. Szerintem azoknak, akik akarják, hogy legyen POSzT, először abban kellene egyetérteni, hogy ez mi legyen. Az adott évad vagy időszak legjobb előadásai szerepeljenek? Mert ha ezt mondjuk, akkor már a válogatásról is beszélünk, és arról, hogy legyen-e zsűri, legyen-e díj. Ha a legjobb előadások vannak itt, és erősen színházszakmaivá akarnád tenni – mert úgy veszem ki, Tamás, ezt mondod –, akkor igazi színházszakmai zsűri kellene. Márpedig most nem ilyen van. Először tehát talán azt kellene eldönteni, miről szóljon ez a fesztivál. Ha az a szlogen, hogy „érezzük jól magunkat”, vagy az, hogy „egy jobbról, egy balról”, vagy: „mutatkozzon meg a vidék” – mind egészen másról szól. Mert az, hogy jó-e valami, az exkluzív kritérium, akkor amellett nem lehet szempont, hogy zenés, nem zenés, kicsi, nagy – akkor az a legjobb. Kérdés, hogy ez akarna-e vagy tudna-e lenni a POSzT.

J. T.: Talán nem voltam világos, amikor azt mondtam, hogy Pécs városa bízzon meg egy független művészekből álló grémiumot. Szerintem ebből magától értetődően következik, hogy a válogatás és a zsűri is megváltozik.

B. L.: Tamás – e javaslat alapján úgy látom – kicsit úgy tesz, mintha nem volna kettéhasadva a szakma. Régóta ismerjük egymást, még ha nem beszélgettünk is sokat. Te minden akciódat arra építetted, mintha nem létezne ez a megosztottság. Persze, ha figyelembe veszed, akkor csak azt mondhatod, hogy kész, vége, nincs mit tenni. De – és én ezért becsülöm Tamás gondolkodását – állandóan azon jár az agya, hogyan lehetne ebből mégis kijönni. Kell beszélni a kialakult helyzet okairól, de az elemzés nem oldja föl a problémát.

Az mondom, vagy ne legyen POSzT, vagy próbáljunk meg visszamenni a kiinduló pontjához, a virágkorához, amikor még örömünnep volt. Szidtuk folyamatosan, hogy nem elég minőségi. Legyen minőségi, legyen a magyar színház örömünnepe. Kapcsolódjék össze showcase-szel, hozzunk külföldieket. Satöbbi, satöbbi. Erről sajnos nincs értelme beszélnünk, miközben pontosan erről kellene beszélnünk.

Az csak az egyik kérdés, hogy mi vezetett ide, az is kérdés, hogy hogyan tovább. És fontos volna nem rombolni, hanem építeni.

Cs. J.: Én egy olyan kritikai portált szerkesztek, amely csak kritikákat közöl, de mindenről. Nemcsak színházról, hanem filmről, képzőművészetről, irodalomról stb. Ezért látom, hogy a mi problémánk jóval általánosabb, mint elsőre tűnik. Mondhatod, Tamás, hogy „abcúg, politika”. De erről a pártos megosztottságról szól az összes művészeti ág szakmai élete. Képzőművészet: nézzétek meg a Weöres Sándor-szobrot itt a Király utca elején. Vagy ott van a Műcsarnok, a Nemzeti Szalon ügye. Irodalom: Krasznahorkai Man Booker-díja. Film: a Saul fia Grand Prix-je.

B. L.: De hát az utóbbi kettő a büszkeségünk.

Cs. J.: Büszkeségünk, de azt nem hallottad, hogy kormányzati oldalról bárki vagy akár az államelnök, vagy a miniszterelnök felhívta volna őket, gratulált volna nekik, ugye? Ehelyett vannak viszont ilyen-olyan nyilatkozatok, amelyek mögött evidensen az van, hogy miért nem a Jókai Anna nyert ilyet. Ez a megosztottság nem színházi specifikum. A te javaslatod, hogy vegyük tudomásul. De tényleg egyszerűen vegyük tudomásul az országos méreteket öltő megosztottságot? Ezen az elven működött a kádárizmus, ezen az úgynevezett konszolidáció.

J. T.: Számos dologban nem értünk egyet, ez jól látszik. Neked például tetszik Mohácsi metaforája, nekem nem. Talán ideje volna arról beszélgetni, hogy mi művészek vagyunk, mi művészettel foglalkozunk. De háború van, hallgatnak a múzsák. Nem lehet párbeszédet folytatni. Mindenki rögtön skatulyáz. És persze vannak fősintérek és nagy ebek, nagy áldozatok, de vannak, akik csak kis sintérek, és kis ebek. Sokan vagyunk. Képviselni kellene magunkat, hogy ne terelgessenek ide-oda, de nincs összefogás. Talán naiv vagyok, konszenzuskereső, konfliktuskerülő és erélytelen, de valójában csupán nem vagyok hajlandó feladni a reményt, hogy szót értsek bárkivel. Nem hiszem el, hogy nem lehet. Ha a kutya beszélni tudna, ha a sintér szépen szólna... Ha elhinném, föl kellene adnom az egészet. Például én magam szívesen beszélgetnék arról Vidnyánszky Attilával, hogy hova tűnt a művész. Csináljunk egy közös diagnózist. Beszéljük meg, te mit tartasz bajnak, én mit tartok bajnak. Megkérdezném tőle, hogy így, ahogy van, szerinted jó-e. És ha nem, hogyan lehet rajta változtatni? Ha nagyon ironikus szeretnék lenni, azt kérdezném, Attila, mit szeretnétek még elérni, abban esetleg kollaborálhatok. Megkérdezném, kell-e attól félnem, hogy két év múlva, amikor már nem leszek Szombathelyen, nem tudok majd egzisztálni, mert nem engednek be Egerbe, Zalaegerszegre. Ha igen, mit csináljak?

Tehát nem akarom feladni az emberekbe és a művészekbe vetett hitemet. Mert nem vadak, hanem elmék vagyunk. De ahogy most látom, emberek vagyunk ugyan, kicsit vadak, de elmék semmiképpen, mert nem tudunk beszélni egymással, csak vagdalkozni.

Cs. J.: Laci, te szemtanúja voltál közelről annak, ahogy Vidnyánszkynak – a Teátrumi Társaság vagy a saját nevében – egy egész egyetemre támadt gusztusa, és egy egész egyetemi színészképzést nyírt ki. Kíméletlenül, Tamás, nem beszélgetett, és nem lehetett vele beszélgetni. Mondtuk, dolgozz velünk, csináljuk együtt. Azt mondta, ti nem. De ez megtörtént színházakkal is, láttuk, próbáltak vele vagy politikusokkal beszélgetni, és nem lehetett. Laci, te közelről nézted végig, ez rendben volt?

B. L.: Úgy néztem végig közelről, hogy én is Kaposváron tartózkodtam, a színházban. Maximálisan távol tartottam magam az egész egyetemi hercehurcától, ezt mondhatod hibának is.

Szóval ennek kapcsán beszélgethetünk például arról, hogy Vidnyánszky Attila milyen sérelmeket élt meg azon a bizonyos állampolgárságról szóló népszavazáson. Megértem, megértem a sérelmeit, de innen hogyan tovább?

Cs. J.: A sérelmeket én is megértem, de a bosszút? De a letarolást, a „most mi jövünk” szlogenjét, a területfoglalást?

B. L.: Nézd, én nagyon igyekszem tisztelni a másik embert. Ha Vidnyánszky Attilának hívják, akkor őt. Egyetértek Tamással: két normális, művelt, tehetséges embernek szót kell tudnia egymással érteni. Más nem vezet eredményre. Biztosan szükség van arra az emberre is, aki úgy megy ki a teremből, hogy becsapja az ajtót, de az nem én vagyok. Én nem tudok háborúban részt venni. Nem fogok harcolni. Ha nem lesz POSzT, nem lesz. Csinálom az Ördögkatlant. Azt gondolom, hogy ott egyelőre öt napig teljesen más van. Egy másik Magyarország. Szerintem a POSzT is tudna ilyen lenni. Szenzációs tehetségeink vannak, össze kell őket gyűjteni, felmutatni, büszkének lenni rájuk. Lehet, hogy tényleg arra lenne szükség, amit mondtál, Judit: jöjjön a k2 és generációja, és mondják azt, hogy menjetek már a fenébe. És akkor talán ártatlanul kezdhetnének valamit. Persze nincs ilyen. Ezt gondoltuk annak idején a Fideszről is. Nincs ilyen.

Cs. J.: Én nem mondom, hogy nincs vagy nem volna értelme leülni Vidnyánszkyval, de én nem tudok. A telefont sem veszi föl, vagyis eszében sincs.

J. T.: Mert már nehéztüzérséggel lőttetek egymásra.

Cs. J.: Én nem lőttem, mert nem volt fegyverem, nem volt munícióm.

J. T.: De te lőttél Vidnyánszkyra, lőttél bele a világba, a jobboldali világba.

Cs. J.: Mit? Hova?

J. T.: Olvastuk valamennyien.

Cs. J.: Írom a dolgomat.

J. T.: Az a jobboldali, aki az írásaidról gondolkodik, nagyon haragudhat rád.

Cs. J.: És ezért valakit ki kell rúgni az állásából?

J. T.: Nem. Sőt. Halálos nagy baj, hogy ez lett. Csak azt mondom, hogy azért nem tudtok egymással beszélni, mert – feltételezem – neki is van prekoncepciója veled szemben, és el se indulhat a beszélgetés. Naiv, de azt gondolom, ha a színházi társadalom két értékes tagja leül beszélgetni, és úgy állnak fel, hogy nem értették meg egymást, akkor a kettő közül valamelyik nem művész. Különben biztos, hogy legalább részint megértik egymást. Nem mondom, hogy feltétlenül meg tudják egymást győzni. „Beszéltem azzal az idiótával, és milyen érdekes dolgokat mondott.” Aztán ezt lehet tágítani, beszélgethetünk többen. Ne vegyétek el a hitemet, mert számtalanszor tapasztaltam, hogy amikor megszólítottam valakit, akivel lehetetlennek tűnt a párbeszéd, végül mégis sikerrel járt a dolog.

Cs. J.: Jó, Tamás, te azt fogod javasolni – és Laci ebben eddig egyetért veled –, hogy fátylat arra, ami eddig volt. Mostantól Pécs városa – tehát a polgármester, most éppen Páva Zsolt – fogja megmondani, hogy ki az a néhány ember, akik a grémiumot alkotják?

J. T.: Nem ő fogja megmondani, és nem kérdez meg senkit. Elképzelésem szerint Páva Zsolttal le kell ülni, hogy ezt szeretné a színházi szakma, fogadja el, ne szóljon bele semmit, az a grémium, amelynek a létrejöttében reménykedem, majd eldönti.

Cs. J.: És az kikből áll? Négyet ez mond, négyet az?

J. T.: Se innen, se onnan. Olyan művészekre gondolok, akik vitán felül álló értéket képviselnek, és nem álltak bele ebbe a csatározásba. Mert nem érdekelte őket, mert reménytelennek gondolták, hogy bármi a politikán keresztül változást hozzon. Aki megkapja a szerepet, elkezd próbálni, megtanulja, és kiválóan játszik, és közben azt mondja, hagyjatok békén a politikával.

Cs. J.: Én azt gondolom, ettől sem a színházművészet maga nem lehet mentes, sem azok, akik művelik. De ez most más kérdés, mert tudom, mire gondolsz. Magyarul: aki eddig lefeketedett bármelyik oldalon, az húzzon el. Mindegy, hogy igaza volt vagy nem, mindegy, hogy a sérelmek honnan hova jöttek, akár áldozat, akár sintér, húzzon el.

J. T.: Nem egészen erre gondolok. Nem mindenki politizál úgy, hogy ne lehessen vele békésen együtt dolgozni. Én mindig súlyt fektettem arra, hogy a környezetem, amennyire lehet, politikamentes legyen. A Nemzetiben szignifikáns emberekről lehetett tudni, hogy jobb- vagy baloldaliak. Mindig szívesen mesélem, hogy 2006-ban Blaskó is elmondta azt a szöveget, amit sokan elmondtak. „Blaskó Péter vagyok, színművész, hajrá Magyarország, hajrá magyarok!” Másnap jött be a klubba, tele volt a hely, a pótolhatatlan Hollósi Frici felpattant, odament hozzá, és azt mondta neki, „Hollósi Frigyes vagyok, színművész, hajrá Mester, hajrá Margarita!” És mindenki nevetett, viccelődtek. 2006-ban hajszálon múlt, hogy a próbateremben nem rendeztünk egy Szarvas József–Hollósi Frigyes-választási vitát, amit fönn a klubban nézünk, és drukkolunk. Szombathelyen tudom, hogy néhány ember jobbos, néhány balos, sokukról pedig fogalmam sincs. Bajomi Nagy György jobboldali, nagyon jól lehet vele viccesen politizálni. Nem harapjuk át egymás torkát. Minden a környezeten múlik. Amikor a Nemzeti Színházat megkaptam, és 2003 januárjában bementem a klubba, ott voltak az előfizetett újságok, kérdeztem, hol a Magyar Nemzet, azt mondták, az nincsen. Mondtam, tessék előfizetni, hiszen vannak jobboldali színészek, az az ő lapjuk. Azon igyekeztem, hogy ne legyen politikai összeférhetetlenség.

B. L.: Nem tudom, mi a megoldás. Az biztos, hogy a foglalkozások közül, amelyeket ember űzhet, a legkevesebb tiszteletet a politikusok iránt érzem. Próbálom gyűjteni, de nem megy. Olvasok, figyelek, tájékozódom, de ettől igyekszem távol tartani magam.

Háborúskodásról beszélek, de valójában mikor volt itt utoljára tényleg háború? Ez valójában egy hosszúra nyúló békés időszak, amit becsülnünk kéne. Háborúskodásról beszélek, de ezt ki lehet bírni, ebből ki lehet jönni. És Vidnyánszky Attilával is ki lehet jönni. Nyilván teljesen más a viszonyom hozzá, nagyon nagyra tartom mint művészt, és attól tartok, hogy a művészete csúszik lefelé, ha állandóan politizál. Ettől meg kellene óvni, de erre nekem nincs képességem.

Cs. J.: Én meg azt gondolom, hogy ameddig a kérdések és a problémák nincsenek rendesen kielemezve, addig ezzel a fátyol-mentalitással csak növeljük a bajt. Hosszútávon, mert rövidtávon lehet azt mondani, hogy oké, történt, ami történt, előre nézzünk, mindenki, aki lefeketedett, húzzon a fenébe. De onnantól jó lesz?

J. T.: Nagyon sarkosan fogalmazol. Szerintem felülről tekintve ez igaz és működhet. Nekem rengeteg jobboldali színházigazgató barátom van, akikkel én gond nélkül tudok beszélgetni.

Cs. J.: Tamás, meg fogsz lepődni, nekem is.

J. T.: Judit, a felső szinten van az a meccs, amelyről te beszélsz, amire tényleg nem lenne szabad fátylat borítani. De én alulról szeretnék építkezni.

Cs. J.: Végzem a munkám, beülök a színházba, megnézem, nagyon tetszik, megírom. Ha nem tetszik, akkor is megírom. A tetszésen kívül nincs más szempont, nem tudom és nem is érdekel, ki jön jobbról vagy balról. Az ember a munkájába a pártállást nem engedi belefolyni. De ez más, ezek a kultúracsináló pucérseggűek, bocsánat, akkor, amikor ott ülünk és beszélünk, akkor mit mondunk, és más az, amikor a döntések zajlanak a fejünk fölött, és jön az egész pályás letámadás, nem is tudod, hova kapd a fejed.

J. T.: Stratégiáról szeretnék beszélni. Mindenhol vannak olyan jobboldali érzelmű művészek, nem csak baloldaliak, akik azt mondják, hogy ezt talán már nem kellett volna. Ám ez nincs összekötve, pedig egyre többen mondják, de nem jön létre belőle beszélgetés. Pedig ugye a marxista elvek alapján a mennyiség egyszer csak átcsapna minőségbe...

B. L.: Ha mi a közönségnek ezt a háborúskodást produkáljuk, nem pedig gyönyörű előadásokat csinálunk – persze a kettő lehet, hogy nem zárja ki egymást –, akkor még nagyobb bajba kerülünk. Mondom a példát: nemrég ördögkatlanosként részt kellett vennem egy gazdasági-pénzügyi konferencián. Nagy cégek képviselői tartottak prezentációkat. Az egyik előadás arról szólt, hogy a pénzügyi szektornak párbeszédet kellene folytatnia a társadalom más szegmenseivel, foglalkoznia kellene társadalmi kérdésekkel, problémákkal, és az előadó felsorolt tizenöt olyan területet, amiről kölcsönösen hasznos volna a párbeszéd. Ezek tényleg fontosak voltak: nők helyzete, nemi identitás, szegénység, kisebbségi kérdések, halmozottan hátrányos helyzetűek stb. Rengeteg minden fel volt sorolva, de nem hangzott el az a szó, hogy kultúra. Nem sértetten mondom, hanem csupán konstatálom: a kultúrának nincsen rangja. Ha mi még ehhez hozzátesszük a mi kis viharunkat, úgy végképp nem lesz rangja, a perifériáról is lepottyan a semmibe.

J. T.: Ha már a pénznél tartunk: az idei POSzT-on a fő témának a TAO-nak, a társasági adónak kellene lenni. Ha nincs TAO, meghalnak a színházak. De senki nem foglalkozik vele.

Cs. J.: Mert a TAO-val sokan csalnak is: kamuföllépések, hamis igazolások külföldi rendezésekről. Természetesen ezek kivédésére nem az egész eltörlése a legjobb módszer. De az se, ami itt megszületett, hogy a TAO-t központilag osszák el.

J. T.: Ez még függőben van, csak egy ötlet.

Cs. J.: De elhangzott. Ám hadd térjek vissza, Laci, ahhoz, amit mondtál. Hogy ne háborúskodjunk, mert a kultúra helyzetét is rontjuk ezzel. Én meg azt mondom – és ez köztünk, azt hiszem, nem egyszerűen alkati, hanem gondolkodásbeli különbség –, hogy az ember egy demokráciában, ami olyan, amilyen, de mégiscsak demokrácia, nem veszi tudomásul azt, hogy ennyire kulturálatlan a hatalom, amely az országot irányítja. És most a kulturálatlant két értelemben használom, tehát úgy is, hogy a kultúra nem jelent a hatalomnak semmit, és úgy is, hogy nem tud viselkedni. Azt gondolom, ez éppen olyan téma volna, amelyen jobb széltől bal szélig együtt lehetne ordítozni, hogy ez micsoda dolog. Csak akkor a következő, ami eszembe jut, hogy módosították az előadó-művészeti törvényt. Kivették belőle a függetlenek kötelező százalékát. Tegyük vissza. Na de ha egyszer tudjuk, hogy a Teátrumi Társaság azért jött létre, hogy az előadó-művészeti törvényből kivehessék a függetleneknek járó 10 %-ot, akkor ez is sajátos fénytörést kap. Akkor tehát hogy kezdünk el kiabálni, hogy tessék a kultúrát feljebb rakni a lépcsősoron? Mert amiről beszélsz, az a businessmenek világa, de a hatalom is elfelejti a kultúrát.

J. T.: Szerinted mi a megoldás?

Cs. J.: Bizonyos dolgokban, például a kultúrafinanszírozás ügyében üljenek le tárgyalni azok, akik tudnak beszélni egymással, és álljanak oda együtt. Ami a POSzT megoldását illeti: nem bízom abban, hogy lehetséges az, amit ti mondotok. Arról mást gondolok.

J. T.: Mit? Amikor az egyik oldal már teljesen kinyírta másikat, akkor lesz béke?

Cs. J.: Nagyjából. Szerintem közel vagyunk már ehhez. És utána az önmozgás révén valami el tud indulni.

J. T.: Eszembe jutott az a kép, amikor a másik oldal feladta, letette a fegyvert, akkor a győztes fél úgy fog meghalni, hogy megbotlik a fegyverekben, és nyakát szegi.

Cs. J.: Ebben neked azért van igazad, mert egyetlen egy dolog van, amely nem tud sikerülni. Nem csak a színházban, más művészeti ágakban sem. Nem tudják mindenestől lecserélni a kánont, amelyet a fogyasztó fogyaszt. Ez minden reményünk. Nagyon és agresszívan akarják, hogy megváltoztassák a gondolkodásunkat és az ízlésünket, ne azt és ne úgy tartsuk jónak, amit eddig. Ez nem sikerül.

 

(Fotó: Takács Dóra Katalin)

2015-06-25 11:30:00

PROGRAMOK

  • Szerb Antalról: kötetbemutató beszélgetés
    Havasréti József / Pálfy Eszter / Kisantal Tamás
    2019. június 14., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)

  • Keresztesi József: Inverz Ophelia (könyvbemutató)
    2019. június 15., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)
    Beszélgetőtárs: Görföl Balázs