A kiszolgáltatottság formái

Beszélgetés Kiss Tibor Noéval

Görföl Balázs

Június 27-én került sor a pécsi Ti-ti-tában Kiss Tibor Noé második kötetének bemutatójára. Az Aludnod kellene a Magvető Kiadónál jelent meg. 

A Jelenkor tördelőjeként és webszerkesztőjeként is dolgozó szerzővel eredetileg a regény szerkesztője, Szegő János beszélgetett volna, aki azonban betegség miatt nem tudott eljönni a bemutatóra. Az est moderátorának szerepét Görföl Balázs vállalta magára, aki Szegő köszöntő levelének felolvasása után kérdezte a szerzőt. Az alábbiakban a beszélgetés szerkesztett, rövidített változatát közöljük.

 

 

Görföl Balázs: Az Aludnod kellene a második regényed a 2010-es Inkognitó után. Az Inkognitó fogadtatása hatott az új könyved megírására? Hiszen a kiszolgáltatottság és az identitás problémáját már az első regény kritikusai is fölvetették.

Kiss Tibor Noé: Igen, mindkét szöveg arról szól, hogy milyen kiszolgáltatott helyzetben létezni. Az Inkognitó a létezésképtelenségnek és a saját identitásával küszködő embernek az önéletrajzi ihletésű szövege. Ez legalább olyan kiszolgáltatottságot jelent, mint amilyenben azok az emberek élnek, akikről a második regényben írtam. Tehetetlenek, magukra hagyottak, nem tudnak mit kezdeni az életükkel, és tudják, hogy ez nem is fog megváltozni. Az Inkognitóra kapott kritikáknál inkább azokat vettem figyelembe, amelyek kimondottan a szövegalkotásra vonatkoztak. Az Inkognitó végén a szöveg már-már szabadvers-szerű, úgy hullik darabokra, ahogy az elbeszélője is. Néhány olvasó szerint ez a kötet gyengéje volt, a kritikusok közül pedig Keresztesi József utalt finoman ugyanerre – ezt az ő dicséreteképpen mondom. Az Aludnod kellene esetén arra törekedtem – s lehet, hogy újra túlzásba estem –, hogy a szöveg a lehető legegységesebb legyen. Olyan szövegtömböt akartam létrehozni, amely, bárhonnan olvassuk, bárhonnan nyúlunk hozzá, ugyanolyan. Masszív, tömör, egész. Mindezt azért volt nehéz elérni, mert a kezdeti verziókhoz (amelyek közül a legelső a Jelenkorban jelent meg) képest a végül megjelent szöveg egyre tömörebb lett, egyre takarékosabbá vált. A harmadik fejezet környékén alakult ki, hogy ebben a könyvben milyen egy mondat, milyen egy bekezdés. Azután gyorsabban haladtam, de a kötet elejét lényegében újra kellett írnom.

 

GB: Az Aludnod kellene műfajilag meglehetősen sokrétű. Egyrészt olyan világot próbál meg leírni, amelynek pusztulásra ítélt állapota részben szociológiailag leírható folyamatok eredményeképpen alakult ki. De legalább annyira krimi is: a regény egyik bűnügyi szála végig lebegtetve van, ami fontos hatástényező. De akár thrillerként is olvasható a szöveg, néha valóságos kísértetjárást látunk a telepen. Amit most kérdezni szeretnék, az a szocioregény-vonulatra vonatkozik. Olyan, mintha ennek a regénynek lenne egy jól körvonalazható, valóságos mintája. Nem voltak morális (vagy más természetű) aggályaid ezzel kapcsolatban?

KTN: Aggályai leginkább a tördelőnek lehettek, méghozzá velem szemben, mivel az első tördelés után visszakérettem a kötetet, mert ki kellett cserélni benne a neveket. Ez valahogy addig elmaradt. Néhány félig valós név szerepelt a regényben, de csak a szerkesztés legvégén szembesültem azzal, hogy ez tarthatatlan. Ez ugyanis egy létező telep, nem messze Budapesttől. A nagyszüleim éltek ott, majd édesapám is visszaköltözött. A hely nagyjából olyan, mint amilyennek leírtam. Persze, néhány szereplőt a valóságból vettem, a végül Pék Lacinak elnevezett szereplővel gyerekkoromban együtt fociztam a réten, a Szokola Bandira keresztelt figura felesége pedig tényleg meghalt az ötödik gyerek szülése alatt – 23 évesen. De a regényben szereplő karakterek és a cselekmény kilencvenöt százalékban kitalált, vagyis ilyen értelemben nem kellett morális problémákkal szembenéznem. Nem „beszéltem ki” senkit, legfeljebb felhasználtam néhány gyermekkori emléket és felnőttkori tapasztalatot a telepen élőkkel, a helyszínnel kapcsolatban, minden más fikció. Egyszerűen csak a regény írása során könnyebbnek tűnt néhány szereplő történetét az „eredeti” nevén megírni, végig előttem lebegett néhány arc, ruhadarab, mozdulat.

 

GB: Hogy állsz azokkal a szerzőkkel, akik kapcsán valamifajta hatásra gyanakodhatunk? Három név jut eszembe: Bodor Ádám, Krasznahorkai László és Tar Sándor.

KTN: Ha például nem olvastam volna a Szürke galambot, ráadásul éppen akkor, amikor meglátogattam apámat ezen a telepen, nem is biztos, hogy most itt ülnék. Valamikor a kétezres évek elején került a kezembe, és szociológia szakos hallgatóként elképesztő hatással volt rám. A gimnázium befejezése után évekig nem olvastam szépirodalmat – vagy ha igen, az nem igazán tetszett. A Szürke galamb hatására kezdtem el ismét érdeklődni olyan irodalmi szövegek iránt, amelyek valahogy reflektálnak arra a nyomorúságos világra, amely körülvesz bennünket, emiatt is vetődhetnek fel az általad említett nevek. Azt hiszem, hogy ha valaki a magyarországi tanyavilágról és az ottani életről ír, nem kerülheti meg Tar Sándort. Krasznahorkait kevéssé ismerem, nem tudtam megközelíteni, Bodort viszont nagyra becsülöm, és talán a hatása is kimutatható az Aludnod kellene thriller-vonulatában. De Bodor másképpen társadalomérzékeny, mint Tar: szimbolikusabb, a kulcsszava inkább a hatalom. Ami az Aludnod kellenét illeti, szerettem volna enyhíteni azon a szikárságon, kegyetlenségen, amely Tar Sándor írásmódját jellemzi. Arra törekedtem, hogy kifejezzek egy nagyon finom, melankolikus együttérzést a szereplők iránt, anélkül, hogy ez giccsbe fordulna. Egyszerre kívülről nézni őket, ugyanakkor empatikusan írni róluk.

 

GB: Azt is nagyon erőteljesen mutatja be ez a regény, hogy ezeket az embereket mégiscsak itt felejtették. Bodornál mindig az az egyik fő probléma, hogy ott van a hatalom, amely teljesen kiszámíthatatlan és erősen beleavatkozik a szereplők életébe. A te könyvedben viszont éppen hogy nincs ott a hatalom. Vagy csak nagyritkán jelentkezik be, például amikor a választások előtt leadja a szavazat-igényeket. De ezenkívül teljesen távol tartja magát ettől a világtól. Jól érzékelem, hogy ennek megjelenítésében társadalomkritikai felhang rejlik?

KTN: Ez nyilvánvaló, de direktben nem lehet arról írni, hogy milyen az a politikai elit, amelyik lemond a leszakadókról. Mert az nem az irodalom, hanem inkább a szociográfia vagy a publicisztika terepe. Bodor Ádám történetei egy diktatórikus hatalmi rendszer perifériáján zajlanak, az Aludnod kellene viszont, a diktatúra utáni társadalom tükre egy vidéki helyszínen, a vesztesek perspektívájából. A hatalom ezeken a helyeken másképp jelenik meg, mint Bodornál. A helyi kiskirályok és erős emberek szerepe a rendszerváltozás után még jobban megnőtt ezeken a vidékeken. Az állam viszont, amely nemcsak elnyomást, hanem valamiféle biztonságot is jelentett, teljesen kivonult innen. Ennek látjuk a társadalmi-politikai következményeit, az Aludnod kellene akár burkolt közéleti állásfoglalásként is olvasható.

 

GB: És végül is hogyan lettek vesztesek a szereplők? A múlt sok helyen felsejlik vagy közvetlenül meg is jelenik a műben, és ez a múlt bár egyáltalán nem idillikus, de legalább élhetőnek tűnik. Az emberek még együtt voltak, összejártak, volt valami közük egymáshoz. Hogy ment ez az egész veszendőbe?

KTN: Csak a saját benyomásaimra tudok hagyatkozni. 1976-ban születtem, így gyerekként megtapasztalhattam a rendszerváltás előtti világot, azt a fajta biztonságot és azokat a kereteket, amelyek között az emberek élhettek. Volt egy viszonylag belátható életterük, és tudták, hogy milyen az a társadalom, amely körülveszi őket. Ismerték a játékszabályokat. Ez teljesen felbomlott a rendszerváltás után. Kicsúszott a lábuk alól a talaj, nagyon sokan nem találták a helyüket, sokakról pedig kiderült, hogy egyáltalán nincs is szükség rájuk. Számomra az nagyon ijesztő, hogy egyáltalán nem látszik, miképp lehetnének újra tagjai a társadalomnak.

 

GB: Eredetileg a könyv címe Varjak lett volna, és a varjak tényleg ott repkednek folyamatosan a könyvben. Hogy repültek ki végül a címből?

KTN: A Varjak végig munkacím volt, a regényrészletek korábbi megjelenésekor ez a megjegyzés mindig oda is került a lábjegyzetekbe. Varjak – ez irtó unalmasan hangzik. Néhány hétig volt egy köztes címverzió is, ehhez egy személyes történet kapcsolódik. Régi családi fotók között lapozgatva egyszer kezembe került egy levélváltás. Anyai nagymamám hatvanéves kora körül kezdett el találkozgatni egy férfival, nevezzük őt János bácsinak. (Hogy a regény brutálisnak tűnő világa valójában mennyire valóságos, arról csak annyit, hogy János bácsit a nagymamám halála után egy bűnbanda elrabolta: megölték, aztán elásták. A millióit csak az örökösök találták meg, mint kiderült, az ágyában tartotta a megtakarított pénzét.) Egy lap társkereső rovatában találtak egymásra valamikor a kilencvenes években, s a levelek számomra megdöbbentően cikornyásak, ugyanakkor gyakorlatiasak voltak. A levelezés jeligéje „Boldogság 2232” volt, és ez hirtelen jó regénycímnek tűnt, csak a számokat szerettem volna kicserélni egy olyan fiktív irányítószámra, amely közel van a regénybeli telephez. Aztán eljutottam az írásban ahhoz a mondathoz, hogy Aludnod kellene, és akkor rögtön tudtam, hogy megvan a cím. Nemcsak megszólítja az olvasót, hanem elég sok feszültség is van benne – ahogy a könyvben is.

2014-07-19 10:00:00

PROGRAMOK

  • Beszélgetés Terézia Morával
    2019. május 28., 18 óra
    Pécs, Művészetek és Irodalom Háza
    Beszélgetőtárs: Nádori  Lídia

  • Beszélgetés Kukorelly Endrével
    2019. június 5., 19 óra
    Trafik Étterem, Perczel Miklós utca 24.
    Beszélgetőtársak: Ágoston Zoltán, Kiss Tibor Noé

  • Szerb Antalról: kötetbemutató beszélgetés
    Havasréti József / Pálfy Eszter / Kisantal Tamás
    2019. június 14., 16:30
    Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)