Jellemzően erős koncepcióval bíró versesköteteket ír. A nyári Jelenkorban közölt másik vers a Por címet viseli, s a címmotívum mellett érdemi mondandója van a művészetről (akárcsak a Jóvátehetetlennek). Milyen jellegű ciklusra/kötetre számíthatunk?

Mostanában kevés verset írtam. Az elmúlt két-három évemet az Ó, rinocérosz alakulása töltötte ki, majd belefogtam két regény írásába, amelyek egyelőre nagyon kezdetleges és törékeny állapotban vannak. Nem biztos, hogy lesz belőlük valami. Emellett csak bizonyos pillanatokban juthattak felszínre bennem olyan érzelmi csomósodások, amelyek verssé sűrűsödtek. Nincs mögöttük semmilyen kötetterv, de még ciklusnyi elképzelés se. Majd meglátjuk. A tapasztalatom az, hogy egy-egy életszakaszban ezek a pillanatok anélkül is összefüggő láncolatot alkotnak, hogy én ezt közben érzékelném. Amikor van már annyi vers, hogy kötetre gondolhassak, és úgy érzem, hogy egyébként is lezárulóban van egy időszak az életemben, visszaolvasva a verseket ki szoktak adni egy szerkezetet. Így történt az Üdvözlet a kontinens belsejéből születésekor is. Úgyhogy most nincs semmi tervem.

A hiba régi költészeti motívum, ráadásul legalább Zrínyi kötetének Dedicatiójából tudjuk, hogy a poétikai hiba egyfajta szépségkoncepció része is lehet. Ha jól látom, a Jóvátehetetlenben nem esztétikai, hanem ismeretelméleti hibáról van szó. „A por, a horzsolások, a törések” mintha Petri anyaghibáját (a „parányi repedést”) idéznék. Ugyanakkor itt a hiba poétikája összefonódik a büntetéssel és a művészettel. Nehéz nem költői önértelmezésnek tekinteni a gondolatritmust. Mennyiben beszélhetünk ars poeticáról?  

A vers írása abból indult ki, hogy körülnéztem magam körül, ránéztem a tárgyakra, és megállapítottam, hogy finom por fedi valamennyit. Régen törölgettem. Ebből két dolog következett. Elgondolkodtam a dolgaim romlékonyságán. Nekem az, hogy a dolgok romolnak, repedeznek körülöttem, folyamatos fájdalmat és lelkifurdalást jelent. Időnként vádolom is magam, miközben tudom, hogy ez a dolgok természete, feltartóztatni nem, legjobb esetben lassítani tudom a romlást, ami a testemben is zajlik. Innen indult a vers. A másik dolog, ami történt, hogy gyorsan letörölgettem. És most egy kicsit komolyabban válaszolva. Én kétségtelenül kettős ügynök vagyok. Az alapvető érzékelésem, érzékenységem költői jellegű. Most a prózát is idesorolom. Ugyanakkor nemcsak a történetek foglalkoztatnak, hanem a korszak is, amelyben élek. A korszak elgondolhatósága, leírhatósága. Viszont a korszakot is elsősorban az irodalmon keresztül értem, amihez persze hozzátartoznak más művészetek, és persze a filozófia meg a politika is. Tehát írok esszéket is. Ez kétféle érzékelés- és agyi működésmód. Nem állítanám, hogy pontosan ismerem a természetüket önmagamban. De az biztos, hogy amikor verset írok, akkor az irodalomtörténet vagy bármi elmélet aktívan nincs jelen bennem. Az egész az érzékletesben és az érzékiben történik. Hogy ez a vers ars poetica volna, az sem a megíráskor, sem utána nem jutott eszembe. Egy konkrét helyzetben magamhoz és egy konkrét személyhez beszéltem. A helyzetemet írtam le, ahogy éppen érzékeltem. Mindig ezt teszem. Ha azután az olvasó valami mást is belelát, és összekapcsolja más versekkel, annak nagyon örülök. Én is ugyanezt teszem, amikor mások munkáiról beszélek. Ez már a kultúra területe. A versírás vadabb, elemibb dolog. Nem kultúra. 

A versbe váratlan, ám elemi erővel érkezik meg a megszólított, aki a Thészeusz-mítosz kulcsmotívumaival mitologikus jelentést is felvesz. Az elveszettség és a külső segítség mellett másfajta allegorikus értelmet is hordoz a vers? A szerelmi költészet kódját például egyértelműen beindítja a párhuzam.

Hát, megint olyasmit tudok mondani, mint az előbb. Igen, a vers egy konkrét személyhez íródott, a szerelem, az odatartozás és a távolság érzései mind ott voltak bennem írás közben. Ahogy a törékenységé is, a félelem, hogy elveszítem. Másrészt a fonal eredetileg szintén konkrét dolog volt. Egy ajándékot kötött át. Ott volt a szemem előtt. Aztán ez a konkrét fonal az írás során elvont értelművé is vált. Az írás ezt az utat járta be. Az értelmezés pedig az ellenkező oldalról érkezik, Thészeusz mítoszából indul ki például. Ez így természetes.

A „hirtelen / megfeszülő fonal” azt sugallja, hogy csak váratlanul, nagy impulzussal lehet megmenteni a beszélőt az „önkéntes büntetéstől” és a „szobányi labirintusból”. A bezártság-élménynek alkotáslélektani szempontból van aktualitása? Nem tűnik direkt „karanténversnek” a Jóvátehetetlen…

Nem, a karanténhoz semmi köze. Ebben biztos vagyok. Abban a helyzetben, amit leírtam, megpróbáltam valamit feltérképezni a saját érzelmi szerkezetemből, állapotomból. Mi a szerepe az érzelmeimben, abban, ahogy a veszteségektől való félelmet megélem, az önbüntetésnek? Honnan ered és mit okoz az önbüntetés hajlama? Mivé deformálja ez a szeretetet? Azt hiszem, ilyenekről volt szó, ahogy szintén utólag látom.

A gyerekkor motívuma lendíti tovább a verset az „önkéntes büntetés” felé, viszont többletjelentést is hordoz: a véletlen rombolás, a kosz és a sérülések végül egy gyermekirodalminak mondott műfajjal, a mítosszal is összekapcsolódnak. Mennyiben volt cél az írás során az összes motívum elvarrása?

Nem tudom, hogy el vannak-e varrva a problémák. Azt hiszem, semmit nem lehet elvarrni. A vers viszont véges szerkezet. Van eleje és van vége. Formája van, és ez valamennyire elfedi a mélyén kavargó formátlanságot. A végessége hasonlít az életéhez, a forma, a formagondolat elsődlegessége viszont ellentétes az élet nyilvánvalóbb formátlanságával. Annak is van vége, miközben a szálak nem varródnak el, nem oldódik meg vagy fel semmi. Ez-az egy időre nyugvópontra jut esetleg, továbbszövődik, elfelejtődik. Aztán múlik tovább az idő, és el lesz felejtve majdnem minden.

A cím emlékezetes szókapcsolat részeként szerepel a versben, ugyanakkor egy felsorolás része is. A „legnagyobb büntetés” az anyaghibára, a mítoszra és a szerelmi kódra is vonatkozhat a címen kívül. Voltak más címvariációk?

Én a címadással többnyire bajban vagyok. A címadás a megírás, a többszöri letisztázás után történik, amikor már egy kicsit kívül vagyok. Nem szeretek a szövegen kívülről keresni címeket, inkább belül szoktam megtalálni. Egy szóban, szókapcsolatban, ami már elhangzott. Itt nem jutott eszembe más cím.

(Fotó: Valuska Gábor)