Az archívumban keresgélve vettem észre, hogy épp tíz éve jelennek meg írásaid a Jelenkorban. Megszámoltam, 2004 februárja óta 23 bírálatod jelent meg, ha a márciusi számban megjelenő, Timur Vermes-könyvről (Nézd, ki van itt!) szólót is beleszámoljuk. Ez egy olyan szövegkorpusz, amiről már érdemes beszélgetni. Annál is inkább, mivel kritikakötetet nem állítottál össze, noha mindeközben természetesen máshol is megjelentek kritikáid, és volna miből válogatni. A kritikáid ráadásul alapos, nemzetközi kitekintésű, a tárgykörben, a műfajban orientáló írások, nem holmi impresszionista, efemer szövegek. Nem is tervezel kritikakötetet?

Konkrétan még nem gondoltam rá. Abból a szempontból nem vagyok “elhivatott” kritikus, hogy a kritikáim (legalábbis jórészt) “alkalmi” szövegek: valamilyen könyv érdekel, és elhatározom, hogy írok róla, esetleg Ti kértek fel egy szövegre (vagy más folyóiratok, netán maga a szerző). Szóval afféle “hobbikritikusnak” tartom magam, ezért én is meglepődtem, hogy tulajdonképpen milyen sok bírálatot írtam már. Nem mondom azt, hogy ha megkeresne egy kiadó, hogy a leghőbb vágya egy kritikakötetem megjelentetése lenne, akkor elutasítanám, de egyelőre még nem dörömbölt senki sem…

A 23 kritikát elnézve feltűnik, hogy egy ideig csak tanulmánykötetekről, szakmunkákról írtál, 2009 óta viszont többségben vannak a szépirodalmi tárgyú kritikák. Ez merő véletlen, vagy van oka annak, hogy megváltoztak a preferenciáid?

Tulajdonképpen félig-meddig véletlen, félig talán tudatos. A legelső szövegeim, amelyek egyetemista koromban megjelentek, vagy a PhD-tanulmányaim elején, mint oly sokunknak, kritikák voltak. A legelső a Déli felhő című (sajnos már rég megszűnt) kiadványban, Garaczi Pompásan buszozunk című szövegéről. Emlékszem, a szerkesztő kb. az írásom felét kihúzta, minden tudálékos lábjegyzetemet, iskolás elméleti fejtegetésemet… Később inkább tanulmányokat írtam, készült a PhD-dolgozatom, elméleti szövegeket fordítottam, és amikor a Jelenkorban megkerestek, hogy írnék-e kritikát, először talán bátortalanul, később tudatosan szakmunkákat vállaltam. Aztán mások kritikaköteteit, amelyekből nagyon sokat tanultam. Amikor például Margócsy István remek kötetéről írtam, szépen el- és újraolvastam minden könyvet, amiről ő írt, aztán elolvastam a kritikáit, meg a többi könyvét… Időigényes volt, de rengeteget tanultam belőle: a kritikai szemléletről, a kortárs irodalomról, arról, hogyan kell(ene) ezt az egész területet átlátni. Hogy az előző kérdésre visszatérjek: valószínűleg azért sem gondoltam még saját kritikakötet összeállítására, mert magamat nem merném az ilyesfajta kritikusokhoz mérni…

Egy idő óta tényleg inkább szépirodalmat szeretek bírálni. Nem mintha már mindent megtanultam volna, csak valahogy érdekesebb lett számomra, nagyobb a tétje, saját elemzői képességeim számára is nagyobb kihívást jelent.

Kritikáid olvasói, még ha nem is ismerik kötetedet vagy történelemelméleti írásaidat és fordításaidat, észrevehették társadalom- és történelemelméleti érdeklődésedet. Szépirodalmi műveket is úgy elemzel, hogy szívesen vizsgálod társadalmi-kulturális kontextusukat. Erre kiváló példa épp a most megjelenő Timur Vermes-kritikád: nemcsak az irodalmi, műfaji előképek összefüggésében elemzed a regényt, hanem először az utóbbi idők Hitler-divatját mutatod be, és ennek kontextusában helyezed el. Ez ennél a könyvnél persze kézenfekvő, de más írásaidban is ezt látom. A tízéves gyakorlat alapján te hogyan jellemeznéd olvasásmódodat?

Igen, valami ilyesmi… Általában tényleg az a legfőbb szempontom, hogy az adott könyv milyen kulturális közegben tud működni, mi a társadalmi, kulturális “tétje” egy műnek, és ezt a tétet milyen módon igyekszik több vagy kevesebb sikerrel megvalósítani. A Vermes-szöveg például egyszerre lovagolja meg és parodizálja a Hitler-divatot, nagy közönségsikerének egyik összetevője pedig szerintem éppen a “veszélytelensége”, az, hogy csak látszólag provokatív, valójában sok tekintetben felszínes marad, nem használ ki minden, a Hitlert narrátori pozícióba helyező alapötletből adódó lehetőséget.

Igyekszem a két szempontot, a kulturális, kontextuális összetevők és a szöveg “működésmódjának” kérdését egyszerre vizsgálni. Nem tudom, mennyire sikerül, de valószínűleg ebből is adódik “hobbikritikusi” attitűdöm: arról írok, amiről ilyen szempontból (is) van mondanivalóm.

A holokauszt irodalma a fő kutatási területed. Kritikáid tárgyválasztásán ez jól látható, (Amir Gutfreund, Primo Levi, Alvin H. Rosenfeld, Kertész Imre, Daša Drndić könyveiről szóló írásaidat említhetjük). Én hobbikritikusnak ugyan nem neveznélek, de tényleg nem az a fajta kritikus vagy, aki főtevékenységként rajta tartja ujját a kortárs irodalom “üterén”, tehetségeket fedez fel, bálványokat taszít porba és vérre menő vitákat folytat egy-egy verseskötetről. Úgy tűnik nekem, hogy a kritikusi munkásságodnak az imént kiemelt része a szaktudományos kutatásaid nagyobb nyilvánosság számára hozzáférhetővé tett változata. Vagy inkább a felelős értelmiségi valamelyik magatartásmintája felől közelítsek? Hogyan írnád le saját kritikusi habitusodat?  

Igen, kétségtelenül nem vagyok bálványromboló, hatalmas vitákba belemenő típus. Mondjuk úgy, hogy bizonyos kritikai attitűdök kevésbé vonzanak (vagy inkább érdekelnek). Megvan a magam kritika-koncepciója, és nagyra értékelem a más, sokkal “naprakészebb” kritikusi beállítottságokat, de én azt hiszem, inkább történész, elmélész, kritikus vagyok – ebben a preferencia sorrendben. Kétségkívül olvasmányaim közül arról írok, ami igazán érdekel, ami alapvetően foglalkoztat, ez pedig – ahogy említetted is – többnyire párhuzamos a kutatásaimmal. Furcsa dolog ez, mert nem holokausztirodalom-kutatóként indultam, és a doktorim megírása után el is határoztam, hogy másra nyergelek át. De aztán nem engedett el a téma, s kétségtelenül van némi misszió benne a részemről: elsősorban a tanításban, de például a kritikákban is. Meg biztos van némi bizonytalanság is: ehhez a területhez picit értek, talán jobban átlátom a kontextust (legalábbis más területekhez képest), pont az előző kérdésben említett “tétek” itt nyíltabbak. És persze a kritika “tétje” is nyilvánvalóbb.

Semmiképp sem valamiféle “tudománynépszerűsítés” a célom ezekkel a szövegekkel. Naivitás is volna azt gondolni, hogy ez lenne a megfelelő közeg. Bár volt már pár kellemes meglepetésem, amikor kiderült, hogy valaki a szövegem hatására olvasott el egy könyvet, aztán ő maga is kritikát írt róla. Hihetetlenül meg tudok lepődni mindig, ha kiderül, hogy elolvasták azt, amit írtam…

Az imént felsorolt öt szerző közül négy külföldi. Hogyan látod a nemzetközi holokauszt-irodalom itthoni fogadtatását? Gutfreund kapcsán például a másodgenerációs holokauszttapasztalatról írtál, ugyanez a szempont felvethető pl. Tóth Krisztina Akváriuma, Borbély Szilárd Nincstelenekje vagy más magyar regények kapcsán. Milyen elmozdulásokat, hangsúlyváltozásokat érzékelsz?

Nem könnyű a válasz, mivel, legalábbis szerintem, elég sokféle oldalról meg lehet közelíteni a dolgot. Egyrészt, igen, azt hiszem, van egy másodgenerációs holokauszt tapasztalat. Nem új a jelenség, talán valamikor az 1980-as évek derekán jelennek meg az első áttörő sikerű művek, amelyek némiképp felszínesen összefoglalva vagy a korábbi holokauszt-tabuk döntögetésével kísérleteznek, vagy a holokauszt eseménye helyett, mellett, inkább annak emlékezetét, utóéletét vizsgálják. Akár egyszerre mindkét tendencia is megjelenhet, ilyen például az egyik “vesszőparipám”, Art Spiegelman holokauszt-képregénye, vagy az említett Gutfreund-könyv. Kétségkívül a két általad említett magyar regény is elemezhető ebből a szempontból, hiszen kisebb-nagyobb mértékben, de mindkettő a magyar holokauszt és a zsidó identitás problémáit is felveti.

Másrészt pedig, tetszik vagy sem, a holokausztról szóló kulturális alkotások – könyvek, filmek stb. – napjainkban igen sikeresek, és a téma erőteljes (kinek pozitív, kinek pedig negatív) marketingértékkel bír. Talán kicsit nyersen fogalmaztam, de a kérdés ilyen szempontú megközelítését sem lehet figyelmen kívül hagyni. Nem véletlen, hogy a holokausztirodalom egyik legfontosabb angolszász teoretikusa, Alvin H. Rosenfeld (akinek egy korábbi könyvéről épp a Jelenkorba írtam kritikát), új könyvében épp a holokauszt emlékezetének popularizálódására, kiüresedésére figyelmeztet. Sok minden jelenik meg idehaza is, többségükben fontos, értékes szövegek, ám a külföldi szenzációk, kevésbé jelentős vagy vitatható értékű művek is gyorsan kijönnek nálunk. Lehet beszélni ezzel kapcsolatban az emlékezés iránti igényről, a téma fontosságáról, de a probléma minden bizonnyal sokrétűbb ennél. Mint ahogy annál is bonyolultabb, amit a másik, szélsőségesebb oldal emlegetni szokott, a holokauszttal foglalkozó művek szenzációértékét, politikai tétjeit felhozva, és Norman Finkelstein híres-hírhedt könyvét (pontosabban annak címét) citálva. Azt hiszem, a másod- vagy lassan inkább már harmadgenerációs holokauszt-tapasztalat szerves része ez a folyamat is. Annak idején Kertész (és persze más nagy holokausztszerzők) legfőbb feladata a holokausztról való beszéd nyelvének megalkotása volt: nyelvvé kellett tenni egy, a holokauszton kívüli világ nyelvén megragadhatatlan tapasztalatot. Már akkor is megvolt valami hasonló probléma, hiszen Kertész többek közt éppen a hagyományos, ideologikus “lágerirodalmon” akart és tudott túllépni. Most talán az egyik fő tét ismét a nyelv, az adekvát beszédmód újra-kitalálása, a “sikertéma” elkoptatott közhelyein, giccsein, hatásvadász elemein való át- és túllépés. Nagyjából erről beszélt (legalábbis értelmezésem szerint) Kertész is utolsó interjújában, amikor saját recepcióján, személyének kihasználásán ironizálva “holokausztbohócnak” nevezte magát.

Meg persze nálunk még egy erőteljes tét van, de ebbe nem akarok belemenni, a hazai közéletet figyelve úgy is tudja mindenki, mire gondolok.

Ha most hirtelen neked kellene szerkeszteni a Jelenkort (vagy egy mai magyar irodalmi és művészeti folyóiratot), kiktől kérnél szöveget, miről íratnál, miket fordíttatnál?

Hűha…

Hadd kerüljem meg inkább a kérdést. Ami szerintem izgalmas, az éppen a neten zajló dolog, amelyhez a Jelenkor honlapja is csatlakozott. Bevallom, szoktam ugyan papíralapú irodalmi folyóiratokat is olvasgatni (anyagi lehetőségeim miatt jórészt a könyvtárban), de interneten sokkal gyakrabban nézegetek ilyesmit. Különösen a dolog gyorsasága vonz: amíg egy veretes folyóirat mondjuk egy könyv megjelenése után fél (vagy egy, rosszabb esetben két) évvel közöl egy kritikát (ami persze nekünk, lusta kritikusoknak is betudható), az internetes fórumok viszonylag gyorsak – még ha általában jóval kevésbé alaposak is. Tetszik az egész közeg fellazulása, az, hogy egy “komoly”, “veretes” irodalmi honlap vagy portál teret hagyhat az esszéknek, tárcáknak, optimális esetben sokkal nagyobb kritikai és kritikusi bázist építhet ki. Az egész közeg még érezhetően kialakulófélben van, a kultúra pluralizálása szép eszmény, de elég néha néhány kommentet elolvasni (például, hogy utaljak az eggyel ezelőtti témánkra, bármilyen holokauszttal kapcsolatos téma kommentjeit), hogy az embernek elmenjen a kedve az egésztől, és a könyvárba, a folyóiratok elitista csendjére vágyjon inkább…