Egy interjúban említed az Űrérzékeny lelkekkel kapcsolatban, hogy „a regényben felbukkanó budapesti kísérletnek léteznek valós vagy történeti alapjai, sok mindent olvastam a témával kapcsolatban, de természetesen nem történt semmi olyasmi, mint amilyen eseményeket a regényben leírtam”. Pszichedelikus anyagokkal folytatott orvosi kutatások valóban történtek az ötvenes években Lipótmezőn. Milyen forrásokat használtál, amikor anyagot gyűjtöttél a regényhez, és egyáltalán, hogyan jutottál el a témához?

Valamikor 2005 táján fogtam hozzá a regényhez, a pontos kezdetekre ezért nehéz visszaemlékezni. Az egyik adat, amiről korábban is tudomásom volt, Juhász Ferenc LSD-esszéje, ugyanis ő is részt vett ilyen kísérletekben. Az internet böngészése, illetve könyvtárazás közben bukkantam rá két pszichiáter, Böszörményi Zoltán és Szára István írásaira, akiknek aztán több publikációját is olvastam. A téma átfogóbb kontextusa a hetvenes-nyolcvanas évek budapesti neoavantgárd mozgásaival foglalkozó disszertációm írása során kezdett el érdekelni: mi és hogyan jelent meg Magyarországon mindabból, amit ismert könyvében Theodore Roszak ellenkultúraként („counter culture”) foglalt össze? Tehát a pszichedelikus kultúra, a radikális pszichiátria és antipszichiátria, az életforma-kísérletek, a keleti ezoterikus gondolkodás. Mindez megtalálható volt nálunk is, csak „kicsiben”.

Egyáltalán, hogyan kell elképzelnünk a kulturális és politikai klímát, amiben ezekre a kísérletekre sor kerülhetett?

Nem túl kedvezőnek. Eleve beszédes, hogy szinte az összes adatunk egy olyan praxisból származik, melyet az orvostudományi kutatások szentesítettek és legalizáltak. Egyébként a pszichedelikus kultúra kérdéseit és jelenségeit a korabeli Magyarországon (az ötvenes-hatvanas évek fordulóján) különféle negatív előítéletek vették körül. Azt a gondolati hagyományt, melyben ezek a törekvések nyugaton értelmezhetők voltak, a reálszocializmus kultúrpolitikája kivetette magából. Persze a legnagyobb bajt a drogok kérdése jelentette. Rendkívül erős és dogmatikus volt a drogellenes propaganda, mind a bódító, mind a serkentő, mind a tudattágító anyagokat kábítószerként stigmatizálták, és ezek nagyfokú egyéni és társadalmi veszélyességét hangsúlyozták. Testi hanyatlás, züllés, bűnözés, dekadencia. A korabeli lektűr tipikus figurája volt a tablettáktól kikészült jazzdobos és a morfinista orvos. Az is figyelemre méltó, hogy míg a magyar sajtó elvétve arról cikkezett, az USA katonai célokra is végez a mesterséges pszichózissal kapcsolatos kutatásokat, azzal (tudomásom szerint) nem foglalkoztak, hogy a Varsói Szerződés hadseregeiben szükség volna-e ilyen eszközökre. Pedig kézenfekvő volt arra következtetni, hogy igen, hiszen a hidegháborús verseny tudományos és katonai fejlesztései keleten és nyugaton párhuzamosan zajlottak. Ha az egyik fél lépett valamit, akkor a másik fél sürgősen reagált rá, tehát ő is lépett. Ha az Egyesült Államokban létezett ilyesmi (márpedig létezett, erről a hazai sajtó is beszámolt), akkor miért ne létezett volna a Szovjetunióban, vagy akár nálunk is?

Rick Strassman a DMT: The Spirit Molecule című könyvében elismerően ír Száráék munkájáról, kiemelve, hogy nekik meg kellett birkózni a vasfüggöny innenső oldalán uralkodó viszonyokkal is. Számomra nagy meglepetés volt, hogy egyáltalán folytak Magyarországon ilyen jellegű kutatások.

Több forrás említi, hogy Szára kezdetben LSD-kísérleteket végzett volna, de a svájci Sandoz Intézet (ennek munkatársa volt Albert Hofmann is, aki 1943-ban az LSD-t felfedezte) visszautasította az igénylését, mert nem akarták, hogy a vegyület esetleg a szovjetek kezébe jusson. Ekkor fordult Szára érdeklődése a triptamin-vázas vegyületek, így a varangyok mérgében is megtalálható bufotenin felé. Két vegyületet különített el, a dietil-triptamint (DET) és a dimetil-triptamint (DMT). Az utóbbi később nagyobb karriert futott be, de a budapesti kísérletek idején kevesebbet használták, mert kellemetlen sokkos állapotot váltott ki, és a résztvevők zúgolódtak emiatt. Míg nyugaton a kísérleti személyek jellemzően fizetett önkéntesek voltak, addig nálunk (a betegek mellett) önként jelentkező pszichiáterek és pszichológusok, művészek, irodalmárok. „Nálunk díjtalanul vállalkoztak a kísérletre, többségük kíváncsiságból, az orvosok pedig bizonyos pszichopatológiai belátást szerzendő, írók, költők pedig ihletet akartak meríteni egyes további munkájukhoz” – írta a motivációkat illetően 1962-ben Böszörményi. 

Egyébként én is meglepőnek találtam, hogy míg a korabeli magyar lapok tele voltak drogellenes propagandával, továbbá a beat-mozgalmat, majd a hippiket, valamint az egész nyugati rock-kultúrát azzal próbálták stigmatizálni, hogy kábítószer-mámorban fetrengenek, addig efféle kísérletek nálunk is napirenden voltak. A pszichofarmakológiai kutatások létjogosultságát erősítette, hogy a bufotenin (a „varangyméreg”) nyomait sikerült kimutatni egyes skizofrén betegek vérében is, és ez áttörést ígért a pszichiátriában. Akkoriban nem sokat tudtak e súlyos betegség okairól. „Mi okozza? Nem tudjuk” – fogalmaz sommásan Avar Pál, ugyancsak a Lipótmezőn dolgozó jelentős pszichiáter, egy 1969-es cikkében. E légkörben fordultak az Egyesült Államokban például olyan brutális eszközökhöz is, mint a Centauri Jégvágójában feldolgozott homloklebeny-kasztráció, amit Amerikában gyakran tényleg egy konyhai jégcsákánnyal hajtottak végre. Borzalom. A legfőbb érv, amennyire a korabeli cikkekből látható, a skizofrénia kutatásában, netán gyógyításában remélhető előrelépés ígérete lehetett.

De az ilyen irányú törekvések mellett helyet kaptak a mesterséges pszichózisok és általában a pszichedelikus állapotok kutatásának egyéb, mondhatni „szokásos” problémái is: az érzékelés megváltozása, a tudattágítás, a kreativitás fejlesztése, az emlékezet felszabadítása és hasonlók. Tehát azok a dolgok és jelenségek, amiket a nyugati pszichedelikus irodalomból is jól ismerhetünk. Király József pszichológus (ugyancsak a korabeli kísérletek résztvevője) az etnográfiai vonatkozásokat is kiemelte egy 1960-as cikkében: „A farmakopszichológia, e néhány évtizedes, fiatal tudományág, – a kórlélektani tapasztalatok mellett – hozzásegít bennünket a népi hiedelmek, egyes vallási elemek és a kultikus szokások közelebbi megértéséhez”.

Böszörményi Zoltán az egyik publikációjában (Adatok a kísérleti pszichózisok és az alkotási vágy összefüggésének kérdéséhez) részleteket közöl a művészekkel folytatott kísérletek jegyzőkönyvéből, nevek helyett azonban csak úgy hivatkozik a “k. sz.”-ekre (a kísérleti személyekre), mint “egyik ismert prózaírónk”, “fiatal lírai költőnk”, “neves költőnőnk”. Utóbbi vélhetően Nemes Nagy Ágnest takarja, aki naplójában megemlékezik az 1957-es kutatásban való részvételéről, de a többiek kilétét homály fedi. Ráadásul valószínűleg számos író és költő átélt „mesterséges elmezavart” abban az időben Lipótmezőn.

Valóban, az orvosi etika és a tudományos közlés szabályainak megfelelően csak körülírták a résztvevők személyazonosságát, olykor én is gondolok arra, hogy jó lenne ennél többet tudni róluk. Számokról, nagyságrendről lehet valami fogalmunk, Böszörményi 1962-ban azt írja, hogy mintegy 160 betegnél használt pszilocibint, LSD-t, valamint az általuk szintetizált dietil-triptamint (DET). Az értelmiségi önkéntesek számát nem említi.

Egyik érzékletes leírásának olvasása közben eszembe jutott, hogy a szóban forgó személy minden bizonnyal Abody Béla lehetett: „B. A. 26 éves író (...) piknikus testalkatú, kissé elhízott, gyakorlatias személy, bohém életvezetéssel”. A tanulmány az író több megfigyelését szó szerint idézi, például: „most kezdődik az attrakció. A világegyetem elemeit van szerencsém látni e pillanatban. Az az érzésem, hogy az alapelemeit látom. Mintha a mikroszkóp alatti ázalékokat, ostoros lényeket látnék fekete-fehér színben. De borzasztó, nem tudom magam kifejezni kellően. (...) Most már némileg színek is szerepelnek. Mintha egy kagylót látnék, de a szivárványszínek gyorsan bomlanak”, stb. Végül Abody egyik publikált írása alapján bebizonyosodott, hogy helyesen tippeltem. Így pillanatnyilag három nevünk van: Abody Béla, Juhász Ferenc, Nemes Nagy Ágnes. Egy gátlástalan showman, egy erősen hatalom-kompatibilis irodalmi celebritás és egy puritán újholdas. (Talán éppen a jelen interjú nyomán még fény derülhet másokra is.)

Maga a szituáció is izgalmas: az életművész Abody Béláról bármit el tudunk képzelni, de Nemes Nagy Ágnes és Juhász Ferenc meglehetősen merev és zárkózott személyiségek voltak, különös elgondolni őket ebben a részben tudományos-laboratóriumi, részben viszont a nyugati ellenkulturális miliőt idéző környezetben. Ugyanakkor nem csak az ismert nevek a fontosak. Érdekes az is, hogy egyáltalán miként képzelték el egy ilyen kutatás művészetpszichológiai, alkotáslélektani vonatkozásait, miként teremtették meg az ideálisnak gondolt körülményeket ezekhez az „ülésekhez”. Érdekes és fontos kérdés az is, hogy ezek a kísérleti személyek milyen nyelvet használtak élményeik, tapasztalataik rögzítése során.

Juhász Ferenc beszámolója alapján meglehetősen kedvezőtlenek voltak a körülmények. („állandóan-vibráló neon-lámpa, a szomszéd teremből a betegek hangos beszéde, cívódása, hörgése, jajongása, könyörgése, sírása, átkozódása és sikoltozása, vagy a telefon-csöngés”). Elgondolkodtató, hogy míg például Huxley vagy Kerouac nagy jelentőséget tulajdonít a pszichedelikus élményeknek, Nemes Nagy vagy Juhász inkább semleges vagy negatív tapasztalatokat szerzett.

Juhász és Nemes Nagy esetében feltételezhetően csak bizarr epizód lehetett életükben ez a kísérletsorozat. Az amerikai irodalmárok (esetleg az akkor már Amerikában élő Aldous Huxley-t is ide sorolva) egy nagyon szerteágazó intellektuális és spirituális tradíció (weird irodalom, okkultizmus, etnológia, kulturális antropológia) birtokában fordultak a drogok irányába, kezdtek el kísérletezni természetes, illetve szintetikus úton előállított tudatmódosító anyagokkal. A drogok mind az ötvenes évek amerikai beatnik-kultúrájában, mind a hatvanas évek ellenkultúrájában fontos szerepet játszottak. A kriminalizálás is viszonylag későn ment végbe az Egyesült Államokban. Magyarországon mindez nem volt része az irodalmárok “szocializációjának”; a drogfogyasztás szigorúan büntetendőnek számított, és a korabeli szerzők a pszichedelikus kultúráról sem rendelkeztek kellő ismeretekkel. A rossz emlékekbe és tapasztalatokba ez a kulturális idegenség is belejátszhatott. Ungvári Tamás 1963-ban ezt írta, „Aldous Huxley elzüllött. (…) Manapság a kábítószerek képzelet-serkentő hatásáról ír könyveket”; Timothy Leary csak afféle sarlatánnak számított. Abban az időben nálunk nem voltak sem tapasztalati, sem intellektuális keretek, melyekben az írók az egész jelenséget elhelyezhették volna. Se értelmező módon, se élményszerűen. Talán ezért se születtek ezekből a kísérletekből komolyabb művek. Azt is tudjuk, hogy ezek az anyagok igen erős és kellemetlen fizikai mellékhatásokat váltottak ki. A kutatók azt hangsúlyozták, hogy a mesterséges pszichózis, a modellpszichózis veszélyes és kockázatos dolog (afféle „heveny idegmérgezés”), aminek a folyamatát szigorúan ellenőrizni kell. Ezek a nézetek a kísérleti személyekre is bizonyára hatást gyakoroltak.

Miközben a „trippy” faktor egyáltalán nem hiányzik a kor irodalmából, elég csak Juhász Ferenc költői vízióira gondolnunk. Ehhez képest feltűnő, hogy bár a résztvevők az alkotói, ihletett állapothoz hasonlítják élményeiket, a jegyzőkönyvek részletei alapján sablonos nyelven, vagy épp ők maguk is tudományos megközelítéssel próbálnak számot adni az átéltekről.

Egyrészt – akarva-akaratlanul – magukra öltöttek valamiféle pszichologizáló, a lélektani introspekció szótárát mozgósító, kicsit tudóskodó nyelvi maszkot. Másrészt az is felvetődik, hogy élményeiket és tapasztalataikat mennyiben határozta meg (prefigurálta) bármiféle egyéb „vizionárius” irodalom: Blake, Baudelaire, de Quincey, Huysmans és hasonlók. Eleve fontos – és a jelen beszélgetés keretein túlmutató – kérdés, hogy e két vizionárius irodalmi beszédrend (a pszichedelikus és a költői-prófétai) miként kapcsolódik egymásba, mik a jellemzőik, hol húzódnak köztük a határok, stb.

Két regényt is írtál, amiben fontos szerepet játszanak a pszichedelikumok. Miért izgat ennyire a téma? 2021-ben Magyarországon legalább annyira meglepő lenne egy ilyen kísérletsorozat, mint 1957-ben, de ha lenne rá lehetőséged, részt vennél benne?

Előre véve a dolog személyes részét: valószínűleg részt vennék. Ugyanakkor a téma nem kimondottan a pszichedelikus tapasztalattal kapcsolatos „élmények” sajátos vonzereje miatt foglalkoztat. Kicsit sarkított módon fogalmazva: a nyolcvanas évek végétől (a technokultúrával szorosan összefüggően) kibontakozó „pszichedelikus reneszánsz” nem is különösebben érdekel. Jobban érdekelnek a jelenség vallástörténeti, etnológiai, okkultizmus-történeti vonatkozásai. Jobban érdekel az a sajátos, részben kozmikus, részben (elnézést a pajortamásos rímpárért) gnosztikus idegenségtapasztalat, ami egyes pszichonautákat jellemez. Vagy például azok a mad scientist, freak scientist, weird scientist szerepek, melyekbe a kérdéssel foglalkozó értelmiségiek, kutatók, értekezők belekényszerülnek.

Eddigi két regényemben (Űrérzékeny lelkek, 2014; Nem csak egy kaland, 2017) is hasonló kérdésekre helyeztem a hangsúlyt: a zárványlétre, amit egy olyan pszichedelikus eszköz és tapasztalat idéz elő, mely valóban szétfeszíti a normalitás határait. A budapesti kísérletek valós történéseitől messze elrugaszkodva a tévelygők, az egzisztenciális határok feszegetésébe belebukott botcsinálta pszichonauták, a szubkulturális művészszereplők, a történetbe belekeveredő neurotikus titkosszolgák tépelődései, szorongásai jobban érdekeltek a szívünk mélyén lüktető smaragd szökőkutak, a molekulák táncát megtestesítő pszichedelikus fraktálok, vagy a szivárványszínű felhők között röpködő lila elefántok leírásainál. Őszintén szólva a „pszichedelikus irodalom” nagy részét nem találom különösebben szórakoztatónak; noha a szinguláris élmények, amiken alapulnak, valóban radikálisak és felforgatóak lehetnek, de ezek leírásai gyakran kovencionálisak. Természetesen léteznek abszolút zseniális kivételek, mint Burroughs Meztelen ebédje, amelyből a regényeim centrumába állított „fekete hús” motívum is származik. Most dolgozom a történet harmadik részén, reményeim szerint ebben az évben vagy jövőre be is tudom fejezni majd.

(Fotó: Pálfy Eszter)