Műhelybeszélgetés Székely Szabolccsal

Székely Szabolcs, Fekete Richárd

A szerzőt a februári Jelenkorban megjelent verséről kérdeztük.

Székely Szabolcs írásai a Jelenkor folyóiratban>


Utoljára 2005-ben jelent meg könyved Kilenc másodperc reggelente címmel a Parnasszusnál. Utána 2008-ig még közöltél verseket folyóiratokban, majd 10 évig hallgattál költőként. Azzal kerestelek meg, hogy csak a Két apáról foglak kérdezni, de túl nagy a kísértés: mi volt a hallgatás oka?

Jól hangzó okosságokat tudnék mondani erre, valójában fogalmam sincs. Vannak ezek a tevékenységek és állapotok, amiket csak részben lehet tudatosan akarni és csinálni és előidézni. A klasszikus példa szerint ilyen a szexuális izgalom vagy az elalvás: az ember megteremtheti magának az elalvás feltételeit, de az elalvást nem csinálja, hanem megtörténik vele. Sőt, ha azon kattogsz, hogy muszáj lenne aludnod, azzal csak rontasz a helyzeten. Hasonló történik írás közben is, akkor is, ha az utóbbi időben – félve a túlmisztifikálástól – az alkotói munka irracionális részéről, vagyis az „ötlet” működéséről kevésbé trendi beszélni. Valamikor négy évvel ezelőtt Toroczkay András felvetette, hogy minden nap minél gyorsabban írjak meg egy tizennégy soros verset, és küldjem el neki. Addigra nagyjából mindenkivel elhitettem, hogy nem fogok több verset írni, úgyhogy tét nélkül elkezdtem küldözgetni neki ezeket a napi verseket – így jött létre a nemsokára megjelenő kötetem, A beszélgetés története törzsanyaga. Szóval fontos a módszeresség és az iparosmunka is, de hát arra korábban is megvolt bennem a hajlandóság – korábban mégsem „történt meg” az írás. De talán nincs is értelme azon gondolkodni, miért nem ír az ember, amikor nem ír. Jó eséllyel ezek hasznos időszakok, nekem mindenképpen az volt.


Az „apa” nem túl népszerű, de vitathatatlanul létező verstémaként van jelen a közelmúlt magyar költészetében. A témához talált megszólalási módokban viszont változást lehet érzékelni. Az utóbbi években Tóth Krisztina Világadapterében és Sajó László gyomorkeselyű című kötetében az apa haláláról, Lackfi János Emberszabásában az apai minták hagyatékáról olvashattunk izgalmas verseket, a fiatalabbaknál pedig még intenzívebbnek tűnik a jelenség: Terék Anna tavalyi könyve, a Háttal a napnak az apa halálát és a gyászmunkát tematizálja, Izsó Zita közelmúltbeli versközlései a bántalmazó apával is számot vetnek. Egyrészt arra vagyok kíváncsi, hogy te érzékelsz-e hasonló tendenciát, másrészt szerinted mi lehet az oka, hogy a fiatalabb szerzők apa-versei elkezdték az apa figuráját társadalmi konstrukcióként is ábrázolni?

Elég pontosan emlékszem arra, amikor az első gyerekem megszületésekor, a szülőszobában 13:26-kor ránéztem az órára, és ebben a felfokozott tudat- vagy lelkiállapotban paradox módon épp azt nem sikerült átélnem, hogy itt és most én apa lettem. Vagy inkább: hogy itt és most lettem apa. Ott volt a kezemben az újszülött fiam, én pedig ugyanannak az embernek éreztem magam, mint pár perccel korábban. De akkor mi teszi az apát? Mi teszi a szülőt? Soha korábban nem volt részem olyan intenzív időszakban, mint a rákövetkező hetekben-hónapokban, és idővel muszáj volt az apaságot a saját aktuális életemen túl is végiggondolnom: milyen apaélményeim voltak nekem gyerekként, és milyen apa lehet belőlem? Szóval mások nevében nem akarok beszélni, nekem a saját apává válásom volt ebben meghatározó. Persze azt én is látom, hogy az apaságról általában is egyre több szó esik: megnőtt az igény az önismereti munkára és tudásra („miért működöm úgy, ahogyan”), ami mindig elvezet a saját gyerekkori élményekig és a szülőkhöz való viszonyig. Mindeközben a nemi/szülői szerepek is nagyobb figyelmet kapnak szerencsére, ez is az apaságról való gondolkodást inspirálja.

A Két apa lényegében a jól ismert bibliai történet aktualizációja. Egyszerre mutatod meg egészen konkrétan Jézus, a fiú szemszögét és a mai olvasatban érvényes nevelőszülői gyakorlatot, erre utalnak a közös időtöltés módjai, a tévézés, a dartsozás, a kártyázás. Mintha az volna a vers tétje, hogy ezt a kétfajta jelentést hogyan lehet oszcilláltatni. Mi volt az alapötlet? Volt valamilyen versmag (motívum, első sor), ami elindította az írást?

A Két apa számomra elsősorban egy apáról szól, egyetlen apáról: egy olyan apáról, aki egyszerre van távol meg közel, néha távol van, máskor meg közel van. Szerintem ez a kettősség, az elérhetőség ambivalenciája sok ember apatapasztalatára jellemző. Ha volt versmag, akkor ez a felismerés volt az: hogy ez a bibliai történet elég jól megmutat valamit a szüleinkhez és rajtuk keresztül az isteneinkhez fűződő viszonyainkból.


Petri Apokrif című verse mennyiben szolgált elrugaszkodási pontként?

A Két apánál semennyire, de lesz a kötetben másik vers, amelyik lopott belőle valamit.


A vers első sora: „Apa mindenre képes”. Kiss Ottó Ne félj, Apa! című kötetének egyik svéd gyerekverse hasonlóképpen kezdődik: „Apa mindent megold”. Azt gondolom, nem véletlen a párhuzam. Kiss Ottónál óvodás beszélővel találkozunk. A te versed megszólalója hasonló korú lehet: még reagál a hirtelen ijesztés, a horkantás játékára, még ülhetne az apja nyakában, de már jobb, ha gyalog közlekedik. Hány éves beszélőt képzeltél el?

Igen, adja magát az óvódás- vagy a kölyökkor, de azért ennek az imitált gyerekbeszélőnek elég elmosódottak a körvonalai. Nekem az a tapasztalatom, hogy a gyerekhang imitált jellege mindenképp megmarad, mondjuk A szegény kisgyermek panaszai esetében is folyton kilóg a gyerekbeszédet eljátszó, nagyon is felnőtt Kosztolányi-arc. Szerintem a Két apa ebből a szempontból a műfajnak megfelelően működik: egy felnőttet hallunk, aki gyerekként artikulálja magát. Hogy ezt érvényesen tudja-e végigcsinálni, az a szöveg egyik tétje, ahogy mondani szokták.


Pszichológia alapszakot végeztél Pécsett, viselkedéselemzőként és családapaként is van rálátásod a gyermeki léthelyzet anomáliáira és az érzelmek szóbeli kifejezésének nehézségére. A Két apa első versszaka éppen az apa munkájának megnevezéséről szól, emellett végigvonul a versen az ismeretlen másik apa megnevezésének tiltása is. Ez a fogás mennyiben táplálkozik a tanulmányaidból és a saját apaságodból?

Olvasóként nem szeretem, ha a direkt pszichologizálás átüt a papíron, a verseimben én kerülöm is például a lélektani szókészletet, miközben ezek a versek nyilván sokat beszélnek a szorongásokról vagy az elakadásokról. És igen, a néven nevezés lehetetlenségéről és szükségességéről is. Szülőként nagyon izgalmas látni, ahogy a gyerekeket birtokba veszi a nyelv és a beszéd, illetve a mi életünkben nem is „egy” nyelvről van szó: a feleségemmel elsősorban angolul beszélünk egymással, a gyerekekkel ő románul, én magyarul, szóval folyamatos nyelvi tébolyban élünk, ami egyébként költőként nagyon inspiráló helyzet.


A szakaszátvezetések emlékezetesek. Egy példa: „mint mikor elkap és feldob a levegőbe / olyan magasra hogy pont nem vágódom neki / a keresztgerendának / és amikor ott vagyok fent ő meg alattam / és az anyám is és a többiek / és még pont nem kezdtem visszaesni / akkor olyan vagyok mint a tévében az az űrhajós / akinek a szkafanderét a hasánál / csak egy zsinór köti az űrhajóhoz // az anyámat egyébként meg akarták ölni amikor terhes volt velem”. Apa-gyerek játék, a keresztgerenda utalása az ácsmesterségre és Jézusra, a gravitációmentes pillanatba becsempészett anya-figura, hogy az űrhajós-asszociáció eljuthasson a köldökzsinór motívumáig, ami átvezet az új versszakba a Mária-történethez. Nagyon erős, tiszta szövegszervezés. Ahogy gyerekkori tévés emlékként megérkezik a képbe az űrhajós, újabb asszociációs lehetőségek nyílnak ki. Később az ismeretlen apa kapcsán meg is jelenik a kozmikus látvány. Mennyit bajlódsz a motívumok asszociációs határaival? Hogyan működik ebben az esetben az önkontroll?

Ez a majdnem szabad asszociációs beszéd nekem épp a „bajlódás” kikapcsolását, az önkontroll lecsavarását jelenti írás közben. És azt tapasztaltam eddig, hogy éppen ebbe, vagyis a motívumok spontán összekapcsolódásába később sem érdemes belejavítgatni.


Az utolsó versszakban megváltozik a beszédmód, ezáltal kinyílnak a jelentéslehetőségek is, tovább sűrűsödnek az addig is domináns vonatkozó névmások, és így töredezetté válik a zárlat. Ezzel kerül termékeny feszültségbe az „anya” megszólítása és a vers legélénkebb képe, a „kövekkel kivert törtarany”, az éjszakai ég, illetve a rímek általi zeneiség, ami végül önrímekké halkul. Miért döntöttél a zárlat eltérő beszédmódja mellett?

Amikor elkezd az ember verseket írni, mondjuk kamaszként, hajlamos mindig „szép” verszárlatra törekedni. Aztán egy idő után azon kapja magát, hogy ez a „szépség” valójában csattanósság, hatásvadászat, végeredményben: szórakoztatás, és a giccstől való félelmében kerülni kezdi azt, amit valamikor „szépnek” hívott. A szépség és a giccs közötti határvidék nyilván kockázatos, de közben meg nagyon izgalmas hely. Hadd mondjam ennyire banálisan: azt akartam, hogy ennek a versnek szép legyen a vége.

 

(Fotó: Mihaela Chintoiu)

2021-02-24 10:05:00