A Harmadkönyv magyarul

Beszélgetés Csordás Gáborral

Szolláth Dávid

A Jelenkor a januári számban elkezdte közölni François Rabelais Tiers Livre-ének első magyar fordítását, a Harmadkönyvet, a Pantagruel és a Gargantua folytatását. Csordás Gábor, a mű fordítója és a tudós előszó szerzője válaszol Szolláth Dávid kérdéseire.

Csordás Gábor írásai a Jelenkor folyóiratban>

 

Szymborska, Derrida, Rorty, Nedjelko Fabrio, Mircea Dinescu, Karl-Markus Gauss. E szerzők között talán az egyetlen közös vonás, hogy fordítottad őket magyarra. Hány nyelvből is fordítasz?

A felsoroltak közül Mircea Dinescu kakukktojás, ugyanis románul nem tudok, kötetnyi versét – meg még néhány más román költőt – Koszta Gabriella segítségével fordítottam. A maradék öt viszont pontosan fedi az öt nyelvet, amelyikről rendszeresen fordítok. Persze csak ha a horvátot meg a szerbet egynek vesszük, ami egyre kevésbé igaz, úgyhogy a példák sorát megtoldhatjuk mondjuk a szerb Radoslav Petković-csal, akinek három könyvét fordítottam le.

 

Hogyan jöttek sorra a nyelvek?

Gyerekkoromban járattak egy nénihez, aki németül próbált tanítani, de nem sok sikerrel, mert otthon egyáltalán nem készültem, nem csináltam meg a feladatokat stb. Úgyhogy a német később ragadt rám, mint kutyára a bogáncs, olvasás közben. Az angolt egyáltalán sehol nem tanultam, tehát dettó. Franciául gimnáziumban tanultam, belénk verték a nyelvtant, meg egy alapszókincset, de beszélni nem tanultunk meg, a kiejtésről is halvány fogalmaink voltak csak. 1990 óta, mióta ki-kijutok Franciaországba, próbálom ezt a nagy és a franciák szemében szégyenteljes hiányosságot pótolni. Lengyelül tizenhat éves koromban tanultam meg, olyan módszerrel, amit aztán a szerbre is alkalmaztam: mielőtt első autóstoppos nyári kalandomra indultam volna, egyedül, nyelvkönyvből megtanultam a nyelvtant és egy kb. kétezer szavas alapszókincset. Kint meg belejöttem, mint kiskutya az ugatásba. A szerbet 1986 őszén-telén, egy három hónapos belgrádi ösztöndíjnak köszönhetően gyakoroltam be.

 

Montaigne Esszéinek fordítása volt jelentőségben, korban, nyelvterületben Rabelais-hoz legközelebb álló vállalkozásod néhány évvel ezelőtt. Hogyan jött Montaigne után Rabelais, vannak-e a két munkának közös tapasztalatai?

Az Esszék fordításának első változatát 2003-ban fejeztem be. De attól fogva folyton foglalkoztam Montaigne művével és korával, elkezdtem egy esszékötetet Montaigne és a reneszánsz individuum válsága munkacímmel (három fejezet meg is jelent belőle folyóiratokban), és eléggé beleástam magam a francia 16. századba. Természetes, hogy belebotlottam Rabelais-ba. És láttam, hogy volna miért újrafordítani. Akkor már lehetett tudni, hogy Gulyás Adrienn újrafordítja a Pantagruelt, tehát abba most nem vágtam bele. Az egész négy és fél kötetes műnek egyébként is szerintem a legizgalmasabb és legjobb darabja a harmadik, a Tiers Livre, amit én Harmadkönyvnek fordítottam.

Ami a közös tapasztalatokat illeti, nagyon érdekes a nyelv kérdése. Mindkettő az úgynevezett középfrancia nyelven íródott. Ez azonban valójában nem önálló nyelvfejlődési állapot, hanem egy átmeneti szakasz a középkori és az újkori francia között. Rabelais ennek a szakasznak az eleje, a nála körülbelül negyven évvel fiatalabb Montaigne pedig a vége felé helyezkedik el. (Azért körülbelül, mert Rabelais születésének pontos időpontja ma is vitakérdés.) Rabelais nyelve azt a szakaszt tükrözi, amikor a nyelv lexikális bővítésén volt a hangsúly: neologizmusokkal és más nyelvekből (az olaszból, latinból, görögből, héberből, és Rabelais esetében emellett a regionális nyelvekből, a patois-kból) való átvételekkel – kölcsönszavakkal – kellett jelölni azokat a fogalmakat és tapasztalatokat, amelyeket a középkori francia nem ismert. Erre Rabelais rendkívül kiterjedt, a klasszikus hagyománytól a korabeli jog- és orvostudományig számtalan területet felölelő műveltsége és ugyancsak elképesztő nyelvtudása persze kiválóan alkalmas volt. Montaigne korában viszont, amely egy nagy civilizációs válság kiteljesedésének kora, a diskurzus árnyalása, az összetett és/vagy kétséges igazságok komplex nyelvi struktúrákkal való közvetítésének feladata volt napirenden. Montaigne tehát a szintaxis megújításával, fellazításával kísérletezik. Ezért annyira fontosak neki pl. Jacques Amyot Plutarkhosz-fordításai, amelyekben megtalálja a későókori retorikai szerkezeteknek a francia nyelvben korábban nem létezett megfelelőit. Emiatt aztán Rabelais-nál a fordítói nehézségek lexikai természetűek, szavakat kell megérteni (nem egynek a jelentésén a született franciák és a nyelvtudósok is máig vitatkoznak) és gyártani, míg Montaigne-nél szintaktikai természetűek, azaz mondatszerkezeteket kell megérteni (nem eggyel a született franciák sem boldogulnak), illetve utánaalkotni a lényegesen kevésbé rugalmas magyar nyelven.

A királyi privilégium az 1546-os első kiadásból

Régi klasszikusok fordításához szakértő filológuscsapat háttérmunkája szükségeltetik, gondolná az egyszerű bölcsész. Mennyire segítették a munkádat a francia Rabelais-kiadások jegyzetei vagy a nemzetközi Rabelais-kutatás?

Nagyon jó jegyzetelt és kritikai kiadások vannak, ezeket természetesen használom. Amellett több francia és amerikai folyóirat foglalkozik kifejezetten a francia 16. század, a seizième kérdéseivel. Hatalmas segítség, hogy a korabeli források és a 19. századi tudós monográfiák facsimilében majdhogynem korlátlanul hozzáférhetőek a Bibliothèque Nationale Française internetes portálján. Aki egyszer belekóstol ebbe az elképesztő gazdagságba, nevetni fog azon az ostoba, de igen elterjedt közvélekedésen, hogy mi többet tudunk, mint a régiek. Sajnos, nem óriások vállán ülünk, ahogy talán Isaac Newton mondta, hanem a bokájuk magasságából próbáljuk lenézni őket.

 

Vannak a fordításodban szójátékok, nyelvi lelemények. Melyik volt a nagyobb kihívás, a filológia vagy a retorika? Volt, hogy egyik múzsát kielégületlenül kellett hagyni a másik kedvéért?

Az első kérdésre fentebb már válaszoltam. Ami a másodikat illeti, az első húsz fejezetben, azt hiszem, szerencsém volt, nem kellett ilyen keserves áldozatot hoznom. De a neheze, a herezacskóról szóló két tiráda még hátravan. Azt nem fogom ilyen könnyen megúszni.

 

Az előszóban szúrsz egyet Bahtyin felé, akinek a Rabelais-ról és a népi nevetéskultúráról írt könyve több generáció meghatározó olvasmánya volt. Arra célzol, hogy Rabelais művei megjelenésük idején is a művelt olvasók szórakozását szolgálták, semmi közük nem volt az úgynevezett néphez.

Mihail Bahtyin rendkívül nehéz körülmények között hozott létre jelentős elméleti életművet, és emiatt minden tiszteletet megérdemel. Az igazság keresése azonban nem lehet tekintettel körülményekre. Remélem, hogy nem Bahtyin felé szúrok, hanem csak Rabelais kapcsán kifejtett népszerű elméletének megalapozatlanságára utalok. Ez természetesen csak akkor tisztességes, ha később ki is fejtem az álláspontomat. Ez terveim között szerepel, most csak röviden ismertetném három fő ellenvetésemet. Az első, hogy a polgár jól definiált fogalmával egy meghatározatlan, ködös és ideologikus népfogalmat állít szembe. Ez a népfogalom – tehát az ő népfogalma – utópisztikus, és ettől fogva persze mindenben, ami népi, utópikus potenciált tud kimutatni. Másodszor, egész gondolatmenete azon alapul, hogy diakronikus sorozatokat állít föl, és ezeket fejlődésvonalakként értelmezi (népi nevetéskultúra az archaikus ókortól nagyjából a barokk végéig; groteszk realizmus a kezdetektől napjainkig stb.). Ez csak úgy lehetséges, ha a sorozat láncszemeinek voltaképpeni történeti beágyazottságától, saját, kontingens fejlődéstörténetétől – és általában a történeti folyamatok kiiktathatatlan kontingenciájától – mint elméletileg nem releváns, „anekdotikus” mozzanatoktól, eltekint. Olyan ez, mint a halászat kotróhálóval: egy sávon minden a hálóba kerül, amit a pereme letör, leszakít vagy összeseper a tengerfenékről, és egy zúzott elegy kerül a felszínre, amelyben semmiről sem lehet tudni, mihez tartozott, mivel függött össze eredetileg. Ilyen diakronikus sorozatokat akármilyen elemekből szerkeszthetünk (pl. a fokhagyma használatának történeti fejlődésvonala Észak-Baranyában), és könnyedén „bebizonyíthatjuk”, hogy fejlődésvonalról van szó. Hiszen, ha ismerjük a következő láncszemet – és hogyne ismernénk, mikor a láncot mi magunk konstruáltuk! –, akkor könnyűszerrel kimutathatunk bármelyik vizsgált „szakaszban” olyan elemeket, jelenségeket vagy mozzanatokat, amelyek a következő „szakaszt” előlegezik meg, illetve olyanokat, amelyek hiánya, eltűnése az adott „szakasz” közelgő végét jelzi. Ebben persze nem Bahtyin a ludas, az irodalomelmélet kedvenc eljárása ez, és emiatt szerintem az irodalomelmélet történeti konstrukcióinak nagyobbik része nem több puszta szemfényvesztésnél. És végül, harmadszor, az általa „népi nevetéskultúrának” nevezett valamit csak olyan komoly megszorításokkal tudja kimutatni már a reneszánszban is, hogy valójában jobban tenné, ha a megszűnéséről beszélne, és nem alapozna rá napjainkig érő fejlődésvonalakat.

Az 1552-es kiadás címoldala

Mi a véleményed a korábbi fordításokról: Benedek Marcell szemelvényes munkájáról, Faludy György Pantagrueljéről és Gulyás Adrienn nemrég megjelent kiváló Pantagrueljéről? Az is érdekelne, hogy vannak-e olyan szövegközi kapcsok a Pantagruel és a Harmadkönyv szövegében, amelyek fordításakor figyelembe kellett venned valamelyik fordítóelődöd megoldását, hogy Rabelais magyar nyelvű művei között meglegyen nagyjából ugyanaz a belső utalásrendszer, mint ami a francia eredeti között megvan.

Gulyás Adrienn Pantagrueljéről nagyon jó véleményem van. Mindazonáltal úgy alakult, hogy konkrétan egyetlen megoldását sem tudtam felhasználni a munkámban. Vagy azért, mert – szerintem – jobb megoldás adódott, vagy mert ami a Pantagruelben nagyszerűen működött, az a Harmadkönyvbe már nem volt beilleszthető. Ebből persze az következik, hogy ha folytatom ezt a munkát, akkor végül a Pantagruelt is sorra kell majd vennem.

 

Ugyanaz az eredeti szakmád, mint Rabelais-nak, bár gondolom, a 16. századi és a mai orvosi szaknyelv között már kevés a hasonlóság. Voltak pillanatok, amikor össze tudtál kacsintani ezzel a szintén orvosból lett íróval?

Nagy hasznomra volt, hogy az orvostudomány történetéről is tanultam valamit annak idején az egyetemen. Megjegyzem, Rabelais orvostudománya nem annyira elavult, mint gondolnánk. Vesalius kortársa, a galénoszi orvoslás egyik jeles kritikusa volt; (a Harmadkönyvben Rondibilis néven szereplő) Guillaume Rondelet tanítványaként, Montpellier-ben végezte el az egyetemet – ez volt az egyetlen hely Franciaországban, ahol engedélyezték évente egy hulla – egy kivégzett gonosztevő holtteste – felboncolását. Ebből a szempontból megelőzi a nála sokkal fiatalabb Montaigne-t, aki elavult ismeretekre, e tudomány korábbi állapotára alapozza az orvosok elleni kirohanásait.

 

Csordás Gábor portréját Szőcs Petra készítette

 

2014-01-13 15:15:00

PROGRAMOK

  • Szerb Antalról: kötetbemutató beszélgetés
    Havasréti József / Pálfy Eszter / Kisantal Tamás
    2019. június 14., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)

  • Keresztesi József: Inverz Ophelia (könyvbemutató)
    2019. június 15., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)
    Beszélgetőtárs: Görföl Balázs