„Nem lángoszlop, hanem ürgeség”

Interjú Parti Nagy Lajossal

Görföl Balázs

A Jelenkor októberben az ötvenöt évvel ezelőtti indulására tekint vissza, s a hónapban ünnepelte hatvanadik születésnapját Parti Nagy Lajos. A szerzőt ennek apropóján kérdeztük.

Parti Nagy Lajos írásai a Jelenkor folyóiratban>

 

Pécsett szereztél diplomát 1977-ben, majd a Baranya megyei könyvtárban végzett munkád után 1979 és ’86 között a Jelenkor szerkesztőjeként dolgoztál. Visszatekintve mi a legmeghatározóbb számodra a Pécshez, illetve a folyóirathoz kötődő időszakból?

Azt mondanám, nincs egy „legmeghatározóbb”. Az egész meghatározó, amit én ama város, ama hajdani Pécs alatt értettem és értek, s ami mára természetesen csak az én belső városomként létezik. Olvasva a kérdésedet eszembe jutott, hogy tizenhat éve írtam egy szöveget, épp a Jelenkornak, Egy örökbérlet ablakai címmel, lényegében arról, hogy mért nem lehet megírni az én Pécsemet, amit közben persze írok és írok, járok körül. Ide kéne most linkelnem, mint egy válaszlehetőséget, illetve hosszú margóját egy rövid válasznak. [Az írás az 1997. júniusi számban jelent meg – a szerk.] Ez a tizenhárom, de különösen a jelenkoros hat év az életem egyik legfontosabb korszaka, s ezt már akkor is sejtettem, hogy az lesz, hogy az volt. Ekkortájt lett a Jelenkor, Szederkényi Ervin folyóirata az, amivé a hetvenes évek eleje óta készülődött, vidéken szerkesztett országos irodalmi folyóirattá, majd az ország legjobb irodalmi lapjává, ha van egy ilyen „legjobb”-nak értelme. Nincs, és nyilván léteznek más narratívák, más nézőpontok is, mégis én máig így érzem. Egy évvel utánam Csordás Gábor is odakerült a laphoz, szerveztünk, szerkesztettünk, volt a JAK, a JAK-füzetek, pezsgő, izgalmas köz-évek voltak, szinte függetlenül a romló magán-éveimtől, a magánéletemtől, ami épp annyira meghatározó, mint amennyire tematizálhatatlan volt számomra íróilag. És – minden cinizmus nélkül mondom – gyümölcsöző, végtére is e romok költői fundamentumán léptem ki ’86-ban a pécsi életemből. Az az évtized kulturálisan nagyon erős volt, azt is mondhatnám, néhány ostoba és bőven kikerülhető tabutól eltekintve a művészet szabad volt már, szabadabb volt, mint a közélet. A Jelenkor körül egész különös konstelláció alakult ki, aki akkor számított, s meghatározó alakja volt a kortárs irodalomnak, szinte kivétel nélkül közölt a lapban, Weörestől, Csorba Győzőtől Esterházyig, Mészöly Miklóstól, Nemes Nagytól Tandoriig, Bertókig, Nádasig, a kritikában Balassa Péterig. Igazán nagypálya. Ebben a közegben, az ő erőterükben lett belőlem író, itt tanultam meg dolgozni, egyáltalán azt, hogy a művészet munka, s ebben a közegben tanultam meg eldönteni, hogy mit kezdjek az életemmel. Azt például, hogy el kell hagynom Pécset és a szerkesztőséget, nem szellemileg persze.

 

Első köteted, az Angyalstop 1982-ben jelent meg. Emlékeid szerint milyennek képzelted el ekkor hatvanéves önmagadat, illetve a harminc évvel későbbi Magyarországot?

Jó kérdés, nem tudom, egyáltalán elképzeltem-e, olyan elképesztően messze volt a hatvan éves kor. Egy 40-45 éves kollega már öregnek tűnt. Az nem nagyon volt kétséges, hogy ezt fogom csinálni „akkor” is, amit most, hogy írni fogok, erre vagyok leginkább képes, ha. Méghozzá verset fogok írni, a próza jóval utána kezdett, igen érintőlegesen, motoszkálni a fejemben, hogy megjelent az Angyalstop. Nem csoda, hatalmas prózai teljesítmények születtek meg az orrom előtt, Mészöly, Nádas, Lengyel Péter, Pályi, Esterházy, nem mondom fel a leckét. Szóval, író leszek hatvanévesen is, ha megélem, ezt azért már okkal gondolhattam. Az Angyalstop fogadtatása meg is erősített, olyasmit is észrevett-belelátott a kritika, ami legföljebb irányában, nyomokban volt meg akkor még. Tulajdonképpen ez már a második kötetem is lehetett volna, fölmerülhetett volna a hetvenes évek közepén, hisz már évek óta publikáltam folyóiratokban, hogy rakjak össze egy kis füzetet. Volt megjelent versem annyi, kitelt volna a pár ív, csakhogy nem voltak jók. Ha adódik ilyen helyzet, nyilván nem állok ellent, de nem adódott, és ez nem volt baj, sőt. Volt tehát egy rendes alapos pályakezdés, fenn volt az ernyő. Eközben, noha nem feltétlenül látszott, én tudtam, hogy nincsen kas, hogy nagyon képlékeny, bizonytalan, eléggé eldöntetlen még bennem minden. Író vagyok-leszek, igen, de mit, minek, kinek, s főleg ki az az én, aki beszélni fog belőlem. Későn érő típussá bizonytalankodtam magamat, miközben a Csuklógyakorlat verseit írtam, s rátaláltam arra a nyelvi tartományra, amit a magamévá is tudtam alakítani. Hétköznapiság, groteszk melankólia, irónia, élőbeszéd, alulstilizált nyelv és felülformált, artisztikus forma – nagyjából ilyesmik. Szemléletileg vagy szerepileg pedig Eiron, nem Alazon. Nem lángoszlop, hanem ürgeség a szó ottliki értelmében. Hogy az ország merre és főleg hogyan fog változni, arról a nyolcvanas évek elején még nagyon homályos kép élt bennem. Illetve ekkortájt kezdett valamennyire tisztulni. Az látszott, hogy ez így nem folytatható sokáig, tán tíz-tizenöt évig igen, de tovább nem. S nem is azért, mert összedűl a Szovjetunió, hanem mert maguk a kádárizmus felső és középvezetői, működtetői kezdtek óvatos kis gesztusokkal kisasszézni a rendszer alól, kezdték magukat átpozicionálni baloldali demokratává, nemzetivé, polgárrá, piacképessé egy esetleges fordulat után is – persze csak annyira, hogy a karrierjüket ne veszélyeztesse. A népről nem is beszélve. Mire jött a rendszerváltozás, a nép, mint a homok, csendes konoksággal kipörgött a rezsim alól, elment Bécsbe Gorenje hűtőszekrényt vásárolni.

 

A hetekben jelent meg legújabb, Mi történt avagy sem című elbeszélésköteted, folyamatosan dolgozol színházi fordításaidon, átirataidon, s hétről hétre napvilágot látnak a Magyar mesék újabb darabjai. Melyik tevékenységedet tekinted a legfontosabbnak? Dolgozol-e épp valami új művön, akár az Őszológiai gyakorlatok folytatásán?

Mindegyik fontos. A – mostanában egyre kevesbedő – színházi munkák, átírások-fordítások nélkül nem nagyon tudnék megélni a sok gyerekemmel, ezek tehát megrendelések, nekem nem jutott volna eszembe, hogy átírnám a Tartuffe-öt vagy Caragiale Farsangját, Alföldinek, Jordán Tamásnak hálisten eszébe jutott.  A Magyar meséket két és fél éve írom hétről hétre, még fél év van vissza, a választások után mindenképp abbahagyom. Örülök, hogy van, örülök, hogy találtam egy formát, amelyben íróként tudtam és tudok beszélni a hazám leromlásáról, elorbánosításáról, elközgépesítéséről, az egész populpitusról, amivé ez a rezsim tette az országot. Ezek műfajilag természetesen nem mesék, legföljebb némely kulisszájuk, fordulatuk mesei. Sokkal inkább glosszák, magyabszurdok, egypercesek, mittudomén, tulajdonképpen mindegy is. 2011 áprilisában már nagyon kellett valami, egy felület, egy rendszeres tér – s erre az ÉS páratlan oldala nagyon jó –, amibe bele tudom csatornázni, élesen és közvetlenül az állampolgári köz-, azaz magánérzetemet. A felháborodást, az elképedést, a kínomban röhögést. Visszatérve a fontosságra: minden fontos, de számomra az Őszológia, ami igazán lényeges. A költészet. Hogy a Dumpf Endre-könyv legyen és meglegyen. Alakul bennem, minden misztika nélkül, akkor is alakul a gépemben, mikor hozzá se nyúlok. Inkább történik, mint írom. Íródik, így pontos talán. Dolgozom vele és ő velem, mindaddig, míg eljön egy pont, hogy leülök, és egy-két év szisztematikus munkával ez az anyag egyfajta renddé, ha tetszik kompozícióvá összeáll. Most nagyjából a kétszerese annak, ami a Grafitneszben megjelent belőle.

 

Az októberi Jelenkorban Hulahopp című színjátékod olvasható. A darab BKV-környezetben játszódik, és egy élénk fantáziájú, kissé mániákus központi nőalakra épül. Mennyiben rokona ez a karakter a MÁV-jegypénztáros Sárbogárdi Jolánnak?

Leginkább annyiban rokon, hogy közös az apjuk. Én teremtettem ezt a hőst is, meg Jolánt is, s úgy látszik, én ilyen hősöket tudok teremteni. Akik ugyanúgy nem érzik jól magukat a bőrükben. De hát egy hőst minek kéne megírni, ha jól érzi magát a bőrében? Mondod ezt a BKV-környezetet, ez eszembe nem jutott volna magamtól, de annyiban igaz, itt föld alatt, ott föld felett megy a vonat – könnyen lehet, hogy valami mély és feltáratlan vonzalom fűz a sínekhez. Az elcsúszott, eltolódó életekhez természetesen fűz, meg a határhelyzetekhez, például a tragikus és a komikus között.

 

Felkérésre született a dráma? Várható a bemutatója?

Takács Nóra Diána, s rajta keresztül az Örkény Színház felkérésére, kb. két éve született ez a szöveg, egy 80-as évekbeli NSZK kultfilm, a Cukorbébi apropójából. Hogy várható-e a bemutatója? Persze, várható előbb-utóbb, de immár fogalmam sincs, hol, ki mutatja majd be. Házalni vele, szervezkedni érte nem fogok, megvan, valamikor biztos lesz vele valami. Illetve már most is van, immár meg is jelent, létezik, lehet olvasni, mint egy novellát, kisregényt. Ami rajtam múlt, megtettem vele, megírtam.

 

Az utóbbi években melyek voltak a legemlékezetesebb olvasmányélményeid a kortárs irodalomból?

Sajnos, sokkal kevesebbet olvasok, mint kéne s illene, és, főleg, mint szeretném. Nem akarnék listát írni, néhány kollegát kifelejtenék, mert sok jó mű nem jutna eszembe, hálisten igen erős a kortárs magyar irodalom, én például kifejezetten büszke vagyok, hogy több mint harminc éve része lehetek ennek a szcénának. Az utóbbi pár hónapból mondok azért egy kivételes művet, Borbély Szilárd Nincstelenekjét.

2013-10-28 15:45:00

PROGRAMOK

  • Beszélgetés Terézia Morával
    2019. május 28., 18 óra
    Pécs, Művészetek és Irodalom Háza
    Beszélgetőtárs: Nádori  Lídia

  • Beszélgetés Kukorelly Endrével
    2019. június 5., 19 óra
    Trafik Étterem, Perczel Miklós utca 24.
    Beszélgetőtársak: Ágoston Zoltán, Kiss Tibor Noé

  • Szerb Antalról: kötetbemutató beszélgetés
    Havasréti József / Pálfy Eszter / Kisantal Tamás
    2019. június 14., 16:30
    Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)