Műhelybeszélgetés Szlukovényi Katalinnal

Szlukovényi Katalin, Görföl Balázs

A költő szeptemberi számunkban négy verset közölt, köztük a Most címűt. A szerzőt elsősorban az utóbbi keletkezéséről, technikai és elvi dilemmákról kérdeztük.

Szlukovényi Katalin írásai a Jelenkor folyóiratban>

Meglehetősen régen, öt évvel ezelőtt közöltél verset a Jelenkorban. Hogyan alakult az írói munkásságod az utóbbi időben?

Mást írtam. A Hamis nosztalgiák (2013) című verseskötet megjelenése után egy évvel készült el az angol nyelvű PhD-disszertációm, amelynek átdolgozott-kibővített, magyar könyvváltozata idén jött ki Kétkedők. Irónia, önirónia és humor a zsidó amerikai prózában címmel. Közben a Visegrádi Alap alkotói ösztöndíjának köszönhetően volt egy csodálatos őszöm Prágában, ahol végre elkezdhettem kísérletezni a prózával. Főleg rövid, groteszk novellák és mesék születtek ott és azóta is.

A tudományos szövegek, illetve a számomra új próza által igényelt, másféle figyelem mellett természetesnek tűnt, hogy a vers háttérbe szorult. Kevésbé volt érdekes. Azt hiszem, azért, mert a magam számára is kevésbé voltam érdekes: nem annyira bennem, mint körülöttem történtek új dolgok, úgyhogy inkább kifelé figyeltem, és ehhez más beszédmód passzolt.

Aztán 2017 nyarán a Móra Kiadó szerkesztőségébe kerültem, praktikusan egy szobába két íróval: Dávid Ádámmal és Dóka Péterrel. Valószínűleg elsősorban ennek a kreatív közegnek köszönhető, hogy ismét elindultak bennem a versek. Ezek gyűltek egy évig, és most nyár végére állt össze egy kötetnyi anyag, amelyből több folyóirat is közöl majd a következő hónapokban, betűrendben: Alföld, Élet és Irodalom, Hévíz, 2000, Mozgó Világ, Pannon Tükör, Új Forrás. Időrendben viszont a Jelenkor lett a legelső, és ezért a kedves fogadtatásért különösen hálás vagyok.

A szeptemberi számunkban megjelent verseid finoman kapcsolódnak egymáshoz. Rendre egy-egy hétköznapi látványtól, epizódtól rugaszkodnak el, és szelíd iróniával mondanak valamit a vágyról, a szerelmi kapcsolatok törékeny egyensúlyáról, többnyire megszólítva a másikat, a másikhoz beszélve.

Ezúttal elsősorban a Most című versről szeretnélek kérdezni. A megszólító jelleg, a párbeszéd-szituáció már a kezdetektől megvolt a vers írása során? Mennyiben más olyan verset írni, amely valakihez szól, mint olyat, amelyben nincs megszólított?

Előbb volt meg a szituáció, mint a vers. Egészen pontosan a vers egy konkrét párbeszéden alapul.

Én amúgy minden versben valakihez beszélek. Amióta az eszemet tudom, minden vers abból a késztetésből születik, hogy valakinek – nevezzük az egyszerűség kedvéért múzsának – el akarok mondani valamit. Olyasmit szeretnék közölni az illetővel, amihez a mindennapi nyelvhasználat nem elég. Persze nem mindig E/2-ben teszem, ez csak egyetlen retorikai eszköz a sok közül. A másik megszólításának, önmagam megértetésének és önmagunk megértésének vágya viszont azokat a verseimet is meghatározza, ahol ez nyelvileg nem ilyen szembetűnő.

 

Petrezselyem, cigánypecsenye, mosogatás: jó ideje nem lepődünk meg azon, hogy a hétköznapok banális dolgai helyet kapnak a költészetben. De hogy látod, mennyi mindennapiságot bír el egy vers? Te mennyire igyekszel el is emelkedni ezektől az apróságoktól?

Semennyire. Nem hiszem, hogy a költészet a valóság fölött keresendő. Van, aki a lényeget – isteni bölcsességet, poézist, bármi néven nevezendő, végső nagy akármit – fölöttünk valónak képzeli, én meg immanensnek. Nem elérni törekszem, nem fölemelkedni hozzá, hanem megtalálni, felfogni, kibontani, alkalomadtán másoknak is megmutatni.

Hozzám az a szemlélet áll közel, ahogy Nemes Nagy Ágnes fogalmazott a saját költészetéről: „Saját véleményem szerint földhözragadt realista vagyok. Én mindig csak abból tudok kiindulni, ami van.”

 

Nagyon szépen tagolt, következetesen építkező a versed, kis elmozdulásokkal alakul, és nekem első olvasásra fel sem tűnt, hogy egyetlen hosszú mondatból áll. Voltak olyan szövegváltozatok, amelyek több mondatra osztották a verset? Technikailag nem nehéz egyetlen hosszú mondatot kivitelezni, más a teherbírása egyetlen mondatnak?

A Most eleve egy mondat volt. Fontos, hogy az egész egy szuszra jön ki, mint amikor az ember dühében kifakad.

Egyébként alighanem szeretem a hosszú mondatokat. Legalábbis Lator László ezt mindkét rólam írt laudációjában kiemelte. A Mozgó Világ nívódíj-átadójára írt szövegének címe: „Egy mondat dicsérete”, a Déry-díj alkalmával pedig így fogalmazott: „Nagy mutatványa a mondatszerkesztés.” Márpedig ha valakinek, hát neki elhiszem.

Jobban belegondolva amúgy a nagy teherbírású ívek megszerkesztésének és megépítésének szenvedélyét valószínűleg apukámtól örököltem és tanultam. Hidászmérnök volt, statikus, és szerelmes a szakmájába. Én is így jártam.

 

A zárlatban szereplő tévesztés nagyon vicces, és frappánsan példázza az egész versen végigvonuló tévesztést, hibázást, meg nem értést, a nyelvben kódolt félreértéseket. A slusszpoén a végére lett meg? Vagy netán ez volt a vers alapötlete?

Az elismerés a férjemet illeti: a verszárlat az ő szóvicce, amellyel a versben leírt veszekedést fejezte be, illetve próbálta oldani. Nevettünk, mert egyszerre volt benne a gyilkos indulat, amely minden vérbeli háztartási konfliktus mélyén ott feszül, meg az a gyönyörű abszurditás, amitől rögtön beindul az önreflexió. Egyértelműen látszott, hogy ez versbe kívánkozik, nekem csak eléje kellett írnom a felvezetést.

 

Mostban egyértelmű, hogy nő a beszélő, ami igazolja azt az olvasói beidegződést, hogy öntudatlanul a szerző nemével szoktuk megfeleltetni a versekben megszólaló személy nemét. Mindig eldöntöd, milyen nemű legyen a költői én, akkor is, amikor az szövegszerűen nem derül ki?

Sok olyan vers van, amelynek megértéséhez fontos elképzelnünk, hogy a lírai én milyen korú, mi a munkája, a szülőhelye vagy az anyanyelve, és ez gyakran egybeesik a szerző megfelelő tulajdonságaival. Gondoljunk például a halálos beteg Kosztolányi Dezsőtől a Hajnali részegségre, Nemes Nagy Ágnesnek a Mesterségemhez szóló ódájára, vagy Tolnai Ottó Lötyöge, avagy be kell-e avatkozni című versére, ami a délszláv háborúra reflektál. Szerintem a nem is ilyen jellegű kérdés: egyes verseknél fontos, másoknál semleges.

Írtam ugyan néhány szerepverset, de hirtelenjében nem tudok olyat felidézni, amelynek a beszélője hangsúlyosan férfi volna. Az viszont, hogy a költői nem sok esetben kiolvashatatlan a szövegből, az olvasó mégis hajlamos odaképzelni, számomra már pályakezdőként kiderült. Gimnazistaként ugyanis többször publikáltam a győri Műhely folyóiratban, és annak főszerkesztője, Villányi László a neki mutatott anyagot olykor továbbította ismerőseinek, főképp más költőknek, ezzel segítve bekapcsolódásomat az irodalmi élet különböző csoportosulásainak munkájába. Egy alkalommal, már az érettségim környékén somolyogva mutatta meg a válaszul kapott levelet. A feladó Géher István volt, az ELTE Eötvös Collegiumában működő Angol-amerikai műhely vezetője, aki gratulált a küldött versekhez, valamint az ezek alapján tehetségesnek tűnő, épp ELTE-re felvételiző, fiatal szerzőhöz, és javasolta, hogy „küldd majd el hozzám a fiút”.

2018-09-21 16:00:00
http://www.szinhaz.net

PROGRAMOK

  • Szerb Antalról: kötetbemutató beszélgetés
    Havasréti József / Pálfy Eszter / Kisantal Tamás
    2019. június 14., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)

  • Keresztesi József: Inverz Ophelia (könyvbemutató)
    2019. június 15., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)
    Beszélgetőtárs: Görföl Balázs