Hayden White (1928–2018)

Kisantal Tamás

„Mi a fenét csinál a történész, amikor tudományt művel” – a múlt héten elhunyt történettudósról Kisantal Tamás emlékezik meg.

Kisantal Tamás írásai a Jelenkor folyóiratban>

Ritka az olyan elméleti szöveg, amely megváltoztatja az ember életét. Bizonyára sok mindentől függ ez, az olvasó életperiódusától, érdeklődésétől, na és persze mindenekelőtt az adott tanulmány színvonalától. Valamikor egyetemi éveim vége felé, teljesen véletlenül letöltöttem egy cikket az internetről. Ez még az a korszak volt, amikor az ember kissé a horgász izgalmával netezett, nem is otthon, mert még nem volt, hanem az egyetemen vagy a könyvtárban. Kis floppylemezen hazavittem pár szöveget, jórészt a szakdolgozatomhoz, és nem tudom pontosan, hogy miért (mivel a témámhoz nem kapcsolódott szorosan), de köztük volt ez a cikk is, a címe: A narrativitás szerepe a valóság reprezentációjában. Otthon aztán elolvastam, és jól emlékszem, mekkora hatást tett rám, hiszen radikálisan tette fel azt a kérdést, amelyet akkoriban alig mertem felvetni magamnak, és történelem szakos egyetemistaként másoktól sem igazán hallottam. Rákérdezett ugyanis, hogy mi a fenét csinál a történész, amikor tudományt művel, sőt, szigorúan véve tudomány-e az egyáltalán, vagy inkább fikció, s így közelebb áll az irodalomhoz, mint gondolnánk. Persze ennél jóval bonyolultabb volt a tanulmány, történetírói szövegeket elemzett, azt vizsgálva, hogy elbeszélő stratégiáik mögött milyen valóságkoncepciók rejlenek. Nem sokkal később megvettem a szerző magyarul megjelent karcsú kis kötetkéjét, A történelem terhét, és majdnem egy szuszra végigolvastam. Arra is emlékszem, amikor pár történész barátommal elolvastattam, aztán sörök mellett nagy vitákat folytattunk róla, meg arról, hogy akkor most tulajdonképpen a készülő szakdolgozatunk mennyiben lesz merő fikció, meg mit kezdjünk egy olyan tudománnyal, amelynek immár vitathatatlanul sárba döngölték az objektivitáseszményét. Úgy éreztük, végre találtunk egy elméletet, amelynek köze van hozzánk, éppen kitanulandó szakmánkhoz, még akkor is, ha kissé kellemetlenül érintenek a végkövetkeztetései.

Akkoriban, az ezredforduló tájékán számos más irányzattal együtt jött be hozzánk az a történetfilozófiai fordulat is, amelyet Hayden White kezdeményezett jóval korábban, már a hatvanas évek végétől, valamint 1973-as, azóta már klasszikusnak számító Metahistory című könyvével. Éveken keresztül foglalkoztam aztán White szövegeivel, meg az ő köpönyegéből kibújó más teoretikusokkal. Nagyjából végigjártam a „nagy hatású elmélészhez és elmélethez” való viszony minden stádiumát: a feltétlen csodálattól és az azonosulni vágyó attitűdtől a kritikus szemléleten át egészen a csömörig. Egy idő után más dolgok jobban érdekeltek, de a tanítás és egyebek miatt időnként újraolvasok egy-egy White-szöveget, és bár már nem mindenben értek vele egyet, most is lenyűgöznek radikális kérdésfeltevései, inspiratív megközelítései.

Úgy hozta a sors, hogy 2004-ben, amikor White Budapesten, a CEU-n tartott előadásokat, egy barátommal interjút készítettünk vele. Emlékszem, iszonyúan izgultam előtte, és amikor bementünk, némiképp remegve fogtam kezet az előttem álló igen vitális, vidám öregúrral (már akkor jócskán 70 felett járt), aki úgy nézett ki, (egy másik barátom szellemes szavaival) ahogy egy amerikai akciófilmben az elnököt szokták ábrázolni. Sportos zakó, selyem kravátli, talán csak az lepett meg, hogy az egyik fülében fülbevalót hordott. Az interjú gördülékenyen lement, kedves volt, nyitott, érdeklődő. Sok minden szóba került, a Metahistory akkori és mostani tétjétől Nádas Péteren át a Rumbach utcai zsinagógáig, valamint addig, hogyan is lehetne elemezni a délutáni történelemelméleti előadásainak anyaga és a jegyzetek tartója, egy Donald kacsás dosszié közötti összefüggéseket.

Tavaly egy előadásomra készülve elolvastam legutóbbi (és legutolsó) könyvét, a 2014-es Practical Past című tanulmánykötetet. Talán már kritikusabb lettem vele, sok mindenben önismétlőnek éreztem (bár azért 80 felett ez talán nem akkora bűn), emellett ismét lenyűgözött, hogy azért új irányokba is elindult, sőt, saját korábbi nézeteit is radikalizálni próbálta. Ám bírálataim is valahogy White szellemiségéből adódtak, hiszen épp ő fogalmazta meg a hajdani interjún saját munkásságának legfőbb céljaként, hogy megtanuljon és másokat is megtanítson szövegeket értő módon és kritikai szellemben olvasni. Mint kijelentette, a Metahistory nem örökérvényű mű, egy történeti pillanat, a strukturalizmus és az analitikus történetfilozófia találkozásának terméke, számos dologban ő maga is meghaladta. Talán így van, hiszen mint jó történész (akit egy időben radikális nézetei miatt a szakma nagy része kiközösített), pontosan tudta, hogy saját munkássága is történeti jelenség. Ám a Hayden White szövegeire jellemző kritikai megközelítés, olvasatainak radikalizmusa az, ami hajdan megváltozatta sokunk történelemfelfogását, és amiből a mai napig sokat tanulhatunk.

2018-03-12 13:00:00

PROGRAMOK

  • Szerb Antalról: kötetbemutató beszélgetés
    Havasréti József / Pálfy Eszter / Kisantal Tamás
    2019. június 14., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)

  • Keresztesi József: Inverz Ophelia (könyvbemutató)
    2019. június 15., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)
    Beszélgetőtárs: Görföl Balázs