Bencsik István (1931–2016)

Kovács Orsolya

Augusztus 13-án, 85 éves korában elhunyt Bencsik István Kossuth-díjas szobrászművész. Kovács Orsolya nekrológjával és Horváth S. Gábor műtárgyfotóival emlékezünk rá.

Kovács Orsolya írásai a Jelenkor folyóiratban>

 

Bencsik István szegény sorsú nagyatádi családból származott. Pályájának olykor népmesébe illő, olykor irracionális fordulatai egyáltalán nem voltak kivételesek abban a korban, amelybe született és amelynek lenyomatát viseli immár végleg lezárult élete és munkássága.

1948-ban vették fel a Képzőművészeti Főiskolára, miután elkészített egy Rákosit ábrázoló portrészobrot, amelyet egy levél kíséretében küldött a mindenható vezér titkárságára. Ebben leírta, hogy tanulni szeretne. A válasz nem késlekedett, és megtörtént a népmesei fordulat: anyagi támogatást kapott útiköltségre, tanszerre és egy címet, ahol Budapesten jelentkeznie kellett. Az események gyorsan követték egymást. Bencsik korengedménnyel belépett a nagyatádi pártszervezetbe, amelynek titkára magántanárral készíttette fel az akadémiai szereplésre.

A budapesti Képzőművészeti Főiskolán mestere Mikus Sándor szobrászművész lett. Az 1951–57 közötti időszakban a képzésben előtérbe került a mesterségbeli tudás átadása. Az ideológiai korlátok egy némiképp modernizált, az új viszonyokhoz alakított akadémikus stílus elsajátítását tették lehetővé. A diákok nem utazhattak, még a külföldi művészeti albumok tanulmányozása is nehézségekbe ütközött. Így történhetett, hogy Bencsik negyedéves főiskolásként látott először egy Henry Moore-ról szóló albumot, Hans Arp pedig mint negatív példa forgott közszájon a főiskola hivatalos berkeiben.

A főiskola elvégzése után szakmai tudással felvértezve és az 1956-ban átélt események traumájával a háta mögött keresett további lehetőségeket a szellemi fejlődésre: Makrisz Agamemnon asszisztense lett.

Pályája zökkenőmentesen indult: mint a rendszer kedvezményezettje, az alulról érkező őstehetség prototípusa több köztéri megbízást kapott. Mégis, a ráosztott vagy önként vállalt szerep más irányba terelte. A művész feladatát a közösségért való cselekvésben látta, és szinte másodrangú kérdéssé vált számára hogy ezt szobrászként vagy művészeti szervezőként teszi. 1965-ben lett a Fiatal Művészek Stúdiójának tagja, később elnöke.

A hatvanas évek magyarországi szellemi élete összehasonlíthatatlanul szabadabb volt, mint az előző évtizedé. Az 1956-ot követő konszolidáció igyekezett nyitni az új szellemi áramlatok felé, elfogadható korlátokat teremteni a művészek számára. Az oldódás folyamata Magyarországon az 1968-ban meghirdetett, végül felemás módon megvalósult gazdasági reformban érte el a tetőpontját.

A Bencsik István által vezetett Stúdió kiállításai 1966-ban, majd ’68-ban a kritika egyértelmű elismerése mellett a hivatalos szervek egyértelmű haragját váltották ki. Két momentum ingerelte kiváltképp a kultúrpolitikusokat: az egyik a kiállításoknak a zsűri (tehát a közvetlen állami ellenőrzés) alól történő kivonása, a másik az absztrakció megjelenése a tárlatokon. Noha az utóbbi nem célként, hanem az esélyegyenlőségből fakadó következményként valósult meg, mégis felszínre hozta azokat a törekvéseket, amelyek korábban nem kaphattak nyilvánosságot.

1968-ban Bencsik Istvánt elnöki megbízatásától megfosztották, eltávolították. Alkotói és egzisztenciális válságba került. Ez az időszak azonban különleges lehetőségeket is tartogatott számára. A budakeszi szanatórium lakója lett, ahol kezelőorvosa, a kiváló tüdőgyógyász megbízásából, az ő kutatásaihoz ún. fotomorfikus módszert dolgozott ki, amellyel a lélegző, tehát dinamikus állapotban lévő emberi testről térbeli információkat lehetett szerezni. Az ehhez szükséges plasztikus modelleket a művész 2 x 2 x 2 cm-es fakockákból, az orvos által megadott paraméterek alapján állította össze. A munka révén egészen új benyomásokat szerzett az emberi test felépítéséről, amelyek döntő módon befolyásolták későbbi munkásságát. Az organikus formák mélyebb megismerése mellett a feladat azzal a felfedezéssel járt, hogy pontosan meghatározott elemekből a konkrét test plasztikai megformálása azonos információk alapján is többféle módon lehetséges, hogy a megadott paraméterek szerint alakított test esztétikummal, poézissel telítődik a művész beavatkozása nyomán. Ez a művészi tapasztalat kielégítette a tiszta plasztikai megformálás iránti vágyát, egyúttal folytatása volt azoknak a hagyományoknak, amelyek főiskolai évei során szemléletének kialakulásában döntő szerepet játszottak.

Munkásságának a hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején felélénkülő szimpozion mozgalom adott új lendületet, amelynek kezdetét a siklósi, majd a villányi alkotótelep megalapítása jelentette. A Rétfalvi Sándor szobrászművész kezdeményezésére létrehozott művésztelep a műfajok szintézisét tűzte ki célul. A gyakorlatban a művésztelep műhelyeiből nőtt ki a siklósi Kerámia Szimpozion (1968) és a Szársomlyó déli oldalán a villányi Szobrász Alkotótelep. Mindkét műhely a korszakban szokatlan módon hamarosan nemzetközi kapcsolatokkal büszkélkedhetett és a kortárs magyar művészet sajátos színfoltja, művészi eszmecserék színhelye, kezdeményezések kiindulópontja lett. Bencsik István 1972–74 között vezetőségi tagja volt a villányi Nemzetközi Szobrászati Alkotótelepnek, ahol monumentális nonfiguratív formanyelv megteremtésével kísérletezett kőszobrain. 1974-től részt vett nagyatádi Nemzetközi Faszobrászati Alkotótelep megszervezésében. Nagyatádi munkáiban a monumentalitás kérdéskörét a fa jellegéből adódóan a konstruálás, a szerkezet problémájával kapcsolta össze.

1982-ben költözött Pécsre, ahol életének új fejezete kezdődött, amelyben az oktatás kapott központi szerepet. A Tanárképző Főiskola (illetve hamarosan a JPTE Tanárképző Kar) Rajz Tanszékén alakította ki műhelyét, ahol a szobrászat mesterségét oktatta a tanárképzés keretein belül. 1992-ben részt vett a pécsi egyetem Művészeti Karának és a Képzőművészeti Mesteriskolának a létrehozásában Keserü Ilona festőművésszel, Rétfalvi Sándor szobrászművésszel és Schrammel Imre keramikusművésszel együttműködve. 1995 és 2001 között a Janus Pannonius Tudományegyetem Művészeti Karán működő doktori képzés vezetője, ugyanebben az időszakban a Szobrászat I. program kidolgozója és vezetője volt. Oktatói munkássága azonban nem korlátozódott Pécsre, 1993-tól a budapesti Képzőművészeti Főiskolának is tanára volt néhány évig.

2001-ben kapta meg a Professor Emeritus címet. A Magyar Művészeti Akadémiának 1991-ben lett tagja, a következő évtől elnökségi tag. Ugyanebben az évben, 1992-ben munkásságát Kossuth-díjjal ismerték el.

Pályafutásának ebben az utolsó szakaszában műveit mindinkább egy töredékes, ugyanakkor a monumentalitás igényével megfogalmazott klasszicizálás jellemezte, torzói mintha a hiány jelenvalóságát tennék láthatóvá.

Az életpályájában, művészi törekvéseiben bekövetkezett fordulatok, változások mögött nem nehéz felfedezni azt az értékrendet, amely fiatal kora óta meghatározta alkotói és művészetszervezői, később pedagógiai munkásságát. Ahhoz a generációhoz tartozott, amely még hitt az eszmények szükségességében és abban, hogy az eszmények a művészet által realitássá változtathatók.

 

(A műtárgyfotókat Horváth S. Gábor készítette. A bélyegportré forrása: Pécsi Újság / Kálmándy Ferenc)

2016-08-17 16:10:00

PROGRAMOK

  • Szerb Antalról: kötetbemutató beszélgetés
    Havasréti József / Pálfy Eszter / Kisantal Tamás
    2019. június 14., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)

  • Keresztesi József: Inverz Ophelia (könyvbemutató)
    2019. június 15., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)
    Beszélgetőtárs: Görföl Balázs