Koltai Tamás halálára

Koltai Tamás (1942–2015)

Nánay István

A szakszerűségnél is fontosabbnak tartotta, hogy a kritikát mint írói teljesítményt lehessen értékelni, nem véletlen, hogy írásait könnyedség, frappáns fogalmazás és élvezetes stílus jellemzi. – Nánay István nekrológja.

Negyvenhárom éve ismertük egymást, s voltunk munkatársak a Színház című folyóiratnál, amelyet – mint az 1968-ban indult lap egyik alapító tagja – 1990-től főszerkesztőként irányított. Egy ideje elváltak útjaink, de kapcsolatunk lényege változatlan maradt: tiszteltük egymást.

Azonos generációhoz tartoztunk, s bár négy évvel volt fiatalabb nálam, amikor 1972-ben a szerkesztőséghez kezdtem kötődni, ő már gyakorlott kritikusnak számított. S haláláig kritikus maradt. Bár oktatott is, például az újságíró iskolában vagy a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, publikált színháztörténeti tárgyú köteteket – Brook, Az ember tragédiája a színpadon (1933–1968), Major Tamás –, elsősorban mégsem tanár vagy történész, hanem főhivatású kritikus volt. A kevesek egyike.

Akkor indult a pályája, amikor a magyar színházi életben fontos változások érlelődtek, s egy új rendező generáció kért helyet magának. Mindenekelőtt Székely Gábor Szolnokon, Zsámbéki Gábor Kaposváron és Ruszt József Kecskeméten bizonyította az addig elfogadott esztétikai és praktikus normákat meghaladó, a valóságra közvetlenül reagáló, a közösségi alkotófolyamatot preferáló színházcsinálás létjogosultságát, erejét és sikerét. E sikerben nagy része volt annak, hogy ezek az alkotók törekvéseik mögött tudhatták a kritikus kortársaik értő figyelmét és elvi-esztétikai támogatását.

A Színház-szerkesztőség stábja e rendezői törekvések elismerője és elismertetője lett. Koltai és mi, többiek együtt nőttünk fel Zsámbékiékkal, Babarczy Lászlóval, Ascher Tamással, Ács Jánossal, Szikora Jánossal meg társaikkal. Azonos esztétikai elvek alapján készültek az előadások és íródtak a kritikák, hasonlóan láttuk a színházat s mindazt, amit akkor csak a színház eszközeivel, a színház nyelvén lehetett elmondani. Egy-egy produkcióról nem csupán esztétikai ítéletek születtek, hanem az adott körülmények között az írásokkal politizáltunk és kultúrpolitizáltunk is.

Amikor Koltai Tamás a hatvanas-hetvenes évek nagy román rendező-generációjának (Ciulei, Pintilie, Penculescu, Şerban stb.) vagy Anatolij Efrosz és Jurij Ljubimov moszkvai előadásairól számolt be, avagy Peter Brook Szentivánéji álomjának 1973-as pesti bemutatkozása után tanulmányban kereste a választ arra, hogy Hogyan játsszunk színházat a Royal Shakespeare Company vendégszereplése után?, a magyar szakma, közvélemény és kultúrpolitika elé egyszerre állított tükröt és követendő mintát.

Tamás számára akkoriban lett magától értetődő, hogy a produkciók nem vizsgálhatók önmagukban, mert a kritika tárgyát mindig összefüggéseiben (is) kell látni és láttatni, vagy egy-egy színészi, illetve rendezői teljesítmény megítélésénél a teljes pályaívet is figyelembe kell venni. S mindenekelőtt az lett egyik legfőbb zsinórmértékünk, hogy az esztétikai érték csak konkrét társadalmi-politikai konszenzusba ágyazva jelenik meg. Ebből automatikusan következett, hogy nemcsak színházesztétikai folyamatok feltárását tartotta feladatának, hanem a társadalmi-politikaiakét is.

Koltai azon kevés kritikusok egyike, aki nem csupán bölcsész-ismeretei alapján bírált, hanem színházi praxissal is rendelkezett: dramaturgiai gyakorlatot szerzett a Madách Színháznál, illetve a Pannónia Filmstúdióban. Ez is magyarázza megállapításainak szakszerűségét és pontosságát. Talán még a szakszerűségnél is fontosabbnak tartotta, hogy a kritikát mint írói teljesítményt lehessen értékelni, nem véletlen, hogy írásait könnyedség, frappáns fogalmazás és élvezetes stílus jellemzi.

Kritikáinak, tanulmányainak és publicisztikáinak jó részét kötetekbe gyűjtve is közreadta. Huszonhét könyve sajátos színháztörténetté áll össze: a mindig őszinte, ám sokszor sarkosan fogalmazott vélemények közel fél évszázad színházi eseménykrónikájának szubjektív lenyomatát adják, ugyanakkor kirajzolódnak ezeknek az évtizedeknek a történelmi és szellemi trendjei is.

Az elmúlt húsz évben egyre inkább az a közeg foglalkoztatta, amelyben a színház létezik, és mind hangosabban, indulatosabban emelte fel szavát a színházat is napról napra jobban fenyegető politikai befolyásolás ellen. Megállapításainak egyikét-másikát lehetett vitatni, mint ahogy azt is, hogy a kritikusnak mennyire lehet vagy kell részt vennie az általánossá váló politikai csatározásokban. De az nem vitatható, hogy megnyilvánulásai mögött mindig az általa és sokunk által vallott értékek védelmének szándéka húzódott meg.

Érdeklődése szerteágazó volt. Csaknem minden este színházban lehetett vele találkozni. Nem tett különbséget műfajok között, de mindegyiknél a maximális profizmust kérte számon. Mint ahogy az operaelőadásoknál is; rajongott e műfajért, egy-egy különlegességért külföldre is elment – évtizedeken át rendszeresen tudósított Bayreuth-ból és Salzburgból.

Sokan kedvelték, amit és ahogy írt, s voltak, akik nem. De az utóbbiak számára is nyilvánvaló: Koltai Tamás személyében a szó klasszikus értelmében vett, nagy műveltséggel és szakmai tudással rendelkező, érzékeny s felelős írástudó távozott körünkből.

 

2015-07-24 13:45:00

PROGRAMOK

  • Szerb Antalról: kötetbemutató beszélgetés
    Havasréti József / Pálfy Eszter / Kisantal Tamás
    2019. június 14., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)

  • Keresztesi József: Inverz Ophelia (könyvbemutató)
    2019. június 15., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)
    Beszélgetőtárs: Görföl Balázs