Ma, úgy tűnik, eljött az ideje egy új jelenlétnek. Ez az új jelenlét pedig az információs technológiának köszönheti lehetőségeit. Ha az írást és a könyvet olyan médiumokként definiáljuk, mint amelyek lehetővé teszik az egymással dialógusba lépők egymástól való távollétét, de ennek a távollétnek a hátrányaival is rendelkeznek (nincs jelen egymás idejében és terében a jeladó és a jelfogadó), akkor a mai információs technológia, a mobiltelefon vagy az internet az előbb említett médiumokkal ellentétben lehetővé teszi az írás és a beszéd kombinálásán keresztül a felhasználó ez ideig nem tapasztalt intenzitású (tele-)jelenlétét – az interaktivitás formájában.

Így gondolják legalábbis a techno-optimisták. Persze, a techno-optimista jól tudja, hogy a szó szoros értelmében ő sincs jelen partnere idejében és terében, amikor például mobilozik vagy csetel, de bízik benne, hogy a technika jóvoltából létrejönnek kvázi vagy virtuális jelenlétének feltételei, mondjuk úgy, hogy jelenlétet varázsol köré a technika. Lehet, hogy távol vagyok, mondja a techno-optimista, de e távolság eltűnik, és átadja helyét egy teremtett közelség illúziójának. Sőt, ez nem is illúzió, hiszen itt van előttem a mobilom kijelzőjén vagy a monitoromon a partnerem, akivel épp beszélgetek. Ez a dialógus pedig nem egyirányú, mint például a könyvalapú társadalmakban, hanem kettő: aki jelet fogad, az rövid időn belül jelet adhat. Így függ össze az interaktivitás a jelenlét gyakorlati megteremtésével. Interakcióban lenni – jelen lenni egymás idejében és terében. A techno-optimista erőteljesen hegeliánus történelemszemléletében az emberi kommunikáció legősibb formája a jelenléten alapuló hangos beszéd, és bár ezt az írás és a könyv korszakának antitézise egy időre visszaszorította, de a két gyakorlat szintézisén keresztül a kommunikáció aktusa során tulajdonképpen újra megvalósul az elvesztett aranykor – a jelenlét.

A techno-optimista azt állítja tehát, hogy a számítógép nyújtotta lehetőségek révén a hangos beszéd (és azon keresztül egy új jelenlét) felé közelítünk “Amikor szövegszerkesztőn fogalmazunk, az inkább emlékeztet a szóbeli fogalmazásra, mint a papíron való írásra. Sokkal rugalmasabbak vagyunk ilyenkor, hisz a szöveg könnyebben módosítható, a hosszabb összefüggések helyett pedig kisebb szegmensekre összpontosítunk, csakúgy, mint amikor beszélünk.”¹ Így térnek ma vissza “az írásbeliség előtti kommunikáció mintázatai”.² De az a gyanúm, hogy a techno-optimista csak az írás külsődleges, stilisztikai, a mindennapi felfogásban élő tulajdonságaival alapozza meg írás-definícióját. E definíció alapján az írás összeszedettebb lenne, mint az élőbeszéd, és ugyanakkor természetellenesebb is, hiszen “egy elszigetelt egyén tevékenysége”, vagyis bár kommunikációs eszköz, végeredményben, az elszigeteltség okán a kommunikáció ideájának tagadása. Ha valaki azzal próbálna meg érvelni, hogy ha az embernek van ideje javítani és fogalmazni, akkor elméletileg az írás épp a jobb megértés médiuma lenne, az élőbeszéd pedig valamiféle gyatra próbálkozás a megértésre, akkor a techno-optimista válaszában kitérne arra, hogy az összeszedettség nem ad annyi előnyt az írásnak, mint amennyi hátrányt az okoz neki, hogy épp összeszedettsége révén alkalmas a hazugságra, a mimikrire, az író személynek önmagát jobb színben való feltüntetésére, a retorikára és a szerepjátszásra stb. Az írott szövegre nem lehet hazugságvizsgálót kapcsolni, míg szemtől szemben gyakran elárulnak bennünket önkéntelen gesztusaink. Most talán éppen az ellenkezőjét gondolom annak, amit leírok. Ha ellenben szemtől szemben lennék valakivel, esetleges hazugságaimat elárulná a pirulásom.

A techno-optimista ebből kifolyólag az élőbeszéd mellett és az írásbeliség kultúrája ellen foglal állást. Ez az állítás elsőre sarkítottnak hat, hiszen a techno-optimista az írás előnyeit megtartaná a demokratikus multimedialitás eszméjében. De az állítás nem sarkított a techno-optimista által adott interjú alapján: “alkalmatlan közeg”,³ vagyis alkalmatlan médium, mondja a könyvre és az írásra a techno-optimista.⁴ A fentiek alapján érthető, hogy az új technikai médiumok miért segítik elő az oralitás új korszakának beköszöntét. Az olyan interaktív tér ugyanis, mint például az internet, az élőbeszéd egyik leghatásosabb médiuma, mert ott úgy írunk, ahogy egyébként beszélünk, amikor együtt vagyunk. Az interaktivitás tehát a számítógép korában a személyes jelenlét szinonimája, és annak szinonimája, amivel a személyes jelenlét a közgondolkodásban mindig is többnek számított, mint az írás: a metakommunikáció szinonimája. A személyes jelenlét és a metakommunikáció biztosítja a metakommunikációt, vagyis a kommunikáción túli kommunikációt, a megszokott kommunikáció hibáit elhagyó, a nyelvi átlátszóság irányába mutató kommunikációt. Már most szólok, elárulva magamat, aki eddig csak hazug módon a techno-optimista véleményét ismertettem, annak jól hangzó érveire koncentrálva, hogy “roppant deprimáltan tekintek [annak] a nyugati filozófi[ának a] történetére”,⁵ melynek következő fejezetét minden bizonnyal a techno-optimizmus metakommunikációs metafizikája adja.

Az írás, mivel a kezdettől fogva soha nem bírt a “természetes” emberi hang lehetőségeivel, “természetesen” alacsonyabb kommunikációs kategóriába került. De mit kellett figyelmen kívül hagyni ehhez a kategorizáláshoz? Azt, hogy a hangos beszéd legalább annyira kiszolgáltatott a nem-értésnek, mint bármilyen más kommunikációs forma, legfeljebb bizonyos metakommunikatív hatáseszközöket képes maga mellé állítani, melyek feledtetik hiányosságait (ha feledtetik). Ezekért a (hangos) nyelvi hiányosságokért, azt lehet mondani, a beszélő embernek valakit vagy valamit bűnbakká kellett tennie. Lehetne írni egy olyan filozófiatörténetet (már megírták), amely arról szólna, hogy az emberi kultúra az írás formájában “testet adott” saját nyelvi tudatalattijának. Magyarul, nem ment a megértés, mivel azonban a beszédet nem lehetett hibáztatni, létre kellett hozni egy másik médiumot, amely bár a beszédhez képest kisebb-nagyobb előnyökkel rendelkezett, ám mintegy koncentráltan tartalmazta annak hibáit. Előny: lehetett vele a távolból kommunikálni. Hátrány: nem volt ott, aki kommunikál. Előny: emlékeztetőként tudott funkcionálni, hátrány: felejtésre biztatott. (Lásd Platón történetét az írás eredetéről: dicsekszel, hogy feltaláltad az emlékezés és a tudomány varázseszközét, “te ezermester Theuth”? Inkább panaszkodjál, mert feltaláltad a felejtés művészetét.⁶) Látható, hogy az írás mindig rögtön rosszul is járt, ha használták valamire. Az írás – szajha. Meghágod, majd azt mondod neki, te szajha, miattad kárhozom el. Ki a szajha akkor? De szerencsére nem ilyen egyszerű a történet.

Pedig annak látszik. A techno-optimista történelemszemlélete szerint vannak a kommunikáció történetében homályosabb és kevésbé homályos korszakok, ez pedig attól függ, hogy éppen milyen médiumot használnak ezen korszakok társadalmai. Ha az aktuális médium közelebb van a beszédhez, így a techno-optimista, akkor ott van esély a megértésre, ha az íráshoz van közelebb, akkor ott távolodnak a megértés ideájától. Platón az etalon: “Platón a dialógusaiban elvetette az írást, mint a filozófia lehetséges közegét. Az igazi filozófia szerinte is interaktív, mint amilyen a mester és tanítvány élőszóban történő beszélgetése.”⁷

Részlet következik egy rekonstruált Platón-apokrifból.

Szókratész [meghalni készül, névsort olvas]: Platón!

Platón: [csönd]

Szókratész [újra]: Platón?…

Platón: [csönd]

Szókratész [hörögve]: Platón…

Platón: [csönd]

Szókratész [elhalóan hörög]

Platón: [csönd]

Tehát Platón. Amikor Phaidónt megkérdezik, hogy kik voltak ott Szókratész közelében, amikor meghalt, ő azt mondja, Platón nem, mert, úgy hiszi, Platón éppen akkor “beteg volt”.⁸

Mit jelenthet Platón “betegsége”? Tényleg beteg volt Platón, és azért hiányzott Mestere, Szókratész mellől annak utolsó (és a filozófia, mondhatni, kitüntetett) pillanataiban? Akkor az baj, legalábbis az interaktív filozófia szempontjából, amely Platón személyes jelenléten alapuló filozófiáját hangsúlyozza. Hiszen hogyan írta Szókratész szavait, ha nem volt ott, amikor azok elhangzottak? Vagy ne higgyük el neki, hogy beteg volt – azt csak úgy írja? Az a nagy helyzet, hogy ha hiszünk Platónnak, ha nem, mindkét esetben hazugnak tartjuk. Ha ugyanis elhisszük neki, amit mond, hogy tehát beteg volt, akkor valójában hazugnak tartjuk, hiszen ezen elismerésünkkel együtt azt is elfogadjuk, hogy nem írhatta le személyes tapasztalat alapján Platón utolsó pillanatait. Az állítás elfogadása a beszélő személyes jelenléten alapuló önlegitimációját, önmaga “mondását” teszi lehetetlenné. Ez megfordítva is igaz: ha elfogadjuk, hogy Platón saját jelenléte által megalapozottan beszél, vagyis valóban tanúja volt Szókratész halálának, ebből az következik, hogy hazudik, mikor betegnek mondja magát.⁹ Platón így is, úgy is hazudik, ami azt jelenti, hogy beteg – legalábbis egy a jelenlétre, metakommunikációra, igazmondásra építő filozófiai rendszerben.

Kivéve, ha… Kivéve, ha metaforikus jelentést tulajdonítunk a szavainak, ahogy azt a Platón-filológia is teszi. Platónról szólva azt szokták mondani, hogy dialógusaiban irodalmilag eltávolította magát, hogy így a Logosznak (ami az igazság) mitikus (hazug, retorikus, irodalmi) formát adjon, magyarul fogyaszthatóvá tegye: amforába rejtse a mérget, cukrozva burkoltassa a bürköt, ahogy akkoriban mondták (volna). Platón tehát nem volt beteg, csak azért írta, hogy beteg, mert mintegy metaforikusan akarta kifejezni, hogy Szókratésszel ellentétben, aki az életből már épp kigyógyulóban van, szóval Szókratésszel ellentétben ő, Platón még “beteg”, vagyis él.¹⁰ Ebből meglepő módon az következne, hogy az ún. irodalom megment a hazugságtól. Általa úgy lehet mondani valamit, hogy bár az a valami nem igaz, mégsem mondható rá, hogy hazugság. Ez így nagyon szép megoldásnak tűnik, csak két baj van vele. Egyrészt maga Platón nem tűrte, mert a másolat másolatának tartotta, az ideákat másoló valóság másolatának, tehát egyáltalán nem úgy tűnt föl számára az irodalom, mint megoldás. Másrészt, eltekintve Platóntól, ha örülünk is az irodalmiságnak, azt az eszközt nem adja a kezünkbe, hogy mikor mit tekintsünk irodalomnak, vagyis egy magasabb igazság érdekében történő hazugságnak. Az irodalom olyan, mint az írás: támasz nélkül hagy az értelmezést illetően. A jelenlétet és az interaktivitást Platónban megtalálni vélő techno-optimisták legnagyobb, bár nem teljesen tudatosított bánatára a platóni interaktív dialógusokat az ilyen értelemben vett irodalmiság jellemzi a leginkább. Ha azt mondanám, hogy írásban való rögzítettségükön túl, vagyis egy elképzelhető jelenlétben is ez jellemezte őket, akkor a techno-optimista metafizikájában találnám magam, aki gazdag fantáziája segítségével az írás jeleiből állítja össze magának az íráson túli, szókratikusnak nevezhető jelenlétet. De akár még ezt is megkockáztatnám. Azt tehát, hogy (ha hiszünk Platónnak, ami most már azért meggondolandó) Szókratész élt az irodalom eszközeivel, ami pedig, ezt a fenti gondolatmenetből kifolyólag állítom, írásjelleget – támasznélküliséget, bizonytalanságot adott, a hazugság állandó fenyegetését biztosította dialógusainak. Platón, ha elhisszük neki, amit írt, rendesen kaphatott Szókratész ún. irodalmi eszközeiből, úgy értem, kaphatott és kapott eszközöket, melyekkel írásaiban élt, és kaphatott rendesen iróniát, amivel meg talán nem tudott mit kezdeni. Mindezekből pedig egyenesen adódik a kérdés, hogy tekinthetünk-e etalonnak egy ilyen figurát, mint Platón, az ő “interaktív-dialogikus” filozófiájával? Dialogikus-e, interaktív-e ez a filozófia? Abban az értelemben semmiképpen sem, ahogy azt a techno-optimista elgondolja: közös részvétel a beszélgetésben, mindenki általános hasznára. Abban az értelemben azonban dialogikus és interaktív, ahogy én értem: közös részvétel a beszélgetésben, mindenki általános bizonytalanságára. A dialógus és az interakció mindig aporetikus, magyarul kiúttalan, ahogy azt a fenti, betegséggel kapcsolatos platóni példa is mutatja. Egy dialógusban mindig interaktív módon veszünk részt, de a válaszokat hallucináljuk, inzertáljuk – beszúrjuk a beszélgetésbe. Ezáltal az egész interaktív-dialogikus filozófia övön aluli szúrást, inzertet kap. Ha Platónt olvasunk, minden egyes sornál válaszolnunk kell arra, hogy Platónt költőnek tartjuk-e, vagy nem. Ez pedig beteggé tesz minket, olyanokká, akik távol vannak a jelenléttől – hiányoznak az iskolából. A dialógusnak ez az aporetikus jellege olyan “beszúrás” – olyan inzert az európai filozófiai hagyományban már a kezdet kezdetén, amelytől szépen eltekintettek, kezdve magán Platónon (lásd a költőkről alkotott véleményét), pedig csak a torka lett véres a filozófiának. A jelek szerint az eltekintés folytatódik.

Lehetne még példákat hozni az aporetikus inzertre, vagyis folytatni azokat az okokat, amelyek Platónt “beteggé” tették, vagyis melyekből kifolyólag nem bírt jelen lenni, most már tágabban értve, a transzparens, őszinte, kiszámítható dialógus és beszéd, vagy (ahogy a techno-optimista mondja) az interaktivitás, “az igazi filozófia” közelében. A betegség okainak ezen katalógusa lenne Platón és egyben korunk techno-optimizmusának anamnézise. Vitatkozhatnánk például arról, hogy a platóni filozófia Platóné-e vagy Szókratészé. A nagy európai hagyomány Platón filozófiájáról beszél, de hozzáteszi, hogy filológiai szempontból nehéz szétválasztani Platón szövegét Szókratészétől. Platón választott magának egy hangot, és elnevezte Szókratésznek; választott magának egy daimónt, ahogy ő mondaná (pontosabban, ahogy ő mondatná daimónjával, Szókratésszel). Ez a daimón az egyébként nem író Szókratész lett, és Platón az ő szájába adta azt, amit mondani akart. A számítógép és a klaviatúra nyelvén ezt úgy fejezhetnénk ki, hogy Platón, miközben bele akart inzertelni (beszúrás) Szókratész művébe, véletlenül megnyomta az Inzert gombot (felülírás/felülírásos mód) a billentyűzeten, és nem nézett föl a monitorra, mert még nem volt meg a technéje ahhoz, hogy a keze a szeme ellenőrzése nélkül mozogjon. Nem volt magánál technikailag, pedig azt hitte, egyre közelebb kerül önmagához a “kezes állaton” keresztül. Bár Platón szövegében mindent Szókratész mond, a filozófiát, ami ott hangot kap, platonistának nevezzük. Miért? Ki beszél? Ki költött kit: Szókratész Platónt, vagy Platón Szókratészt? Valaki pedig költött. Ez lenne “az igazi filozófia”? Ilyen költött állapotok között pedig ki meri emlegetni “az igazi filozófiát”, függetlenül annak írásos és irodalmi jellegétől, ahogy az számunkra megnyilvánul? Ki meri emlegetni a közvetlenséget, vagyis az “interaktivitást”, amikor az áttételek és rátételek (álarcok) között azt sem tudjuk, ki beszél hozzánk?

Hogy csak a Platónhoz (vagy Szókratészhez?) legközelebb álló retorikai eszközt említsük: az irónia inzertjét. Amikor valami a jelenléten belül bizonytalan, szaga van, és terjedni kezd. Vagy nincs is szaga. Arról megint lehet vitatkozni, hogy uralható-e, kordában tartható-e, és e kordában tartás az ironikus és az ironizált jelenlétében könnyebb-e, mintha távol vannak egymástól. Az irónia (és vele együtt a fentebb felsorolt ún. irodalmi vagy retorikai eszközök, metaforák és álarcok) “írása” azonban így is, úgy is fenyegeti a beszédet, hiszen át- meg átszövi, vagy inkább, maradva az inzert-metaforánál, át- meg átszúrja, átlyuggatja azt, aztán a beszéden keresztül a dialógust, a kommunikációt, az interaktivitást, és képes megrendülni belé önnön maradéktalan, beszédben megalapozni vélt jelenlétünkbe vetett hitünk. Az a techno-logo-centro-tragiko-komiko.

Platón, tudjuk, a leendő mintaállamból kitiltotta volna a költőket, mert a költészet véleménye szerint nem az ideák világa felé, hanem attól elfele tart. Magával kellett volna kezdenie. Vagy magával Szókratésszel.

“[A] szerzőnek és az olvasóközönségnek a polgári sajtóban hagyományosan megőrzött különbözősége a szovjet sajtóban lassan megszűnik. Az olvasó mindig kész arra, hogy íróvá legyen, nevezetesen, hogy leírjon vagy éppen előírjon valamit. Mint hozzáértőnek – s nem feltétlenül egy egész szakhoz, hanem csak betöltött posztjához értőnek – lehetősége nyílik rá, hogy ő is szerző legyen. Maga a munka jut szóhoz.”¹¹ Ha valaki eme utópikusnak ható gondolat olvastán késztetést érezne a mosolyra, két dolgot ajánlok a figyelmébe. Egyrészt gondoljon arra, hogy mikor és ki által íródtak ezek a sorok: 1934-ben Walter Benjamin már nem volt jelen Németországban és Németország számára; nemhogy előírni vagy leírni, de létezni sem tudott. Menekülésben nagy a csábítás arra, hogy elgondoljunk egy olyan interaktív ál[la]mot, mint a sztálini Szovjetunió – az onnan érkező újsághírek alapján. Másrészt gondoljon arra a mosolyra késztetést érző, nagyot ugorva az időben, hogy ennek a benjamini gondolatnak, politikai ideológiától függetlenül, milyen hagyománya lett például az irodalomelméletben és a filozófiában, és hogy az “interaktivitás” szó manapság milyen sikeres pályát fut be. Ezt a pályát nem lehet egyszerűen csak “kimosolyogni”. Ajánlom tehát egyrészt a nem-mosolyt, ha meg elkerülhetetlen, akkor a mosoly érvényességének kiterjesztését a mára és a ma optimizmusára. Mindazonáltal egy találós kérdésbe rejtett allegória segíthet a mosoly lehervasztásában: mi lett Szergej Tretyakovval, a Benjamin-idealizálta szovjet “interaktivitás”, vagyis az újságírás és egyben az újságírásra való buzdítás élharcosával, “A kommunizmus világítótornya” nevű kolhoz propagandistájával, a “tevékeny íróval”?¹² Ha megvan a válasz, az allegória egy további kérdés formájában így néz ki: milyen lehetőségei vannak a demokráciának az interaktivitás széleskörű elterjedésével Tretyakov sorsának tükrében? Ez a kérdés, elismerem, több mint provokatív, és provokálni retorikusan hiperbolával, a túlzás eszközével szoktak. Provokatív kérdésem, amelynek a hátterében tehát az áll, hogy a sztálini Szovjetunió és a demokratikus társadalom kommunikációs gyakorlatai között nincs különbség, arra indíthatja az olvasót, hogy paranoidnak és ellenségesnek tartson, olyannak, aki nem ismeri el a technikai fejlődésnek az emberi kommunikációra gyakorolt pozitív hatásait. A túlzás, amelynek segítségével felülírni-inzertálni szándékozom a technikai fejlődésbe vetett hitet és annak részeként az interaktivitás affirmálását, részemről csak annyiban érvényes, amennyiben minden analógia elkerülhetetlenül túloz. Az analógiák azonban: minták, amelyek sokszor egyedüli eszközeink abban, hogy a rajongást lehűtsük, ha azt túlzónak gondoljuk. Túlzásom tehát egy túlzásra adott válasz. De a túlzásom messze nem bírna retorikus erővel, ha egyszerű reakcióként gondolnánk el. Ez a túlzás szándékom szerint azt indukálja, hogy meglássuk az interaktív kommunikációs médiumok totalizáló elméleteiben azt, ami már éppen ellene hat magának a (géphez, eszközhöz totálisan soha nem köthető) interaktivitásnak. Éppen ezért meg fogják kérdezni, hogy vajon “techno-pesszimista” vagyok-e én, aki aláírom ezt az írást?

Röviden: igen. Bővebben: nem. Nagyjából (de csak nagyjából, mindenféle politikai ideológia nélkül) egyetértek Walter Benjaminnal: “reménye csak annak a színháznak lehet, mely ahelyett, hogy konkurenciának tekintené az új közlési eszközöket, megpróbálja alkalmazni őket, megpróbál tanulni tőlük, vagyis mintegy kölcsönhatásba lép velük”.¹³ A “színházat” itt metaforaként használom, és értem alatta például az iskolát, amely a maga módján szintén színház. Viszont nem gondolom, hogy ezek az új közlési eszközök egy lépéssel is közelebb vinnének az ideális kommunikációhoz, egymáshoz, és a világ és az ember “lefedettségi térképe” egyszer majd optimális lesz.

Ha valaki azt hiszi, hogy az itt olvasható kis vitairat tét nélküli, akkor ajánlom figyelmébe, hogy gondolkodjon el még egyszer a techno-optimista szavain, és a kontextuson, amelyen belül szólnak, vagyis a mai Magyarországon. E kontextus a reformoktól hangos. A felsőoktatásra is reform vár, és e reform a hagyományos, ám egyben kényelmes egyetemi autonómiát piaci alapon fogalmazná át. Az állam részben kivonná magát a támogatásból, és a felsőoktatásnak el kellene gondolkodni finanszírozásának egyéb lehetőségein, gyakorlatilag a piaci lehetőségeken. Ez éppen egybevág a techno-optimista velejéig gyakorlati, interaktivitásra alapozott kommunikációs programjával. A maga részéről a techno-optimista is szembeállítja a gyakorlati tudást a “bölcsészelméletekkel” (©techno-optimista), mint ahogy azt az időszerű reform fogja, és lehet sejteni, hogy az előbbi javára billen a mérleg.¹⁴ Még mielőtt felmerülne valakiben, hogy visszasírom (ha majd végleg oda) a kényelmes autonómiát, hadd szögezzem le, nem erről van szó. De van-e konkrét, gyakorlati haszna például az irodalomnak? A techno-optimista véleménye szerint nincs: a bölcsészelméletekből hiányzik a gyakorlati hasznosíthatóság, az “életközeliség”. A “bölcsészelméletek” vagy a nyugati filozófia “alkalmatlan közegben”, értsd az írásban, a könyvben élte le az elmúlt kétezer évet, gondolom, a techno-optimista véleménye szerint ez segítette elő eltávolodását az “élettől”. Én azonban felhívnám a techno-optimisták figyelmét arra, hogy az írás- és könyvkultúra értelmezésre alkalmas és arra váró szövegeket hozott létre – és nem lesz ez másképp a “fejlett” információs technológiák korában sem. Az értelmezés tudományát viszont szintén az írás- és könyvkultúrától kaptuk mint hagyományt, és bár első látásra túl “elméletinek” tűnik, meg haszontalannak (retorika? irodalom? irodalomtudomány? filozófia?), de valójában nagyon is gyakorlati, még ha ez nem is látszik meg rajta azonnal. Nem látszik, mert nem az ideális kommunikációt tanítja, hanem azt, hogy ez miért nem megy – nem utolsósorban az ún. kommunikációs “eszközök” (nyelv, mobiltelefon, számítógép stb.) eltérítő jellege miatt. Ezért nincs “csatornafüggetlen” gondolkodás – azért tudniillik, mert a mindenkori médium úgymond beleír az üzenetbe, ennek következtében nem garantálja annak tiszta (de)kódolását, és mindig veszélyezteti a tiszta dialógust, a tiszta nyelvet. Ebből a szempontból a médiumok között nem tehetünk lényegi különbséget. Viszont éppen ezért lehet egyáltalán értelmezni, valamint éppen ezért lehet véleményünk – nem csak ma, az interaktivitás korában, de (hogy finoman fogalmazzak) régebben is. Mindezekből kifolyólag a felsorolt “alkalmatlan közegeknek” (írás, könyv) köszönhető az is, amit kritikának nevezhetünk, és ami lehetővé teszi a “deprimáltság” (©techno-optimista) nélküli viszonyt a szövegekhez, illetve az azokat közvetítő technikákhoz. Ha ezt elfelejtjük, itt valami nagyon el lesz felejtve (©Platón).

Jegyzetek

* Ez a vitairat eredetileg egy Nyíri Kristóf professzorral készült Magyar Narancs-beli interjú apropóján íródott. (“Én techno-optimista vagyok”. Bugyinszki György interjúja Nyíri Kristóf filozófiatörténésszel, Magyar Narancs, 2004. január 8.) A tanulmány később előadás formájában elhangzott a 2004. május 21–22-én rendezett “Szétfolyóirat: A folyóiratok kultúrája az elektronikus kor szemszögéből” című konferencián, és megjelent a következő weboldalon: http://szoc.bme. hu/ content/view/full/493; Jelen tanulmány a világhálón közölt szöveg átírt változata, és (“Interaktivitás” alcím alatt) első része egy két részből álló nagyobb tanulmánynak.

1 Nyíri, i. m. 6.

2 Uo.

3 Uo.

4 Ez annyiban jelent módosulást Nyíri professzor korábbi véleményéhez képest, amennyiben tíz évvel ezelőtt egy szegedi konferencián még azt mondta: “[a]hhoz, hogy az elektronikus kommunikáció csodái a felvilágosodást szolgálják, a nyomtatott könyvet a poszt-tipográfia technológiájának kiegészítenie, nem pedig kiszorítania kell. A computer-műveltséget klasszikus műveltséggel kell ötvöznünk, a computer-kultúrát a könyv európai, nyugati kultúrájával.” Nyíri Kristóf, “Hagyomány és társadalmi kommunikáció”, in: Információ és társadalomelmélet, Pro Philosophia Szegediensis, Szeged, 1994, 37.

5 Uo.

6 Platón: “Phaidrosz”, ford. Kövendi Dénes, in: Platón összes művei (2. kötet), Európa Könyvkiadó, Budapest, 1984, 797–798.

7 Nyíri, “Én techno-optimista vagyok”, 6.

8 Platón: “Phaidón”, ford. Kerényi Grácia, in: Platón összes művei (1. kötet), Európa Könyvkiadó, Budapest, 1984, 1024.

9 Egy másik lehetőség szerint Platón csak azért írta, hogy nem volt ott, mert meg akart téveszteni valakit, mondjuk a Szókratészt halálra ítélő államot, nehogy neki is ki kelljen ürítenie a méregpoharat. Ezt a lehetőséget látszólag megcáfolja az, hogy a tanítványokat egyenként, név alapján, külön engedéllyel engedték be az őrök, mint az SZTK-ban a beteget az orvoshoz, tehát eleve tudta a rendszer, hogy ki járul gyógyulni Szókratész elé. De Platón később érezhette azt, hogy fedeznie kell magát, mert a jelenlét némely esetben kisebb veszélyt jelent, mint a tanok terjesztése, tehát az írás útján való sokszorosítás.

10 Lásd Szókratész utolsó kívánságát: “Kritón, egy kakassal tartozunk Aszklépiosznak; adjátok meg, és el ne mulasszátok.” Platón, i. m. 1119. Valamint lásd az említett részhez fűzött magyarázatot Németh György tollából, az 1155. oldalon: “Szókratész saját halálát az életből való kigyógyulásnak tekintette.”

11 Walter Benjamin: “Az alkotó mint termelő”, ford. Pór Péter = W. B.: Angelus Novus, Bp., Gondolat Könyvkiadó, 1980. 775.

12 Koestler közlése szerint “1938-ban lőtték agyon, kémkedésért”. Arthur Koestler, A láthatatlan írás, ford. Makovecz Benjamin, Osiris, Bp., 1998, 75.

13 Walter Benjamin, i. m. 764–765.

14 “Nyújt-e gyakorlati tudást a mai magyar társadalom- és bölcsésztudomány?”, teszi fel a techno-optimista a Mindentudás Egyetemén tartott előadásában a költői kérdést, majd azzal folytatja, hogy inkább kitér a válasz elől – bár “legalábbis” a Mindentudás Egyetemén elhangzott bölcsészelőadásokat “igencsak időszerűnek és életközelinek” érezte.