Kavafisz-átiratok

 

 

Iulianus, az az istentelen

 

Az újdonsült uralkodó a főként keresztény

udvari személyzet ellen fordult, minden

különbségtétel nélkül, hiszen úgyis alig

akadt közöttük, aki eléggé művelt, komoly

gondolkodású vagy éppen megfelelő

erkölcsi tartású is lett volna.

 

Keresztények ide, kereszténység oda –

utólag csak be kéne vallani, hogy java részük

csupán a bűnök burjánzását növelte,

s gyalázatos, rút szenvedélyeikkel, féktelen

bűnözéseikkel megfertőzték az állam életét,

sokan pediglen többet ártottak példájukkal

bármely más, egyelőre becsületes pogánynál.

 

Keresztények ide, kereszténység oda –

egyesek ugyanis derekasan megszedték magukat

a püspökileg irányított templomrombolásokkal,

s a szentélyek szégyentelen kifosztását követően

mindenütt és mindenkor csak a kicsikarható

haszon után szimatoltak az újhitű szemforgatók,

akik a legnagyobb szegénységből egy ugrással

a legnagyobb gazdagságra emelkedtek,

s már nem tudtak semmiben sem mértéket tartani:

sem mohó rablásban, sem költekezésben,

még fukarságban sem, mert Constantinus óta

már megszokták, hogy mindig a másokéhoz nyúljanak

ájtatosan, bár becstelen esküszegésük és esztelen

gőgjük parázna haszonlesésükkel párosodván

már keresztényi hitüket is beszennyezte.

 

Iulianus ezért nyíltan és határozottan

elrendelhette végre, hogy ismét meg kell nyitni

a széthordott, rommá tett hellén templomokat,

és áldozni kell újra az istenek tiszteletére.

 

Aztán az általános türelem szellemében,

a törvények hatását megerősítendő,

a marakodó keresztény elöljárókat,

pártocskákra szakadt, vakbuzgó híveikkel együtt,

palotájába hívatta, és barátságosan, ragyogón

mosolyogva figyelmeztette, hogy vessenek véget

az örökös, érthetetlen viszálykodásoknak,

mert keresztények ide, kereszténység oda,

ezentúl mindenki teljesen szabadon

és félelem nélkül gyakorolhatja vallását.

 

Szabadon, rettegés nélkül, mindenki a magáét –

ehhez ragaszkodott, kihangsúlyozta többször,

hogy jobban megjegyezzék, hogy mindez mit jelent,

mert ő rég megtanulta, tapasztalásból tudta már:

a hirtelen szabadság majd végsőkig fokozza

sok elfajult viszályukat, hisz elvakultak, ostobák,

s többé sosem lehetnek hitükben sem egységesek.

 

(Hát ezt remélte akkor – tudóskodó szakállal,

titokzatos mosollyal a gaz, görög, hitetlen!)

 

Jól tudta Iulianus – egy vérengző vadállat

sem veszedelmesebb az ártatlan emberekre,

mint amilyen a legtöbb krisztuskodó keresztény

egymás ellen vicsorgó, krisztustalan dühében.

 

(Hát ezt gondolta rólunk, miközben ránk mosolygott

tudálékos pofával szabadságról papolván,

hogy keresztények ide, meg kereszténység oda!

Hát azt képzelte, nálunk keresztényibb lehet tán?

Istennek hála, aztán a perzsákkal csatázván

az istentelen pogány a Tigrisnél kipurcant.)

(1926. december)

 

 

Különcködők

 

Hát persze, hogy nem értették nagy érveit

ők sem – Rómában sem, s a Boszporosznál sem.

Fantaszta volt, rajongó, botrányosan hiszékeny –

bosszankodhattak rajta, heveny túlzásain.

 

Még ők is kiröhögték Epheszoszban s Athénban

a bölcselőt, ki boldogan bedőlt a jóslatoknak,

s jókat nevettek néha Iulianuson, illúzióin,

búskomor arcán, aszketikus pedantériáján –

például Bérütoszban s kiváltképp Antiokheiában,

bár Alexandriában is.

 

(Pláne Alexandriában,

mely mindig állhatatlan, szeszélyes, tiszteletlen,

mert mindenféle elem: sokfajta ember, eszme

időnként föl-föllobbanó, robbanékony keveréke.

Fensőbbség, gúny, konokság, könnyelmű kicsapongás

kormányoz itt: fogékony lélek, művészi szellem

s a hévvel kulturált lét finom szarkazmusa.)

 

Hát persze, ők sem érthették szándékait –

főpapi buzgólkodását, képtelen rendeleteit,

szent cirkuszát a régi istenek körül,

s bár filozófus volt a szemükben, kész irodalmár –

nem vallott jó modorra keresztényezgetése.

Tudóskodó tilalmait, szakállasult vitáit,

szatirikus polémiáit olykor már ők is unták –

prüszköltek az orrfacsaró áldozati füstöktől,

az állami, fényes díszhekatombák holtidejében,

az összbirodalmilag föllendített húsiparban.

 

Hát persze – rég nem érdekelte őket már

ez a friss fanatizmus, sem az ósdias, égi rögeszmék!

 

Közömbösek maradtak újra – elvégre

a látszatkeresztényekből, majd a látszatpogányokból is

már elegük volt, mert elegancia, szellemi tartás,

gőg, kényes ízlés, kétkedés, fáradt tudás

s különcködés tetézte teljes életük.

 

Görög voltuk viszont úgy viselték észrevétlen,

miképp szabad lélegzetük, s nem értették: minek kell,

ej, Iulianus, ezzel is most, ugyan, minek baromkodni?

Hát persze, hogy hellének ők – nahát, nagy ügy!

Hát persze, hogy pogányok is – na és, mi van?

(1931. augusztus – szeptember)

 

 

 Mintha Mezopotámiában volnánk

 

Mintha valahol Mezopotámiában volnánk,

tán Babilóniában, az Eufrátesz vonalánál,

vagy a folyók köztén, a Tigris felé vonulván,

folytonos támadásban, bátor előretörésben

egy nálunk teljesebb ismeretlen felé.

 

Mintha valahol Mezopotámiában volnánk,

valahol Oszroénéban vagy Adiabénében,

vagy messzibb, túl a Zagroszon, túl Persziszen,

a Paropaniszosz alatt, a mesés Arakhósziában

volnánk valahol – örökös visszavonulásban

Alexandreia Arakhotón hellén végvidékén,

aztán a vad Gedrószián s Karmánián keresztül

átvágva magunkat, görnyedt dicsőségünket

hurcolva még, miképp megfáradt hódítók –

zúgó fejjel, kiszikkadt, zavargó tájakon,

mint Philipposz fia, egyre szótlanabbul,

vagy egy Szeleukosz, vagy egy Antiokhosz,

vagy egynémely naiv, talán meggondolatlan,

kései római imperátor – már kétségbeesetten

taktikázva reménytelen, fölösleges hadjáratokban,

hol a párthusok ellen, hol a perzsákkal szemben

fölsorakozva, csatázva, de főleg utóvédharcokban,

elkeseredten a rossz, zord, idegen terepen,

mint Iulianus is egykor Marangánál,

mert bármikor s akárhol megálljt parancsolhat nekünk

Ananké, Nemeszisz, Khronosz vagy bárki bosszús isten.

 

Mintha valahol Mezopotámiában volnánk,

valahol az Eufrátesznél vagy a Tigris mentén,

nem tudni – hol, miért, s miféle vereségben

visznek magukkal napjaink, tán Niszibisz felé,

egy nálunk teljesebb, nagyobb ismeretlen felé,

és hódítatlan hagyjuk újra Ktésziphónt,

s nem érjük el sosem, mi sem már Ktésziphónt –

ilyen az életünk itt, Mezopotámiában,

mintha valahol volnánk a hátráló időkben.

(1932. november – 1933. január)