A történelem mint problémás tudomány

Gyáni Gábor: Posztmodern kánon

Gyáni GáborNyáry István  interjú, 2006, 49. évfolyam, 4. szám, 468. oldal
Lapszám letöltése
PDF-ben

Gyáni Gábor neve közismert mind a történettudománnyal foglalkozók, mind a történelem kérdései iránt érdeklődők tágabb körében mint a társadalomtörténet sokáig eléggé lebecsült és elhanyagolt területének avatott kutatójáé. Érdeklődésének fókuszában elsősorban a századforduló és a két világháború közötti időszak várostörténete, azon belül is a polgárság társadalomtörténete áll, különös tekintettel a mindennapi élet tudományosan kamatoztatható és eddig kiaknázatlan forrásvidékeire. Ebben a témában szerzője olyan hiánypótló műveknek, mint a Hétköznapi Budapest (1995) vagy Az utca és a szalon (1998), és (Kövér Györggyel) társszerzője a Magyarország társadalomtörténete a reformkortól a második világháborúig című alapvető kézikönyvnek. De érdeklődése az utóbbi években egyre inkább a történelem elméleti kérdései, a historiográfia felé fordult, elsősorban annak a szellemi erjedésnek a hatására, ami a humán értelmiség köreiben a posztmodern fordulat eredményeképpen végbement, és amely többek között kedvezett az interdiszciplinaritás térnyerésének. Gyáni történészként próbál megfelelni ezeknek a kihívásoknak és igyekszik választ adni a felmerülő kérdésekre. Számos tanulmánya jelent meg ilyen témákban, amelynek legjava Emlékezés, emlékezet és a múlt elbeszélése címmel látott napvilágot 2000-ben; legutóbbi könyvében (Történészdiskurzusok, 2002) pedig más szerzők műveit interpretálta annak a felismerésnek a jegyében (is), miszerint a történész munkája nem más, mint értelmezések értelmezése. A Posztmodern kánon ugyancsak gyűjteményes kötet, a szerző legújabb hat tanulmányának foglalata, amelyek egyrészt a történettudomány elméletének néhány sajátos kérdését járják körül, másrészt viszont nemzetfogalom és történetírás nem eseménytelen viszonyának fejezeteibe engednek bepillantást.

A könyv címe némileg félrevezető, hiszen sokkal inkább asszociálnánk irodalomelméleti monográfiára, mint történész tanulmánygyűjteményére. Ráadásul a posztmodern fogalma csak a bevezetésben és az első írásban kerül szóba, a kánon pedig a bevezetésben is csak említés szintjén, noha nyilvánvaló, hogy a posztmodernnek a történettudományra tett hatása és következményei jelentik a szövegek közös nevezőjét. A kánon helyett talán helyénvalóbb lett volna más kifejezés, mivel ez kiemelt és szentesített könyvek csoportjaira vonatkozik, nem pedig hagyományos és uralkodóvá vált szakmai-tudományos gyakorlatra, amiről itt van szó. Így e fogalmak ígért tisztázása csak áttételesen történik meg. De ez talán kevésbé fontos, mint az, hogy Gyáni a Posztmodern kánonban is folytatja azt a gyakorlatot, hogy az első megjelenéshez képest átdolgozta kötetben újra megjelenő írásait az önismétlések, átfedések kiküszöbölésére, s ennek köszönhetően a kötet írásai sokkal inkább összefüggő egészet képeznek.

A posztmodern fogalmával kapcsolatban természetesen nemcsak a történészek között keletkeznek “szívós életű előítéletek”, de máig előfordul, hogy olyan fogalmak szinonimájaként használják tévesen, mint “filozófiai relativizmus” vagy “szövegirodalom”, holott, mint Gyáni Lyotard nyomán leszögezi, a posztmodern elsősorban állapot, a tudás mai állapota, bár éppen természetéből következően nincs s nem is lehet kizárólagos definíciója. De azt is hozzá kell tenni, hogy megközelítésmódja, amint magának a fogalomnak a megalkotása is filozófiai eredetű, és ezt a szemléletet és tudást (sokszor nem is jelenkori, hanem régebbi korokból eredő elméletek felhasználásával) terjeszti ki a világra és az arról szóló beszédre. Ebből következik interdiszciplinaritása is, hiszen az irodalomtudomány, a művészettörténet vagy a pszichológia zárt terei között a bölcseleti invenció hozza létre az átjárást, s ennek nyomán kerülhet aztán sor az egyes területek saját munkamódszereinek egymást megtermékenyítő újragondolására és alkalmazására – s az ettől való ódzkodás az egyes tudományágaknak ma már nem válhat hasznára. Bölcseleti abban a tekintetben is, hogy a legalapvetőbb kérdéseket fogalmazza újra, legtöbbször igen radikális módon, amelyre jó példa – és itt visszatérek Gyáni Gábor gondolatmenetéhez – Foucault, akinek A szavak és a dolgok című könyve a történelem tudománya alatt is megrengette a talajt, hiszen a történetírás addig egzaktnak hitt tudományosságába vetett hitet kérdőjelezte meg. A múlt immár nem homogén és folytonos, hanem heterogén és diszkontinuus, mely minden kritikai ellenvetés ellenére (Castel) azzal szembesíti a történészt, hogy a történelem valóságát a róla szóló leírásnak kell megalkotnia. Alapállás az episztemológiai szkepszis, a nyelvi megelőzöttség tapasztalata. Gyáni elméleti pozíciójának kiindulópontja és sarkköve az úgynevezett újhistoricizmus legnevezetesebb alakjának, Hayden White-nak a Metahistory-ja, mely a posztmodern filozófiák történettudományi leképződésének tekinthető, s amelyben a központi kérdés épp a történész munkájának gyökeres újraértelmezése. Eszerint a történész, amikor látszólag a tények alapján rekonstruálja és elbeszéli az általa vizsgált eseményeket, valójában ugyanúgy fikciót hoz létre, mint például a regényíró. Már az események közti választás sem objektív, és a történész saját intenciói szerint történik. Az elbeszélés megalkotásának logikáját nem a valóság vélt vagy valós folyamatai határozzák meg, hanem a nyelv retorikus természete és a narrativitás szabályai, amikor a szöveg szerzője a múlt eseményeit értelemmel látja el. Maga a történelem tehát nem egy létező valami, hanem gondolati konstrukció. Ezért a történeti narratíva igazságát sem a valóságos folyamatok igazolják vissza, hanem a narratív igazság, amely viszont gyakran teleologikussággal és evolucionizmussal lép kölcsönhatásba, s amely pozíciók kritikája és újraértelmezése az új történészi gyakorlat fontos feladata lehet. Gyáni a továbbiakban White koncepcióját veti össze és ütközteti hasonló elméleti felvetésekkel. Mivel a történelem hagyományosan ténytudományként határozza meg magát, felmerül a tény fogalmának vizsgálata: White szerint a szerző a valós eseményekből konstruál tényeket elbeszélése számára, míg Carl Becker véleménye az, hogy a történeti tény a valóság leírása során keletkezik, de van olyan is (Frank Ankersmit), aki szerint a történész munkája nélkülöz minden referencialitást. David Carr véleménye ellenben az, hogy a narratív struktúra nem valamely erőszakosan létrehozott és valóságtól elrugaszkodott képződmény, hanem kikerülhetetlen szükségszerűség, és tulajdonképpen létezésünk alapstruktúrája.

Gyáni ezután a fenti elméleti belátások történészi gyakorlatba integrálását kísérli meg konkrét elemzések példáján. Az elbeszélésmód tehát nemcsak magán hordozza a retorikusság jegyeit, de a nyelvhasználat egyet jelent a retorikával, hiszen minden beszédmódban ott rejlik valamilyen trópus, alakzat; gyakran épp a legnagyobb súllyal bíró információban, vagy legalábbis jelentős mértékben bővítve a felszíni jelentést. Vagy Bahtyinnal szólva: “a kimondott szavakat mélyen átitatják a mögöttes és kimondatlan jelentések.” S hogy hogyan, azt a szerző két eklatáns példán mutatja be. Ezek egyike Romsics Ignác Magyarország története a XX. században című népszerű összefoglaló munkája, melyre gyakran hivatkoznak mint az elfogulatlanság és az objektivitás követelményeinek megfelelő történészi interpretáció példájára. Ennek azonban ellentmond a dualizmus korának társadalmáról szóló fejezet, ahol az úgynevezett kétosztatú (és újabban sokat bírált) modell látszik érvényesülni, amely arra vonatkozik, hogy a kor magyar társadalma tradicionális és modern csoportra vált szét, s az előbbit a dzsentri, az utóbbit a zsidóság képviselte, sőt a két oldal társadalmi-gazdasági összebékíthetetlenségét is felhozza, ami lehetőséget nyújt Romsicsnak, hogy az asszimiláció nehézségeit hosszan sorolja anélkül, hogy szólna annak “sikeréről” (Gyáni teszi ezt a szót idézőjelbe). De a lényeg nem is ez: Gyáni mindezt azért emeli ki, hogy megvilágítsa Romsicsnak a Tanácsköztársaság Forradalmi Kormányzótanácsáról szóló sorait, ahol az annak szociológiai összetételét, vagyis a zsidóság felülreprezentáltságát emeli ki. Mégpedig látszólag magyarázat nélküli tényközléssel. Gyáni viszont felteszi a kérdést: miért nem fűz hozzá semmiféle értelmezést? Nos, azért – mutatja ki alapos elemzéssel, – mivel (legalábbis látszólag) magáénak vallja azt a Horthy-korszakból öröklött (s tegyük hozzá: az antiszemita közbeszéd állandó kellékei között szereplő) diskurzushagyományt, amely a Tanácsköztársaságot a nem eléggé asszimilált zsidóság műveként aposztrofálja. Romsics így nem lép ki ebből a hagyományból, ami arra utal, hogy maga is hasonló nézetet képvisel, melyet azonban nem lehetne nyíltan kimondva előadni, ezért szorítkozik csupán a tényközlésre. Végül utal Szegedy-Maszák Mihálynak a könyvről írt bírálatára, ahol a szerző – bár más szempontok szerint – megjegyzi, hogy Romsics nyelvhasználatának módjai akaratlanul is elárulják annak rejtett értéktételezéseit. A másik példa Rainer M. János Nagy Imre-életrajza, amelyben a retorikai stratégiák egyik gyakorta használt eszközének, a hüpotüpózisznak a használatára mutat rá.

Ezzel szorosan összefügg a történész eszmei pozíciójának kérdésköre az eseménysor kapcsán: a nézőpont megválasztása és értelemképző szerepe, az elfogultság/elfogulatlanság lehetőségei, hiszen szinte “megbocsáthatatlan szakmai bűnnek számít a múlt egy bizonyos nézőpontjának a kiválasztása és túlzott favorizálása”. Úgy tűnik, a teljes elfogulatlanság lehetetlen, ezért Gyáni azt az álláspontot teszi magáévá, hogy a történész lehetőleg minél több nézőpontból láttassa a valóságot, kiegészítve és felülírva azt az úgynevezett fogalmi nézőponttal, amelyet éppen a történész (tudományos vagy annak szánt) pozíciója hoz létre, s egyben megadja a kellő időbeli és hermeneutikai perspektívát. A fentiek szolgálnak bevezetőül a tanulmány második részéhez, ahol a szerző a MAORT-ügy néven elhíresült szabotázsperről szóló három különböző típusú szöveg összehasonlítását nyújtja. Ezek: a fővádlott Papp Simonnak, a vállalat egykori vezetőjének naplója és memoárja; a történetet szépirodalmilag feldolgozó Galgóczi Erzsébet Vidravas című regénye (ahol az egyik főszereplő Simon Pál nevével is alig rejtetten utal a per áldozatának nevére); valamint Srágli Lajosnak a vállalat (a mai MOL elődje) történetét feldolgozó kismonográfiája.

Az új és a szerző által is követett elméletek bírálatának célpontja a politikatörténet és az államfejlődés primátusát valló történetírás. Gyáni Gábor társadalomtörténész, nem lehet hát véletlen, hogy az ő személyében találkozik össze a történetírás kanonikus tematizációinak kritikusa a posztmodern elméletek apologétájával. A Nemzet és történeti kánon címen összefoglalt három másik tanulmány nemzetfogalom és történetírás sajátos viszonyát vizsgálja, hiszen a történettudomány klasszikus, 19. századi paradigmájának kialakulása és megszilárdulása egybeesett a nacionalizmusok megszilárdulásával, s így a nemzetállam került mindenhol a történetírások fókuszába. Gyáni mindenekelőtt azt vizsgálja, hogy a “nemzet” fogalmának idő- és térbelileg különböző értelmezései miként befolyásolták egyrészt a történetírást, másrészt a politikum szféráit, s e két utóbbi szimbiózisai milyen módon működtek. Kimutatja, hogy az államhoz kötött, illetve a nyelvi–etnikai nemzetfogalmat nem nevezhetjük egyértelműen nyugati, illetve keleti típusúnak, sokkal inkább időbeni egymásutánban különíthetők el egymástól. Ehhez elengedhetetlen a nemzetfogalom általában vett meghatározása: “A nemzeti identitás ugyanis nem valamely természeti adottságunk”, és a “nemzetnek ez a fogalma nem születhetett volna meg a nacionalizmus (…) aktív közreműködése nélkül, hiszen egyes-egyedül csak a nacionalizmus eszméje és gyakorlati politikája tud nemzeti identitást teremteni.” A nemzet tehát kizárólag szellemi entitás, amely különféle kulturális és politikai technikák, stratégiák útján válik létezővé. A nacionalizmusokból előlépő történetírás pedig megfelelő válogatás után narratívába foglalja a maga számára “használható múltat”. Természetesen a különféle nemzetfogalmak és azok értelmezései sokféleséget és állandó változást mutatnak, melyek nem utolsósorban összefüggenek az adott ország változó politikai-társadalmi viszonyaival. A szerző ezt a magyar történetírás nemzetfogalmainak alakulásfolyamataival szemlélteti: hogyan váltották egymást – nem egyszer komoly harcokat folytatva – az államhoz kötött, a szellemtörténeti, a népi, majd 1945 utáni népfrontos-függetlenségi és a marxista nemzetfogalmak.

Gyáni Gábor könyvében azonban nemcsak interpretálja, de sokszor nagyon is keményen bírálja a történészszakmát, mégpedig leginkább kortársait. Nemcsak mert java részük ahelyett, hogy felelne az egyre inkább megkerülhetetlenné váló posztmodern kihívásokra, heves elutasítással válaszol, vagy legalábbis úgy tesz, mintha nem venne tudomást ezekről a fejleményekről; de azért is, mert képtelenek szakítani a szakma tudományosan egyre kevésbé igazolható, de annál inkább kánonná betonozódott, nemegyszer nacionalista kényszereitől, s nem hajlandók kilépni az öröklött diskurzusból. Romsics Ignác például a nemzeteszme historikumáról írt dolgozatában meg sem említi Szűcs Jenő nevét, akinek pedig nemzetfogalom-koncepciója igen jelentős, korát megelőző teljesítmény volt, és következtetései egybecsengenek az elfogadott nemzetközi konstruktivista szakmai állásponttal. Kristó Gyula pedig épp ezt az avult szemléletet óhajtja visszacsempészni, amikor a középkortól fogva szeretné kimutatni a nemzeti folytonosság meglétét, holott az kétségtelenül legújabbkori képződmény. És ez nincs is olyan messze a történelmi mítosz- és legendagyártástól, ahogy a néprajzi módszerekkel kutatott őstörténet-rekonstrukciókat sem választja el sok attól, hogy áltudománynak minősítessenek. A történész kötelessége tehát a több nézőpontot érvényesítő elfogulatlanságra törekvés, amely őt fölébe helyezi a kollektív és személyes emlékezetnek, s egyben tartózkodnia kell bármiféle moralizálástól. Erre példa az említett Nagy Imre-könyv esete, melynek egyes passzusai miatt a politikus lánya pert kezdeményezett, mert a szerző nem volt hajlandó művét kizárólag a kultuszépítés szolgálatába állítani, ugyanis abban, ráadásul egyértelműen cáfolva ugyan, de megemlíti azt a feltételezést, miszerint a forradalom vezéralakja részt vehetett a cári család meggyilkolásában. Végül Gyáni még szól arról, miként határozták meg a Kádár-korszak, illetve az 1989-es fordulat történelmi fogalmak szintjén megfogalmazódó értékelését a róla beszélők személyes sorsa és érdekei, ahogy ugyanez vonatkozik a Horthy-kor egymástól igencsak eltérő értékeléseire; hiszen a történelmi folyamatokról józanul és felelősen gondolkodónak egyformán el kell utasítania, hogy a rendszerváltás elsősorban a “szocialista fejlődés” és a Kádár-kori nómenklatúra érdeme (Nyers Rezső), mint ahogy azt is, hogy a két világháború közti Magyarország a polgári demokrácia mintapéldája (Schmidt Mária).

Gyáni Gábor elméleti nyitottságával, szemléletmódjával és törekvéseivel messzemenően azonosulhatunk, ahogy társadalomtörténészi munkáját is nagyra értékeljük. Ugyanakkor úgy látom, ebben a könyvében nem sikerült maradéktalanul megvalósítania a kitűzött célokat. Feltehetően azért, mert Gyáni úttörő munkát végez, és ez nem tartozik a könnyű feladatok közé a történettudományban sem. A felvetett témák, problémakörök jó része a történelem mint tudomány gyökeres átértékelését és átformálását célozza, és ez a feladat ilyen terjedelemben nem is lehet más, csak afféle vitaindító, lábjegyzetek gyűjteménye, amelyet majd talán egy egész történészgenerációnak kell részleteiben kidolgozottan megvalósítania. Az egyes tanulmányok nem mindig kerekednek egységes egésszé, és – valószínűleg a szűkre szabott terjedelem miatt – nem mindig teljesítik be az ígéreteket. A felhozott példák sokszor csak szórványosak: hiányzik a részletes kifejtés, amelyre olykor maga a szerző is utal. Ez néha már-már annyira zavaró, hogy az elemzett példák néhol csak utalásszerűek (mint a MAORT-ról szóló írásban), ami már megkérdőjelezi a kifejtés-értelmezés meggyőző erejét. Gyáni a hüpotüpózisz alakzatát vizsgálva Rainer M. János Nagy Imre-életrajzában egyetlen rövid idézetre szorítkozik, és inkább csak a történetírói módszerrel kapcsolatos eszmefuttatásait osztja meg velünk, a tárgyalt könyvről nem tudunk meg jóformán semmit, de a toposz alkalmazásának elemzése is elmarad. Az átfedéseket sem sikerült mindig kiküszöbölni; így a második rész első két tanulmánya esetében is sok a nagyon hasonló gondolatmenet. A különféle elméletek olykor leckefelmondásra emlékeztető ismertetése ellenben túl nagy terjedelmet kap, s nem mindig felel meg egyértelműen a felhozott példáknak. Olykor egyes elméletek bemutatásánál a szerző ingoványos talajra téved, például amikor a konnotáció és a jelentésbővülés témakörét tulajdonképpen az intertextualitással azonosítja; az analitikus filozófia csak hellyel-közzel, a strukturalizmus pedig még annyira sem nevezhető posztmodern elméletnek. Feltűnő még a lábjegyzetek hiánya is, mert bár rengeteg utalás található más szerzőkre, s nem kevés az idézet is, hiába keressük az oldalszámok pontos megjelölését, s ezt a könyv végi bibliográfia sem tartalmazza. Végezetül: bár Gyáni a posztmodern nyitottság szószólójaként lép fel, néha ő sem kerülheti el azt a kettősséget, amely egyszerre számol nyitottság, bizonyos fajta relativizmus és fikcionalitás szükségességével, ugyankor a történészi munka tudományos egzaktságát és módszerességét is szükségszerűen igényli.

A Posztmodern kánon lapjain felvetett kérdések továbbgondolása természetesen az olvasó feladata, és meggyőződésem, hogy a történelem tudományának metodológiai és tágabb kontextusba illesztett “reformja” még gazdag lehetőségeket kínál. A posztmodern elméleteket a történészek nagy része tudományellenesnek tekintett relativizmusuk miatt utasítja el, ugyanakkor felmerül, hogy az ilyen relativizmus nem ad-e helyet például a holokuszt-tagadásnak. Ezt Gyáni itt nem érinti, ellenben egy korábbi interjújában (“Hiányzik az erkölcsi magabiztosság…”, ÉS, 2002. szept. 6) amellett érvelt, hogy az újhistoricizmus felfogása szerint ez a felvetés jogos, viszont a történészi gyakorlat az események valóságos megtörténtét nem kérdőjelezheti meg. A kötet elolvasása után a kapott válaszok további kérdéseket implikálnak: ki is voltaképp a történész? Nem csupán egy politológus vagy szociológus, aki társaitól abban különbözik, hogy vizsgálódásának tárgya nem a jelen, hanem a múlt? Más diszciplínáknak milyen mértékben lehet létjogosultságuk a história világában? Vagy van olyan önálló tartalma a történészi munkának, amely kizárólag a temporális differenciából következik? És ez mennyire igényel elméleti-filozófiai tapasztalatot, és mennyire a gyakorlatból leszűrt ismeretek függvénye? És egyáltalán: a történész számára hol húzható meg a határ múlt és jelen között? A történelem elmélete – magáévá téve tehát az utóbbi évtizedek gondolkodástörténetének fejleményeit – nálunk is új korszakába lépett.

(Európai iskola sorozat, Nemzeti Tankönyvkiadó Rt., Bp., 2003, 136 oldal, 1890 Ft)


PROGRAMOK

  • Beszélgetés Terézia Morával
    2019. május 28., 18 óra
    Pécs, Művészetek és Irodalom Háza
    Beszélgetőtárs: Nádori  Lídia

  • Beszélgetés Kukorelly Endrével
    2019. június 5., 19 óra
    Trafik Étterem, Perczel Miklós utca 24.
    Beszélgetőtársak: Ágoston Zoltán, Kiss Tibor Noé

  • Szerb Antalról: kötetbemutató beszélgetés
    Havasréti József / Pálfy Eszter / Kisantal Tamás
    2019. június 14., 16:30
    Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)