Emlékeim Balassa Péterről

Radnóti Sándor  interjú, 2006, 49. évfolyam, 4. szám, 427. oldal
Lapszám letöltése
PDF-ben

Katona Zsuzsa: – Önök hosszú évek óta ismerték egymást, ha jól tudom, gyerekkoruk óta. Hogyan jellemezné Balassa Pétert, melyek voltak a legfontosabb személyiségjegyei?

Radnóti Sándor: – Csillogó tehetség, izgatottság, rendkívüli szenvedély. Minden irányú szenvedély, tehát elsősorban kulturális elkötelezettség jellemezte, a kultúrának állandó lefordítása emberi sorsokra, emberi magatartásmintákra.

– Hogyan változott ő ismeretségük majd’ negyven éve alatt?

– Van, amit közvetlenül láttam, és van, amit csak hallomásból tudok, vagy később lehetett valamelyest rekonstruálni. 1963-ban ismerkedtünk meg, amikor én a Petőfi Gimnáziumba kerültem, vagy ’64-ben, egy évvel később, nem tudom, mindenesetre úgy áll előttem, hogy én negyedikes vagyok, ő harmadikos, valahogy a folyosón megismerkedünk, és hamarosan kiderül, hogy nagyon sok minden összeköt bennünket, nagyon sok a közös érdeklődési pont közöttünk. Kialakul egy nagy barátság, a klasszikus kamaszbarátság. Egymás legjobb barátai lettünk. Volt ott még két fiú, Rózsa Endre, ma Rózsa T. Endreként ismert iskolatárs, és bejön egy negyedik, akit mind a hárman irigylünk, mert magántanuló, őt Kenedi Jánosnak hívják. A tízórás nagyszünetben peripatetikus beszélgetéseket folytatunk mi négyen, rendkívül izgatottan a folyosó egyik végéről a folyosó másik végére sétálva, és időnként sötétebb zugokban meghúzva azt a palack almabort is, amit Kenedi becsempészett az iskolába. Közös tervek, közös izgatott ügyek kötöttek össze. Együtt nyaraltunk Balatonon. Péter édesapja operai újságíró volt, az Operák Könyve egyik szerzője, akinek bejárása volt az Operaház úgynevezett horgásztanyájába, ahova engem is elvittek. Úgy rémlik, mintha kétszer is nyaraltam volna ott Péterrel, kamaszkorunkban. Hosszú nyarakat töltöttünk együtt Balatonfüreden. Rémlik egy emlék, hogy máskor én dolgoztam egy nyáron a Balatonon, nádvágó segédmunkás voltam, és egy vasárnap ő lejött, hozta magával a legújabb Élet és Irodalom-számot, amelyben Nagy László Zöld angyal című verse jelent meg. Vasárnap nem kellett dolgoznom, és egész nap a fedélzeten feküdtünk a tűző napon, és a Zöld angyalt elemeztük.

– És aztán az egyetem, a “Lukács-óvoda”… Erre hogyan emlékszik?

– Megmaradt ez a barátság a középiskola után is, és valóban mind a ketten bekerültünk Heller Ágnes és Fehér Ferenc körébe. Aztán homályosulnak a képek, egyetem végére elkezdtünk távolodni egymástól, magánéleti viharok, szerelmi összekülönbözések miatt, és akkor kezdődött egy viszonylag hosszabb szünet a mi kapcsolatunkban, amikor egy ideig csak hallottunk egymásról, de nem találkoztunk.

– Problémátlan volt ez a kapcsolat a “Lukács-óvodában”? Mert úgy hallottam, hogy ott Balassa Pétert nem igazán favorizálták.

– Problémátlannak egyáltalán nem volt nevezhető. Állandó feszültségekkel teli kör volt, amelyben akkor harminc és negyven körüli emberek magukhoz engedtek néhány húszas évei elején járó embert, akiket becsültek azért, mert érdeklődtek irántuk, mivel ők akkor egyáltalán nem álltak becsben, hanem üldözöttek voltak, 1968 után egyre erősebben. Kétségtelen, hogy én ott szoros barátságot kötöttem Fehér Ferenccel. Péter és Fehér viszonya sokkal több konfliktust hordozott, valószínűleg azért, mert ők sokkal jobban hasonlítottak egymásra. És a két hasonló karakterű ember nehezen viselte egymást.

– Csak a személyiségük miatt volt ez, vagy Balassának a már akkor kialakult világszemlélete miatt is?

– Lehet, hogy ezt majd egy monográfusa másképpen fogja látni, én akkor nem láttam olyan különbségeket, amelyek a személyes problémákon túlvezettek volna, sőt fordítva, azt gondolnám, hogy azok a problémák, amelyek a Lukács-kör, közte és köztem kialakultak, indították el Pétert egy megszilárdult és nagyon markánsan új világnézet irányába, amely elkülönült tőlük is meg tőlem is.

– Péter konfliktuskereső ember volt?

– Igen, nagyon drámai ember volt. Egész életében nagyon drámai ember volt, hihetetlenül tragikusan, drámaian, felfokozottan tudott megélni helyzeteket.

– Ez baj?

– Ez jó és baj, ebből hihetetlen energiák származtak, tehetségének ez jelentős eleme volt, maradandó írásaiba ez a tulajdonsága beépült, tehát jó, és rossz, mert a felfokozott érzékenységével nagyon sok szenvedést okozott saját magának és néha másoknak is.

– A maguk barátsága hogy működött, mi vonzotta Péterben és viszont?

– Ezt elég nehéz leírni, mindenesetre kölcsönösen nagyon erősen inspiráltuk egymást. Két kamasz, mind a kettő művésznek készül, ő prózaírónak, én költőnek, állandóan olvassuk egymás dolgait, állandóan beszélünk egymás terveiről, és az együttlétek során az is világossá válik, hogy mi az, amiben ő tud adni nekem, például zenében, nagyon sokat, és mi az, amiben esetleg én tudok adni neki. Közös filozófiai olvasmányaink is voltak, a világot hasonlóan képzeltük el. Tehát azt mondanám, hogy úgy, ahogy nagyon sok embernek volt egy nagy, ideális kamaszkori barátsága, nekem is volt egy ilyen, és ez Péterhez fűződött.

– És a személyiségükben mi vonzotta Önöket egymáshoz?

– Nagyon különböző személyiségek voltunk, de éppen ezért kölcsönösen nagyon erősen vonzottuk egymást. Péter édesapja – persze ez az édesapák, édesanyák sajátja – meg volt róla győződve, hogy én rontottam el Pétert, a züllés irányába. Természetesen erről szó sem volt, kölcsönösen züllesztettük egymást, de Imre bácsi családi körben – nekem az eredeti nevem nem Radnóti, hanem Recht – még úgy is emlegetett, hogy “az a démonikus Recht!” Tehát ő úgy érezte, hogy én vagyok a fia megrontója, és a fia szelíd ember maradt volna, ha nem tett volna szert erre a baljós barátságra.

– Érdekes, hogy Péterről is sokan mondják, hogy démonikus személyiség volt.

– Démonikusnak nem nevezném, hanem azt mondanám, hogy voltak démonjai. Súlyos, nehéz problémái voltak a saját karakterével, a saját elementáris düheivel. A pszichológiai karakterét korrigálni kellett a morális karakterével, és ez sok és jelentős szenvedést okozott neki már kamaszkorában is és aztán később is.

– Túl azon, hogy voltak Önök között magánéleti problémák, mi volt az, ami leginkább eltávolította Önöket egymástól, egy időre legalábbis?

– Azt hiszem, hogy elsősorban a magánélet, a szerelmi viharok, ilyesmik. Akkor még nem elvi vagy munkaproblémák, az később jött. Másrészt a barátságnak az a természete… A kamaszbarátság nagyon kizárólagos és nagyon féltékeny, és ez valahogy…

– Arra gondol, hogy nincs helye harmadiknak?

– Nincs nagyon helye harmadiknak. Ez aztán, gondolom, később megszűnik. Péternél nem szűnt meg, Péter továbbra is feltétlen odaadást kívánt a barátságban, és ezt nem kaphatta meg tőlem sem, de másoktól sem. Úgy hallom, egész életében nagyon drámaiak voltak a baráti viszonyai. Hatalmas nagy, szenvedélyes barátságok alakultak ki később is életében, és aztán egyik pillanatról a másikra összeomlottak. Amikor meghalt, nagyon megrendültem, és azonnal elhatároztam, hogy egy nekrológ-tanulmányt fogok írni róla. (Lásd most Műhelymunka című tanulmánykötetemben.) Akkor nagyon sok emberrel beszéltem, és nagyon megdöbbentett, amikor hallottam, hogy ez a séma a baráti kapcsolataiban állandóan ismétlődött: egy-két év magas hőfokon való közös izzás valakivel, majd valami rejtélyes, gyakran nem is rekonstruálható okból szakítás. Mintha Péter megőrizte volna a kamaszbarátságoknak azt a karakterét, amit én is átéltem vele, valamikor régen.

– Ilyen értelemben volt benne valami infantilis, tehát valami gyermekien őszinte érzelmi kiszolgáltatottság és követelés?

– Lehet így is fogalmazni.

– Talán nagy szeretetéhség volt benne.

– Hogyne, hogyne, hihetetlen kedves tudott lenni, nagyon szeretett például ajándékozni. Mi sok évig nem találkoztunk, aztán később megint összehozott minket az élet, és újra barátok lettünk…

– Ez mikor történt?

– Azt tudom, hogy ő egyszer megkeresett engem. Nekem nagyon rossz a memóriám időpontok megjegyzésében, de fölteszem, hogy ez a 80-as évek legelején lehetett. Úgy emlékszem, ő hívott fel, hogy üljünk le, és akkortól kezdve újra, laza rendszerességgel elkezdtünk találkozgatni. Hol újra igen közel kerültünk egymáshoz, máskor távolabb, de a beszélő viszony nem szűnt meg haláláig. És abban a szomorúságban, hogy korán halt meg, engem vigasztal, hogy el tudtam tőle búcsúzni. Nem sokkal a halála előtt voltam nála, és beszélgettünk, és viszonylag nyíltan beszéltünk arról is, hogy el fog menni.

– Rátérve az ő irodalomkritikusi pályájára, hogyan látja Balassa Péter szerepét és helyét a magyar irodalomtörténetben?

– Abszolút jelentősnek látom. Akkor, amikor a mi történetünknek az első felvonása véget ért, a húszas éveink elején, még nem lehetett látni, hogy mi lesz belőle. Balassának van néhány írása, például egy fulmináns kritikája Fejes Endréről, ami már akkor megmutatta rendkívüli irodalomkritikusi tehetségét, de azt, hogy ő mi lesz, hogy továbbra is a művészi tervek fognak-e dominálni az életében, és végül is prózaíró lesz-e belőle vagy kritikus, esetleg irodalomtudós, azt nem tudtuk. Néhány évvel később kezdte el doktori disszertációját, Flaubert-könyvét. A Flaubert-könyv jelentős és igen értékes munka. Ezután következett az a döntése, hogy ő irodalomkritikus lesz, és akkor kezdte el azt a nagy kritikai rohamát – a 70-es évek második felében és a 80-as években –, amellyel lényegében megkonstruálta az új magyar prózát a kritika oldaláról. Nem állítom, hogy ehhez nem kellett az új magyar próza is, de ő volt az első, akinek szeme volt hozzá, hogy itt nem egyszeri, jelentős teljesítmények vannak, és nem véletlen az, hogy ezek nagyjából egy időben jönnek léte, hanem hogy itt új árama van a magyar irodalomnak, és ennek ő lett a legnagyobb propagandistája. Lényegében azt csinálta, amit egy kritikusnak tennie kell, figyelemmel kísérte ezeket az írókat, állandóan kritizálta és elemezte a műveiket. Nem apologéta volt, hanem valóban kritikus, ugyanakkor nagyon igényes hangot ütött meg, rendkívül magasak voltak az elvárásai. Rendkívül magasra értékelte ezeket a műveket. Abban is igaza volt, hogy kiket választott ki ebből az egyszerre vagy nem sokkal egymás után induló nagy áramlatból, kiket tett a csúcsra. Nevezetesen Nádast és Esterházyt. Helyes választását az elmúlt évtizedek igazolták. Tehát elindult a kezdeti irodalomelméleti, esztétikai, művészetfilozófiai beállítottságú Flaubert-monográfia után, amelyben megszerezte az elemzéshez szükséges eszközöket, egy olyan kritikusi pálya, amely tényleg a legjobbak és legértékesebbek közé tartozik. Balassa Péter a 80-as évek vezető irodalomkritikusa volt.

– Mondhatjuk azt, hogy a Balassa nélkül Esterházy és Nádas nem kerül be vagy nem ilyen gyorsan és széleskörűen kerül be a magyar irodalomba?

– Ennél többet is mondhatunk, nem ilyenek lettek volna. Mind a kettő, akár tudják ezt, akár nem tudják, akár elismerik, akár nem ismerik el, nem ilyenek lettek volna, ha nem lett volna egy ilyen hűséges kritikusuk, aki ugyanakkor megvesztegethetetlen is volt.

– Mennyire segít a kritika, mennyire tudja beemelni az írót egy kritikus az irodalmi közéletbe, a kánonba, hogy látja ezt? Balassának milyen kritikai hatalma volt a 70-es, 80-as években?

– Általában azt mondanám, hogy írója vagy költője válogatja. A magyar irodalomnak két igen jelentős alakját ismertem ebből a szempontból, Pilinszkyt és Weöres Sándort. Weöres Sándort valóban nem érdekelte az olvasókra tett hatása, és nem érdekelte a kritika sem. Ő őszintén kívül állt. Pilinszkyt viszont szenvedélyesen érdekelte, és ez az utóbbi az általánosabb. Ami Péter hatását illeti ezekre az induló írókra, annak nem lehet eléggé túlbecsülni a jelentőségét. Végül is az történt, hogy nem a pusztába kiáltották a szavaikat, találtak valakit, aki megértette őket, aki törekvéseiket állandóan figyelte és segítette. Hihetetlen szerencséje volt a magyar irodalomnak, hogy egy Balassa-szintű kritikus kísérte az ő pályájukat.

– Azáltal, hogy Balassa ezt az irodalmat, Mészöly Miklóssal az élen; a “pétereket”, Nádast, Esterházyt, Lengyel Pétert és sokakat beemelt az irodalomba, kialakult egyfajta hatalmi pozíciója, mert ez az irodalmi nyelv lett az uralkodó stílus. Így a középpontba emelkedett az ő kritikai beszédmódja is, nem?

– Ez így van. Ez a középpont kettős volt akkoriban, a két középpont igen távol állt egymástól. Kétfajta irodalmat lehetett szembeállítani egymással akkoriban, a támogatott irodalmat és a tűrt irodalmat. A támogatottnak megvoltak a maga kivételezett írói és kritikusai, amelyek ugyanakkor közmegvetésnek vagy legalábbis közviszolygásnak “örvendtek”. A másik oldalon a tűrteknek megvoltak a maguk nagy nevei, mind a szépirodalomban, mind az értekező irodalomban, és ezek viszont rendkívüli becsben álltak a közönség előtt, és noha díjakban és kitüntetésekben nem részesültek, vagy csak nehezen, ugyanakkor a hatalom is tudta, hogy ezek az “igazi” írók. Ilyen módon Balassa valóban kialakított a 80-as években egyfajta kritikai hatalmat, amely informális volt abban az értelemben, hogy ezt semmi nem formalizálta, ő nem volt semmilyen lapnak a főszerkesztője, ilyen értelemben nem volt hatalma, befolyása természetesen díjak osztásában sem volt, hiszen ő nagyon intranzigensen viselkedett, és amikor aláírásokra került sor bizonyos ügyekben a hatalom ellen, akkor aláíró lett. Jellemesen és kitűnően viselkedett ezekben a dolgokban is. Ebben az informális értelemben viszont hatalom volt, beszéltek a megjelent írásairól az emberek, az olvasók. A 80-as évek második felében azonban az történt, hogy elindult az a politikai-társadalmi folyamat, ami a rendszerváltáshoz vezetett, s közben Balassa a pálya egy bizonyos csúcsán feladat nélkül maradt, mert a feladatot teljesítette. Végigelemezte, végiganalizálta az új irodalmat, bevezette ezt az új magyar prózát, megteremtette a tekintélyét és a kritika tekintélyét is, és az előtt a kérdés előtt állt, hogy mindezt folytathatja-e, jönnek-e majd újabb munkák, amelyeket újból lehet analizálni, és ez kitölti-e az életét? Tehát ott, a 80-as évek második felében, az első három-négy könyv után egy bizonyos életválság vagy munkaválság jelenik meg Péter pályáján, ami azzal függ össze, hogy feladat nélkül maradt, azért, mert teljesítette a saját maga által vállalt feladatát. Akkor indulnak el a tapogatózások különféle irányokba, akkor tért vissza bizonyos értelemben a szépprózához is. Az értekező próza és a széppróza kevert nyelve, amit a Halálnapló mutat leginkább, ekkor jelenik meg nála legerősebben. A Halálnapló ekkor jelent meg, ebben az időben. Közben nem szabad elfelejteni, hogy Balassa ekkorra már régóta és folyamatosan educator, tehát nevelő és tanár, méghozzá minden jel szerint jelentős tanár, akinek sok híve van és nagy vonzó-ereje, úgyhogy egy új történet kezdődik ezen a területen is. Ez a történet, ellentétben az elsővel, nem zárult le.

– De mintha nem is engedték volna neki egy idő után, hogy azt csinálja, amit szeretne. Nem ott van-e a probléma, hogy az Esterházyékat követő második generációs írókkal, irodalommal már nem találta meg a hangot, a kapcsolatot, és ennek a generációnak Péter mint kritikus már valamilyen módon útjában volt?

– Önmagában az, hogy valaki, aki nagy teljesítményt tesz le bármilyen területen, egy következő generációnak akadállyá válik, amit el kell hárítani, a legtermészetesebb dolog, és elképzelhető. Mégis, az én emlékeim nem emellett szólnak, hiszen Balassa a következő nemzedéknek is vállalta a kritikai vizsgálatát. Például Márton Lászlónak, aki sokáig volt a legfiatalabb magyar író, éppúgy kritikusa volt, és szervezte a kritikai közéletet is. Hiszen nem szabad elfelejteni, hogy effajta organizátorszerepet is vállalt ő, például a Diptichon című kötetbe Nádas Péter és Esterházy Péter köré az értelmező közösséget is megteremtette. Összegyűjtötte az ezen írókról megjelent kritikákat. Ugyanezt megtette Márton László esetében is. Az Üvegezés című kötetben az Átkelés az üvegen című könyv megjelenése alkalmából összegyűjtötte tanítványainak a kritikai írásait. Szóval ez a tevékenysége átterjedt a következő generációra is, és arra én magam is emlékszem, hogy e generáció más jeles képviselőivel, Kukorellyvel például, jó viszonyban volt, Kukorelly jelentős autoritásnak tekintette, és hallgatott rá.

– Egy még későbbi generációra gondolok. Hiszen Kukorelly 1951-es születésű, noha irodalmi jelentkezése kétségtelenül későbbre esik, mint a vele majdnem egyidős Esterházyé. Amikor a pécsi egyetemen megkezdődtek Kulcsár Szabóék irodalomelméleti kutatásai, és kinevelődött egy új kritikusi generáció, amely már nem morális alapvetéseken állva közelítette meg az irodalmi szöveget, hanem a textus oldaláról, ők látványosan elutasították azt, amit Balassa képviselt.

– Kétségtelen, hogy azok a irodalmi szakemberek és irodalomtörténészek, akik néhány évvel korábban, tehát a 80-as évek elején még szövetségesüknek tekinthették volna őt, szembefordultak vele. Hiszen nem szabad elfelejteni, hogy abban a pályakezdő Flaubert-monográfiában Lukáccsal szemben – bár továbbra is sokat okulva Lukács A regény elmélete című munkájából – Balassa az orosz formalistákhoz fordult, és nagyon sokat tanult Sklovszkijtól is. Ennek okából akkor még ezek a szigorú tudományos megalapozást kereső, irodalomelméleti érdeklődésű emberek a szövetségesüknek tekinthették volna. Egy évtizeddel később már kétségkívül ellenfél lett ő is, aki túlzottan referencializálta az irodalmat, túlzottan sok morális elemet csempészett az irodalom értelmezésbe, és valóban megkezdődött az a máig tartó és sok felvonásában kicsit unalmasnak is nevezhető háború, amely tulajdonképpen az irodalomelmélet komolysága nevében a kritikát vagy meg akarja semmisíteni, vagy alá akarja rendelni az irodalomelméletnek. Itt Péter ősbölény volt, aki ellenféllé vagy ellenséggé változott, és akit ezért megtámadtak. Ennek számos dokumentuma van.

– Maga hogyan viszonyult Balassa irodalomról alkotott nézeteihez? Mivel értett egyet, és mivel nem?

– Abban az alapkérdésben, ami elválasztotta az irodalomelmélet mint szigorú tudomány híveitől – persze az is irodalomelmélet volt, amely az ő gyakorlata mögött állt –, lényegében egyetértettem vele. Ezzel együtt nagyon erősek voltak köztünk a különbözőségek. Aki elolvasott néhány sort tőle és néhány sort tőlem, az ezt a különbséget azonnal észrevehette. Én azt a “vallásos alapzajt”, ami a Péter műveiben állandóan hallható volt, sokallottam. Egyszerűen másfelé kísérleteztem, más irányba mentem, de ez nem jelentett alapvető ellentétet, csak sokszor úgy éreztem, hogy Péternek ez a “háttérzaja” kicsit sok.

– Farkas Zsoltnak, ennek a tehetséges, fiatal kritikusnak a 90-es évek elején megjelent egy kritikája a Halálnaplóról, ami Péternek az egyik legszemélyesebb, ha nem a “főműve” volt. Méghozzá egy elég furcsa hangú és nagyon elutasító kritikája. Hogyan emlékszik erre?

– Igen, ez nagyon komisz írás volt. Ebben nekem is szerepem van, amennyiben én a Holmi kritikai rovatának szerkesztőjeként azzal az elhatározással kezdtem el azt a kritikai rovatot szerkeszteni, hogy olyan kritikákat fogok benne közölni, amelyek engem is érdekelnek. Az világos volt, hogy Balassáról – aki szintén írt néha a Holmiba –, Balassa műveiről kritikát akarok, de az is világos volt, hogy nem a kiszámítható kritikát, a nyelvcsapások kritikáját, a megudvarló kritikát, hanem olyan kritikát, amely problémákat vet föl. A József Attila Kör egyik nyári rendezvényén megismerkedtem két érdekes fiatalemberrel, az egyiket Szilasinak hívták, a másikat Farkasnak. Akkoriban kerestem a Halálnaplóról kritikát. Balassáról nem volt szó, nem ismertem a véleményüket róla, és mind a kettőt megkérdeztem, hogy nem írnának-e a Holmiba a Halálnaplóról. Szilasi elutasította, Farkas vállalta. Az lett belőle, ami lett. Ez nagyon éles és nagyon komisz kritika volt, ami engem is meglepetéssel töltött el, ugyanakkor én híve vagyok az éles polémiának, és még a tisztességes botrányokat is kedvelem az irodalmi életben. Úgy gondolom, hogy jót tesz egy irodalmi folyóiratnak, ezért úgy éreztem, hogy semmi alapom vagy okom nincs arra, hogy ezt az éles kritikát ne publikáljam. Sok embernek az ellenkezője volt a véleménye, ez tényleg botrány lett abban az értelemben, hogy a lapot elkezdte néhány ember bojkottálni, és Péter is akkor, azt hiszem, úgy érezte, hogy ez hátbadöfés vagy hátbaszúrás volt. Én a kritikával nem értettem egyet, ezért a folyóiratok ismert szokása szerint közöltem olyan kritikát is, ami méltányló volt, ez Bányai János tollából jelent meg, aki kitűnő újvidéki kritikus. Ezt a két kritikát együtt közöltem, de azt én régóta úgy gondolom, hogy két különböző dolog valamivel nem érteni egyet és valamit nem elfogadni publikálásra.

– Hogy látja, Balassa Péter miért úgy reagált erre a kritikára, ahogy?

– Azt nem tudom igazán, hogyan reagált, azt tudom, hogy nagyon zokon vette. Igen, ez súlyos sérelem volt, kritikai támadás volt, amely azonban nem a személyt támadta, hanem megítélt egy művet.

– Nem inkább arról volt szó, hogy annyira személyes dolog volt a Halálnapló, amilyet addig Balassa soha nem írt, és ezen keresztül éppen a személyét támadták meg, és nem a nézeteit?

– Én mindenesetre akkor nem úgy láttam. Természetesen nagyon nehéz egy hangsúlyozottan nagyon szubjektív könyvben ezt elkülöníteni egymástól, mégis, nem így láttam. Most belekényszerülök abba a helyzetbe, hogy védenem kell valamit, amit mint szerkesztő elfogadtam közlésre, mert érdekesnek találtam, de nem osztottam a véleményét.

– Most is így tenne?

– Igen. Ha tényleg azt kérdezi, hogy mi a szerkesztői ars poeticám, hogy közölnék-e ilyen írásokat, akkor azt mondom, hogy közölnék és ma is közlök ilyeneket.

– Áttérve Balassa rendszerváltás utáni szerepére, hogyan látja Ön azt, hogy ő fokozatosan kiszorult az irodalmi közéletből?

– Nem gondolom, hogy ez így volt. Kiszorult volna? Hát továbbra is tekintély, sokat idézett irodalmi tekintély volt…

– Mindenesetre kortárs irodalomról ezután a támadás után nem nagyon publikált már kritikát.

– Ez az ő döntése volt, amely úgy szólt, hogy a kritikusi pályáját felfüggeszti vagy beszünteti, és másfelé, nagyobb szabású munkák felé fordul. Például Móricz Zsigmond-monográfiára készült, és összeállította Nádas Péter-monográfiáját. Ez szerintem generációs kérdés, idő kérdése, hogy az ember egy bizonyos életkorban kezdi lassan betakarítani a dolgait, kevesebb alkalmi munkát vállal, és többet gondol nagyobb szabású írásművekre. Én azt, hogy az ő tekintélye megcsorbult volna, egyáltalán nem hiszem. Ő igen nagy tekintélyű irodalmár volt, aki, ha megszólalt, akkor annak súlya volt, és bizonyos esetekben, például legutoljára éppen a Holmiban Esterházy Harmonia Caelestiséről írt, és megszólalt még a Javított kiadás ügyében is, ez a Jelenkorban jelent meg. Nem, én ezt nem gondolnám, hogy ő kiszorult volna az irodalmi közéletből. Azt, hogy ezt ő így érezte, az ő túlérzékeny természetéhez illőnek tartom, de hogy ez valóban így történt volna, azt nagyon is kétlem. Ugyanakkor világosan kell látni, hogy a rendszerváltás után a társadalmi helyzet megváltozásával egy időben az irodalom helyzete és a róla szóló beszéd is megváltozott. A korábbi aczéli “három T” alapján a támogatott és a tűrt irodalom megléte mellett kétségtelenül alapvetően megváltoztatta a szituációt az, hogy a rendszerváltás után az úgynevezett tiltott írók is megjelentek, megjelenhettek. Tehát megszűnt az a gettó, amelybe be voltak vagy be voltunk szorulva. Ez új helyzetet hozott létre, amellyel kapcsolatban, emlékszem, Péternek komoly aggályai voltak. Ő attól félt, mert nagyon tragikus antropológiája volt, hogy most a bosszú órája következik el, az eddig tiltott írók minden hatalmat magukhoz ragadnak majd, és ezt gondolván egy új “szellemi Bejrútot” vizionált. Hála istennek ez nem következett be.

– Úgy érzi tehát, hogy 1989 után Balassa nem szorult ki az irodalmi közéletből, hanem csak szerepet váltott?

– Igen. Azt is el tudom képzelni, hogy ez a szerepváltás bizonyos válságot idézett elő nála, erre utaltam, hogy a nyolcvanas évek végére ő egy szerepet már beteljesített. Ez a válsághelyzet bizonyos értelemben azt a kérdést is felszínre hozta, hogy mi erősödik fel az esszéiben (ő a magyar esszéírásnak igazi nagy egyénisége volt). Hiszen volt profetikus elem is az ő értekező prózájában. Az Eszéktől északra című írása ebbe a profetikus irányba ment el, az az írása viszont, ami a Thomas Mann-féle Doktor Faustus és Bartók viszonyáról szól, az ellenkező irányba. Sokféle út nyílt meg előtte a 90-es években. Nehéz az ő életét mint történetet elmondani, a szellemi életrajza sem zárt narratíva.

– Mi a véleménye arról, hogy a Farkas Zsolt-féle kritikára Márton László egy komoly Balassa melletti reagálást adott közre a Holmiban, de nem érvelt Balassa mellett Esterházy Péter és nem szólalt meg Nádas Péter sem?

– Nem lehet elvárni senkitől sem, hogy kiálljon valaki mellett. Ugyanabban a folyóiratban, a Holmiban, ahol Farkas ezt a kíméletlen kritikáját megfogalmazta, Nádas nem kevésbé kíméletlen kritikát írt Lengyel Lászlóról. Hogy a Balassa melletti megszólalásra nem vállalkozott Esterházy és Nádas, az annak a jele, hogy nem személyes ajándéknak tekintették, amit Balassa tett értük, ezért nem éreztek személyes hálát iránta. Esterházy néha mond is ilyeneket, hogy “a kritika teszi a dolgát”, és én ezzel egyet is értek. Ugyanakkor megjegyzem, hogy Esterházynak és Nádasnak hihetetlen szerencséje volt, hogy “a dolgát tevő” kritika épp Balassa Péter tollával íródott.

 

(Radnóti Sándor, Csordás Gábor, Parti Nagy Lajos, Bán Zsófia és Varga Mátyás itt olvasható interjúi a Balassa Péterről Katona Zsuzsa által 2004-ben forgatott Emléktöredékek egy Tanítóról című dokumentumfilm számára készültek. E helyt az eredeti nyilatkozatok teljes szövegeinek szerkesztett változatait adjuk közre. )


http://www.szinhaz.net

PROGRAMOK

  • Szerb Antalról: kötetbemutató beszélgetés
    Havasréti József / Pálfy Eszter / Kisantal Tamás
    2019. június 14., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)

  • Keresztesi József: Inverz Ophelia (könyvbemutató)
    2019. június 15., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)
    Beszélgetőtárs: Görföl Balázs