Ott leszek veled

 

Úgy élek itt e piszkos föld felett,

mint bármely ismerősöd,

de puszta kézzel, mert nagyon szeretsz,

higgadtan kell megölnöd.

Tiéd a munka, úgy döntöttem én most,

magam tovább nem áltatom.

Kettőnk közül hogy épp ki lesz a gyilkos,

ma azt is megválaszthatom.

 

Precíz és hűvös női éjszakában

szelíden falhoz fordulok.

Ébren leszek, várok rád az ágyban,

ne hagyjál nyomot.

Sportcipőben halkan át a konyhán

lepj meg, mint esti bűntudat,

less ki engem, és hajolj le hozzám,

konyhakéssel vágd át torkomat,

 

vagy sújts le rám egy súlyos tompa tárggyal,

a gyenge húst szakítsa át,

ágyunk úgyis felissza majd magába

mint minden estét – ezt az éjszakát.

Ne jöjj zavarba, élvezd csak, hogy ölhetsz,

nevess csak, sétálj és beszélj,

fejem köré teríts törülközőket –

előbb-utóbb majd undorít a vér.

 

Megszúrva már gyengén és védtelen,

akár a háziállat,

ki tudja már, hogy oly reménytelen,

de nyitnám még a számat,

lehet, mint haldokló felülnék,

de borzalom, mit mondanék neked,

ha így történne, arra kérlek, üss még,

szerelmesem, én nem beszélhetek.

 

Csináld akárhogy: úgyis egy lesz

a nyirkos csend a végén.

S megmutatják azt, hogyan szeretlek,

délután a tévén.

Bevágják szépen, hogy mi volt közöttünk,

a véres ágyat, majd a késedet.

Mondom neked: téged vár a börtön.

És hidd el, én is ott leszek veled.

 

 

Metrón, haza

Jónás Tamásnak

 

A metróban száz lóerő nyerít fel.

Az ajtó nyílik csendben, fémesen.

S most is, mint mindig, merthogy nincs elég hely,

koszos falának támasztom fejem.

A vizsgálatra most van alkalom.

Pár embertársam csendesen lemérem,

és látom azt, ki benne van nagyon

– mint én – az esti árutermelésben.

Lepusztult, olcsó közvagonban

látható: az élet jár gyalog,

és leckét ad, hogy folyton megtanuljam,

mint bárki más: pótolható vagyok.

Ki kosztpénzt ad le, van, ki ezt a verset –

okos fejemben nincsen már szemérem.

Emészthető, lágy borzalmak terelnek,

és százalékban mérik költeményem.

A mozgólépcsőn minden engem oszt szét.

Magyar vagyok: már összetart a látszat.

A bérházban hülyének néz a szomszéd,

s a föld, hol élek, nem szólít fiának.

A metróajtó hogyha összezárul,

huszonhat év mozdul meg énvelem.

Személyiségem hordom, mint az árut

és mindkettőnket hord a félelem.

Az olyan, mint én, magát is összemarja,

magával házal az, hiába jó.

Ne bántsátok, mert azt hazudta anyja,

hogy semmiképp sem lesz pótolható.