Valósággal berobbant a titkárság ajtaján, s én fél szemmel is nagy megkönnyebbüléssel láttam, hogy csinos, vidám nő. Könnyebb lesz együtt dolgoznunk így, gondoltam, sőt, mivel az apák tetteiért nem vonható felelősségre a leszármazott, rugalmas gondolkodásommal még hónapokig büszkélkedtem önmagam előtt. Mint vérbeli sportoló, rokonszenve jeléül időnként hátba vágott, ezen minden alkalommal meglepődtem, sőt ha a tanári menzán evés közben ért a kitüntető gesztus, megakadt torkomon a falat, és fuldokolni kezdtem. Ez őt lepte meg, és aggodalmasan kérdezte, hogy nem hűltem-e meg. Ősszel, a kéthónapos terepmunka után, rajta kívül, valóban mindenki náthás volt. Az alagsori tantermek dohos hidege vagy az elhúzódó helyszíni feltárások meghozták minden szezonban fanyar gyümölcsüket. Ha gyógyteám szürcsölgetése közben filmetűdöt készítettem volna, krákogásunk zörejét illesztem a hulló levelek táncához zenei aláfestésül, ebben biztos voltam.

Még jó tíz évvel azelőtt, a forradalom leverése utáni hónapokban láttam apja fotóját a Corriere della Sera címoldalán a szerencsétlen tolmács képével együtt, aki egyébként olasztanárunk volt. Kövér, joviális ikerpárként mosolyogtak az olvasóra. A vaku villanásának pillanatában valószínűleg sejtelmük sem volt arról, hogy a kép alá a blikkfangos újságíró a Budapest hóhérai aláírást biggyeszti majd. Hideglelős volt a mit sem sejtő mosoly és a kép alá írt szöveg így, egyszerre. A titokzatos elhivatottságú arcok léggömbként lebegnek emlékezetemben ma is. Jóllehet kiváló tanárunk úgy került lencsevégre, mint Pilátus a krédóba, kicsit sárosan, de mégsem egészen sárosan. K. L. bravúros verse is eszembe jutott. A gyöngéd hóhér gyermekei szórakoztatására fogvájókból akasztófákat rak ki az asztalterítőn egy-egy vasárnapi ebéd után. Mondhatni, egy egész jajgató erdőt. Meglepő volt a fiatal, vonzó nő arcán ugyanazt a kifürkészhetetlen, élveteg mosolyt látni egy-egy értekezleten, mint hajdan az újság címoldalán az apai arcon. Hogyan lehetséges, hogy vonzónak találom, tűnődtem. A fiatalság túlélési vágya hajtott (bár nála jó tíz évvel idősebb voltam), a besurranó tolvaj egy percre leül a fehér bőrfotelbe, és beleiszik a kristálypohárban felejtett, csillogó, vérszín italba, a Bloody Marybe.

Jó néhány év múlva, első közös külföldi utunkon, egy négycsillagos marokkói szálloda medencéjének szegélyén vidám nászutas párként szárítkoztunk fenti kolléganőmmel, azaz a már magamban keresztnevén emlegetett Zitával. Mindketten szenvedélyes úszók voltunk, szerettünk versengeni, hogy melyikünk ér hamarabb célba, bátortalanul ugyan, de általában én győztem, mindaddig, míg rá nem jöttem, hogy ez súlyosan sérti az önérzetét. Mégiscsak nő, mulattam magamban, és azontúl hagytam, hogy ő legyen az első, s ez megoldotta a nyelvét. Mesélte, hogy a bátyja ki akar jönni utána. Sajnálkoztam, hogy ennyire későn támadt ez az ötlete, de lelkem mélyén igazán nem bántam, hogy jelenléte nem zavarja meg kettőnk baráti kapcsolatát. Hihetetlen naivitásomban annak is örültem, hogy bátyjának nem sikerülhet megvalósítania tervét, hogy abba a csapdába esik, amelyet a rendszer, azaz ők ástak nekünk. Az útlevél, a vízum kiváltása, a különféle engedélyek elnyerése hosszú hónapok utánjárását igényelte ugyanis. Én például éveken át pályáztam egy-egy ösztöndíjra, de mindhiába. Fölöslegesen készíttettem új meg új fényképeket magamról, s csatoltam kérvényeimhez az újraszövegezett szakmai meghívóleveleket, egyre előnytelenebb fotóim és ingerültebb szövegváltozataim egy rózsaszín dossziéban gyűltek-gyülekeztek. Végül a Magyarországon járó Ibn Ben Juszuf kulturális miniszter személyre szóló meghívása révén kaptam lehetőséget a tanulmányútra. Azt is csaknem elorozta egy mohó minisztériumi tisztviselő, egykori évfolyamtársam ikertestvére az utolsó pillanatban. Ám amikor meglátta az én nevemet a meghívón, mint mesélte később egy diplomáciai fogadáson, azonnal lemondott a javamra. Eszembe sem jutott, hogy a rendszer kivételezetteit, Zitáékat nem érheti kudarc. Alig telt bele három nap, és a bátyja ott termett mellettünk a medence szélén napbarnítottan és győzedelmesen. A közelben járt, mondta, és megdicsért a BBC-nek adott interjúmért. Mi köze hozzá?, morogtam plebejus dühvel. Másnap rövid időre el is tűnt Zita az életemből. Hagyott egy levelet a portán, hogy El-Khabirba mentek, és hogy majd otthon egyeztetünk. Mi tagadás, hiányzott, de a négy hét sűrű munkával ripsz-ropsz eltelt, utam végén pedig egy egész bőröndnyi dokumentációt csomagolhattam össze.

Az egyetem főépületében találkoztunk újra decemberben, én úti jelentésem egy példányát akartam leadni a rektori hivatalban, ő magával a rektorral társalgott, mint hasonló a hasonlóval, nevetése visszhangzott a folyosón. Átfogta a vállamat, mihelyt meglátott, és a rektor figyelmébe ajánlott, egy percig még úgy álltunk hármasban, gyámolító, gyámolított és hivatali hatalmasság, aztán elengedett lassan. Lelkes, egyszemélyes hallgatóságként be kellett várnom, míg befejezik egy meccs fordulatainak taglalását. Zita ugyanis kosarazott is, és az egyetem rendszerhű vezetői, ha csak tehették, ott voltak a szurkolók között, amikor ő játszott. Hamarosan kiderült, hogy csapatuk továbbjutásán kívül más jelentős esemény is történt életében. Beszámolt róla, hogy apja régi harcostársa megkérte a kezét, és ő igent mondott. Ezzel el is hangzott soha ki nem mondott kérdésemre a válasz, hogy vajon ki meri majd feleségül venni a rettegett vezér vonzó lányát. Furdalta oldalamat a kíváncsiság, ki lehet a kiválasztott, de mivel az esküvőre meghívót semelyikünk sem kapott, további részleteket nem tudtam meg a vőlegény személyéről. Mindössze annyit, hogy hogyan hívják, mivel kolléganőnk azontúl jellegtelen asszonynevét használta árulkodó lányneve helyett. Ez a tény, mármint hogy leteszi családi nevét, a rendszer elbizonytalanodásának egyik figyelemreméltó jele volt a számomra.

Csakhamar kislányuk született, s amikor újra munkába állt, a mosolygós babáról készült felvételek tucatjával gyönyörködtetett minket. A minden szempontból példás anya kisebb betegségek esetén gyógyteákkal kúrálta gyermekét, néhány hetes korától pedig már beíratta egy úszótanfolyamra, sőt egy alkalommal még az Intézetbe is behozta, hogy bemutassa nekünk. Az élénk kisbaba nagyapja puha vonásait örökölte, csak amíg a nagyapa álarcként viselte emberi arcát, a csecsemő arcának finom vonásai leplezetlen életörömről tanúskodtak, s ez mindannyiunkból gyöngéd érzelmeket váltott ki. Kolléganőnk értett a gyerek nyelvén, ahogyan a gyógynövényekén és a diákjaién, és sajnos az enyémen is értett. Szerettem megállni egy-egy percre az ajtó előtt, ahol az óráit tartotta, kihallatszó nevetése sötét rosszkedvem felhőit nemegyszer elűzte. Személyemnek szóló figyelmével is kitüntetett olykor, és magánélete, nevezetesen férjével való elégedetlensége kiváltó okával ugyancsak szívesen szórakoztatott. Adóztam humorának, és kiheverhetetlen gyerekkorom gyászos családi emlékeivel viszonoztam történeteit. Egyre többet szerettem volna tudni róla, szerettem volna közelebb férkőzni sikeres élete és minden görcsöt feloldó jókedve titkához. Más összeomlik, ha kisgyerekes anyaként ráébred, hogy túl fiatal a férjéhez. Ő azonban nem, ő tréfára vette a dolgot, és kiköltöztette férjét közös hálószobájukból egy hallba, ahol azonban kevés hely volt üldögélésre és naplopásra, mint fogalmazott. Szó ami szó, férjének reggelente össze kellett hajtania az ágyát, hogy kijusson a család az előszobába. Hahotázások közepette mesélte a kiköltöztetés fondorlatos előkészítését és az azt követő reggeli morgolódást. Ilyenkor még együtt nevettem vele, éjjelente azonban egyre gyakrabban gyötörtek vele kapcsolatos lidérces álmok. Emlékszem az egyik visszatérő rémálmomra: a tanári szobában beszélgetünk, és ő egyre közelebb lép hozzám, majd fél karral könnyedén átölel, s közben fölemeli a szemináriumi asztalt, mintha véletlenül tenné, hiszen látszólag jókedvűen társalgunk közben, és lapjával a falhoz présel. Amikor beszámolt róla, hogy férje ideje tekintélyes részét a környék kocsmáiban tölti, eszembe jutott az álmom, és majdnem elmondtam neki. Szorongató sejtés kerített hatalmába, biztosra vettem, hogy készül valamire. Meg-meghallgattam olykor, de többé nem kezdeményeztem beszélgetést vele. Szerettem volna emlékezetéből kitörölni korábbi léha nevetgéléseimet, és aggasztott, hogy mennyi mindent elfecsegtem magamról neki. Elmondtam például a Lenin-szobor felrobbantásának tervét, amit kamaszként terveztem egy kémikusnak készülő általános iskolai barátommal. Nevetett, de megjegyezte, rémisztgettem az esti szorongás idején magamat. Komolyabban akkor ijedtem meg, amikor krónikussá váló náthám elmulasztására teaport készített, de nem árulta el, hogy miből, csak felhívta a figyelmemet arra, hogy hat héten át minden reggel egy pohár langyos vízben föl kell oldanom egy-egy kávéskanálnyit belőle, és mézzel-citrommal ízesítve egy hajtásra meg kell innom. Megígértem, hogy betartom a tanácsát, de – természetesen – mihelyt magamra hagyott, lehúztam a vécén a port, nehogy meggondoljam magamat. Kerülni kezdtem a vele való találkozást. Ez nem is volt különösebben nehéz feladat, mert ritkán járt be az Intézetbe, ösztöndíjasként többnyire külföldön tartózkodott.

A rendszerváltás idején még volt egy közös akciónk. Sikerült elérnünk, hogy a lakótelepen élő kollégák gyerekeit minden évben egyszer síelni vigye a szakszervezet a Tátrába. Engem ez nem érintett, jóllehet lakótelepen lakom, és van egy kisfiam, de egy luxusvillában él dúsgazdag anyjával, akit sohasem vettem el, talán maga sem akarta volna, bár a nők ebben hihetetlenül következetlenek. Zita viszont, bármilyen furcsa, családi életét egy lakótelepen élte. Ez nagyon tetszett mindenkinek, nemkülönben az is, hogy kislányát mégsem küldte el az ingyen üdülésre, nehogy mástól vegye el a helyét. El is terjedt egyetemszerte a hír, mértéktartásának mindannyian adóztunk, mint ahogyan az előbb mondtam. Arról ugyanis, hogy férjestől és gyerekestől évek óta a Pasaréten lakik, újabb ösztöndíjkérelméből értesültem. Furcsák voltak az ajánláskérést kísérő körülmények is. Lovaglóruhában jött be hozzám, kecses lovaglóostorral, talpig testhez tapadó, puha, mélybarna bőrben, hatalmas, szőke sörénye, akár egy hollywoodi sztáré, feje körül szabadon lobogott-ragyogott. Széles mosolyt öltött, a hasonló a hasonlónak örül már a rektori folyosójelenetből ismerős maszkját. Időközben ugyanis előrehaladtam a szamárlétrán, és intézetigazgató lettem, én, a minden feltörekvési vágytól mentes self-made man, aki egyedül a kövei között érzi magát otthon. Tetszett volna nekem ez az örökké vidám nő, mi tagadás, ha nem tartok tőle. A szokásosnál (sajnos, nálam is) magasabb volt, arcán a gonddal csiszolt kövek fénye tündökölt, mosoly az egyszerre kőkemény és gyöngéd női arcon. Rosszkedvűen, de aláírtam a szabvány-ajánlást. Megjegyeztem, hogy a munkában is bizonyítania kéne. Lelkesen mondott rá igent.

Hittem is meg nem is, hogy komolyan veszi figyelmeztetésemet. Vad integetéssel invitált asztalához néhány hónappal később. Arra gondoltam, hogy a munkahelyi átszervezéssel kapcsolatban tesz valamilyen javaslatot. Áttetsző ruhában volt, azt hiszem, muszlinnak hívják ezt az anyagot, szoborszerű alakja ebben a fátyol- vagy hártyaburokban készségesen hajladozott, készített helyet a fémtálcámnak. Ejha, kacagott föl, amikor választékomra pillantott, sört iszunk? Nem akartam mentegetőzni, hogy a sör megnyugtatja a gyomrot. Talán fölajánlaná, hogy gyógyteát készít, gondoltam. Valamit mesél, ígérte, meg is várta, míg befejezem az evést, gondosan figyelmeztetett, hogy van idő, megvár, ne siessek, egyem meg a maradék rizst, az megnyugtatja a gyomrot. Valósággal megdermedtem, hogy olvas a gondolataimban, talán azt is tudja, hogy lehúztam a vécén a teaport, de ártatlanul, kerekre nyílt, szomjas szemmel nézett. Összeszedtem hát magamat, és fékeztem az evés tempóját. Az irodám ajtajáig jött szótlanul velem, természetesen előreengedtem. Milyen jó nő, gondoltam magamban, ahogyan belibbent, majd félfordulatot téve és fátylai alatt keresztbe rakva hosszú combjait elhelyezkedett a bőrfotelban. Kár, hogy van benne valami versenylószerű. Ha kicsivel törékenyebb volna, jobb volna. Várt a közléssel, aztán hirtelen kitört belőle a jókedv: „Képzeld – alig rejtette el huncut mosolyát -, megözvegyültem!" Leesett az állam: „Mi történt?" „Leszúrták a férjemet" – nevetett fel (lehet, kicsit zavartan). „De hát hol?" – képtelen voltam abbahagyni a kérdezősködést. „A kocsmában!" – majd hozzátette: „Ahogyan várható volt." Nem úgy viselkedett, mint akit lever lábáról a váratlan fordulat. Arcába meredtem, és szemem előtt fölrémlett az olajban úszó, kihűlt rizs, amit nemrég magamba lapátoltam. Tehát nem volt váratlan, vontam le a következtetést, és ettől meg is ijedtem. Föl kellett állnom, hogy ne nyomja gyomromat az ebéd, hogy tegyek egy-két lépést, esetleg ablakot nyissak, és mélyeket lélegezve beszívjam a friss levegőt. Most nem szabad rosszul lennem, figyelmeztettem magamat. „És ki a tettes?" – préseltem ki magamból a hangokat. „Az sosem fog kiderülni" – felelte, kezével elhárító mozdulatot tett, mintha meg akarna nyugtatni. Nincs szükség nyugtatásra, gondoltam, nincsenek közös titkaink. Fölmerült bennem a kóbor késztetés, hogy részvétet nyilvánítsak. Végül elhessegettem magamtól a gondolatot, bizonyára nem is várja. Valami mást viszont várt, csakhogy nem találtam el, mit. Hogy levezessem a feszültségemet, és húzzam az időt, résnyire nyitottam az ablakot, és beszippantottam a viszonylag friss levegőt. Nem is tudom, mióta nem látok Pobedát, gondoltam magamban az utcára meredve. A következő pillanatban döbbenten konstatáltam, hogy a Kutató- és Oktatóközpontunkkal szembeni autóroncs, amit vagy fél év óta kerülgetek, az ötvenes-hatvanas évek rettegett titkosszolgálati Pobedájának kísértete. „Elváltatok már, ha jól tudom" – fordultam vissza hirtelen. „De most el kell utaznunk a kislánnyal, hogy felejtsek. Legalább egy évre." Megértően hallgattam. „Legalább egy évre – majd szinte suttogva hozzátette: – ösztöndíjjal". Tehát ösztöndíjat akar, és nekem nem kell foglalkoznom többé vele. Várattam még kicsit, aztán, mint akit meggyőztek érvei: „Rendben – mondtam kiszáradó szájjal -, de rövid időn belül hozd el az előző úti jelentést." „És a meghívók rólad írt szakmai véleményét" – tettem hozzá. „De nehéz veled!" – sóhajtott megkönnyebbülve, majd ujját fölemelve tréfásan megfenyegetett.

Mondanom sem kell, hogy semmilyen jelentést és elvégzett munkájáról szóló szakvéleményt nem hozott. Nem foglalkoztam tehát az üggyel. Időm jelentős része úgyis a leépítések elleni hadakozással telt. A hónap elején érkezett bérjegyzéken viszont, nagy meglepetésemre, Zita neve után már egy kódszám szerepelt, ami a hosszabb, fizetett távollétet jelzi. A Rektori Hivatal tudott is újabb ösztöndíjas útjáról, melyet engedélyemmel szerzett meg, mondta az előadó, sőt: meleg ajánlásommal. Titkárnőnk, akinek kolléganőnk egyszer, merő unalomból, megette a tízóraiját, vállalta, hogy utánajár a titokzatos ügynek. Az iratokból azonnal kiderült, hogy nem tőlem származik sem az engedély, sem az ajánlás. Zita nem is törekedett arra, hogy a kézírását eltorzítsa, amikor a saját maga által fogalmazott, önmagáról szóló meleg ajánlás alá hamisította a nevemet. A létszámleépítés első hullámában kapóra jött, hogy más helyett, végkielégítéssel őt bocsássuk el, egyszer s mindenkorra megszabadulva így személyétől.

Pontosan emlékszem a dátumra, mikor láttam újra. Azon a vigasztalan, esős-havas napon közölték velem ugyanis, hogy felszámolják az egész Intézetet. Március első hete volt, péntek és tizenharmadika – és a kutatónapom. Reggel hívott a rektor, hogy a minisztérium képviselője beszélni akar velem, de csakis az ő jelenlétében, és hogy vár a szobájában tíz órára. Álmos voltam, hiszen minden csütörtökön hajnalig dolgozom, mégsem volt módom rá, hogy megsértődjem a kora reggeli berendelés miatt. „Vis maior" – fogadott a rektor, kurtán és világosan értésemre adva, hogy a karcsúsítás érdekében az egyetem elsőnek minket áldoz fel. Fölajánlotta, hogy megőrizhetem kutatói státuszomat, de csakis az intézményi háttér megszüntetésével. Gondolkodási időt kértem, hogy amennyire lehet, nehezítsem a helyzetüket, bár világos volt, hogy rövid időre mindenképpen állás nélkül maradunk mindannyian.

Hazafelé megcsúsztam a buszlépcsőn, majdnem a kerekek alá zuhantam. Csúszós, szeles délidő volt. Egy középkorú férfi színpadias mozdulattal megemelte a könyökömet, hogy el ne essek. Az öregeknek szóló segítőkészséget éreztem ki mozdulatából, kurtán elhárítottam hát a gyámolítást. Megpróbáltam beljebb lépve távol kerülni tőle, de kabátom övcsatja fekete bőrkabátja gombjába akadt. Megértő mosollyal figyelt, de nem segített. Csapdába esve az arcába bámultam én is, frissen borotvált arc, enyhe kölniszag, dús szemöldök, zöld szemek. Hogy is hívják azt a francia színészt, aki a Fehér éjszakákban játszott? Bosszantott, hogy nem jut az eszembe. De a másik név, a lényegesebb eszembe jutott. Fölismertem benne Remete elvtársat, aki kísértetiesen emlékeztetett arra a bizonyos francia színészre. Míg kiszabadítottam magamat, és csaknem letéptem a gombját, volt időm rá, hogy összeszedjem a gondolataimat, és szembesüljek első találkozásunk emlékével. ’57 márciusának arról az éjszakájáról van szó, amikor házkutatatást tartottak nálunk, és elvitték az apámat. Mindenesetre válogatott aranyifjak jöttek érte (szüleim, a maguk részéről, úgy fogalmaztak, hogy: zsúrfiúk). A lakás minden sarkában állt belőlük egy-egy, s köztük sürgött-forgott a vezetőjük (Jean Marais hasonmása) is. Azóta a nyomozó – nyilván még nálam is inkább – megöregedett, hogy mégis őt véltem viszontlátni fiatal buszbeli segítőmben, csakis úgy volt magyarázható, ha valójában Remete elvtárs fiáról volt szó. Álltak és gondosan kutattak-matattak a zsúrfiúk, az atyai hasonmás meg éppenséggel a nővéremnek érkezett szerelmesleveleket olvasta, félhangosan, évődve és élvezettel. Hosszú idő telt a hiábavaló keresgéléssel. Hajnal felé – elrejtett fegyverek vagy felforgató írások nélkül természetesen – apámat karonfogva távoztak. Anyám még megkérdezte, hol érdeklődhet az ura után. Erre dús szemöldökű, zöld szemű, árnyas pillájú vezetőjük megfordult, és készséges mosollyal azt válaszolta, hogy a kerületi rendőrségen majd őrá, azaz: Remete elvtársra kell hivatkoznunk. Még kezet is akart nyújtani, de anyám nem adott kezet, megjegyezte viszont, hogy látom, jegygyűrűje és talán még gyereke is van, és hogy: biztosan zavarja, hogy ilyen munkát kell végeznie. Másnap a kerületi rendőrségen leforrázva álltunk az őr előtt, amikor kurtán közölte, hogy Remete nevű nyomozó sohase dolgozott náluk. Határozott mozdulattal ki is toltak minket az üvegajtón.

A busz belsejében, mintegy harmincöt évvel később övem és kabátgombja szoros kötelékében vergődve valószínűleg az egykori fiúcskával bámultunk egymás arcába. Mígnem a társaságában utazó zajos hölgy rám köszönt, s ingerült rántásomtól engedett a gomb, és kiszabadultam segítőm nem kívánt közelségéből. Nem is tudom, miért mondom, hogy zajos volt a nő. Ezúttal nem vágott hátba és nem üdvözölt kitörő örömmel. Inkább mintha szégyenkezett volna gyámoltalanságom miatt. Hallgattak karácsonyfadísz jellegű fülönfüggői, és a nyomozó fiának kabátujját markoló kézfejére csúszó karperecének csilingelését elnyelte az autóbusz motorzúgása. Ismertess minket össze, Zita, érdekel a partnered álneve! – acsarogtam magamban. Szerettem volna, ha bemutatja a barátját nekem, de mielőtt kimondhatná a nevét, én a szavába vághatnék: De hiszen ismertem az édesapját, ön bizonyára ifjabb Remete úr! Óhajom azonban puszta óhajtás maradt, visszamenekültem az ajtóhoz, majd lazán sapkámhoz emeltem a kezemet, mintha szalutálnék, és az első megállóban óvatosan leereszkedtem a fagyos, csúszós senkiföldjére, azaz életem kulisszái közé, hogy a múlt eseményeit bogozzam. Ők továbbzötykölődtek az ülések alól kiáradó, meleg, benzingőzös leheletben dinamikus jövőjük felé.