5. SÁRGA CSILLAG

(LISZI)

 

Mint egy virág szirmai, kicsi bogarak közöttük a fekete pontok.

Mint aki mély, álomtalan alvásba zuhant.

Délután, háromnegyed egykor, épp abban a pillanatban, amikor a székesfővárosban, Budapesten, a Mester utcai reáliskolában, a természetrajzi terem katedraasztalán hosszú és sikertelen kísérletek után végre-valahára, nagy nehezen, izgatott várakozás jutalmául a Bunsen-lámpa színtelen lángjában fellobbant egy gyönyörű, smaragdzöld csík, annak jeléül, hogy az a vegyület, melyről a tanár úr be akarta bizonyítani, hogy zöldre festi a lángot, a lángot csakugyan zöldre festette, épp abban a diadalmas minutumban megpendült a szomszéd ház udvarán egy zongora-verkli, s ezzel minden komolyságnak vége szakadt. És mintha csak a zene pattogására felelne, a körút felől közeledve öblös patkócsattogás hangzott fel, aztán a platánok alól bekanyarodva kocsikerék-zörgés verte fel az Angyal utcát, ide-oda verődött a meleg elől bezárt ablakok között, majd felharsant a kocsis kiáltása is.

– Jeges! Jegees! Itt a jeges!

Sütött a nap, szinte már nyári meleggel.

A verkli egy utolsó pendüléssel elhallgatott, s a hirtelen támadt csendben a Duna felől besodródott a házak közé a teherhajók zakatolása.

A magas oldalú kocsit a siltes sapkás jeges igyekezett ugyan úgy irányítani, hogy amennyire lehetett, a falak árnyékában maradjon, ám így is, amerre ment, a mögötte húzódó nedves csík mutatta végig az útját.

Nem is olyan rég két ló kopogott a gumirádlis kocsi előtt, egy sötét, nagyobb termetű, vadabb, s ez a sárgás, alacsonyabb, szelídebb, amelyik most is a ház előtt bólogatott.

– Hol van egy ló, ha már nincsen a kocsi előtt?

Kint, a Soroksári út külső végénél terpeszkednek egymás után a vágóhidak. A lóvágóhíd, a sertésvágóhíd, nagy hűtőházzal a marhavágóhíd, ennek a kapuzatát s az előtte tarkálló parkot, virágágyásokat a hírneves berlini szobrászművész, Reinhold Begas a Bivaly és a Bika című szobrai vigyázták, odébb meg az Állatvásárpénztár működött, ahol a kirakodás is megtörtént a vasúti kocsikból, s persze ott volt, visszafelé, a város irányában a szalámigyár is, nagy, piros betűk, Herz Ármin Fiai, hogy a feldolgozott hús a lehető legjobb helyre kerüljön, nem is beszélve a csokoládégyárról és a likőrüzemről, a Zwackék és Törleyék gyárairól, aztán a malmok soráról, a Király Malomról, a Gizella Malomról, a Hungária Malomról, a Concordiáról meg a többi malomról, és az elektromos szállítószalaggal és emelővel felszerelt hatalmas gabonatárolóról, az Elevátorházról, a Duna-parti iszap miatt sokezernyi vízparti tölgyfacölöpre épített közraktárakról, s az utánuk következő Nagyvásárcsarnokról, a táplálkozás és vásárlás palotájáról, ahol a földszinti pultoknál bárki megcsodálhatja az eredményt, mit hoz a két országút, az alföldi homok és a dunai víz ebbe a városba, mit fuvaroznak a kofabárkák és a gabonaszállító hajók, s ahol szombat kora reggelenként kosarakat himbáló cselédek és aggodalmas tekintetű háziasszonyok válogathatnak a kampókra aggatott húsokból, alaposan megtapogatva a kitett árut, hiszen itt már senkinek eszébe nem jutna, hogyan bólogatott ez az állat napokkal korábban, s miként csúszkáltak a patás, véresre horzsolódott lábak a rézsút rakodóplatón a vagonoknál, odalent, a ferencvárosi kikötőben. Kijjebb pedig, a vágóhidak túloldalán éjjel és nappal az Első Magyar Enyv- és Spódiumgyár főzte és égette a másfajta végtermékeket, a csontokat és a másra már végképp nem használható állati maradékokat, csinos dobozformákban elszállíttatva a csontszenet az egyik oldalon, s ontva a semmire nem jó, bűzös hulladékot a másikon, nap mint nap igazolva, hogy a gyár tövében húzódó horpadás vizét jogos gúnnyal nevezték el a környékbeliek Illatos-ároknak.

– Amit két ló húzott, azt most elbírja egy is?

A Páva utcai Braun-féle húsáruháznak nem kellenek a jégtömbök, ott egy hatalmas jégverem van a pince alatt, tél közepén telehordják, kitart egészen a következő fagyig. Amikor a Braun-ház megnyílt, rezesbanda játszott a bejáratánál, így mesélik, egész reggel tüszkölt a cintányér.

A jeges, ha nem kiabált, hát folyton maga elé motyogott, nagy, fekete kampókkal húzta végig a kocsi deszkáin a jégtömböket, úgy vágta előre a horgos vasat, mint aki haragszik.

A lakásokból addigra már bádogvödrökkel jöttek le a cselédek, hogy a baltával széthasogatott, szikrázó tömbökből letört darabokat felvigyék a jégszekrényekbe. A kocsi mellett a szürke bazaltkockákon olyanok voltak a lepergett jégszilánkok, mint a szétfröccsenő üvegcserepek, ragyogott rajtuk a fény.

Liszit, mint rendesen, Anya szalasztotta le a fafogantyús nagyvödörrel.

– De nem ám csak egy nagy darabot, hanem legalább két kisebbet hozzál, hogy a tepsibe férjen! – kiáltott a lépcsőről a kislány után.

Anya amikor kiabált, még az is olyan volt, mintha énekelne. Mint aki mindjárt elneveti magát.

A jégszekrény nagy, felnyitható tetejű állóláda volt a konyhában, a gangra nyíló ablak melletti sarokban, a bádogból készült fedele szolgált a jég tárolására, ezt hívta Anya tepsinek. Alul csapon lehetett kiengedni a megolvadt tömbök vizét. Napközben úgy harmatozott ezen a ládán a pára, mintha izzadna az az ormótlan doboz.

Liszi nem szerette a papucsos cselédeket, akik csattogva jártak a hátsó lépcsőn, összedugták a fejüket és folyton vihorásztak. Amikor még Apával, Anyával és Évával négyesben a negyediken, abban a padlásfeljáró melletti egy-szobás lakásban laktak, álló napon át hallgatták a fel- s lejáró lányok csosszanó lépéseit.

Most is, itt a jegeskocsinál, akárha valami titkokról suttognának, pedig csak azért állnak olyan türelmesen, hogy töltsék az időt.

A vödör fogantyúját körbe lehetett forgatni, ha üres volt a vödör, akkor könnyedén, két ujjal is. A jégdarabokban apró, tekervényes járatok és szeszélyes formájú buborékok szorultak egymáshoz, mint télen a keramitkockákra fagyott tócsákban, vagy az udvari ereszcsatorna kifolyójánál. Mintha beledermedt hópelyhek volnának és jeges tűszúrások nyomai.

A konyhában különben mindig történt valami, nem csak azért, mert innen nyílt a kamra is, hanem mert meleg volt, gőz és pára szállt, reggelizni is itt lehetett, Anya már hajnalban kihamuzott, begyújtotta a tűzhelyet, hétvége előtt innen, a bádoglapról vitt át fát a fürdőszobába is, a nagy, hengeres, alulfűtős kazánhoz, amiből aztán dőlt a forró víz.

Nyárvégi délutánokon Anya a falikút zománcos kagylójába hideg csapvizet engedett, abban hűtötte a taligás árusoktól felhozatott görögdinnyét.

A fehér kredenc nyitott polcán porcelán fűszertartók sorakoztak, a homokfúvott mintás üveg mögött a vizespoharak, s alul, az ajtós részben a lábosok, tányérok és fazekak.

A hálóban csend volt és félhomály, nemegyszer még nappalra is leeresztve maradt az utcát kirekesztő faredőny. Éjszaka mindenki ott aludt, Liszi, Éva, Ani és Apa, kivéve Anyát, ő a konyhai ágyon feküdt le, amikor már teljes lett a csend. A hálóban nem is volt fűtés, nem csak a takarékosság miatt, jobban esett úgy az alvás Apa szerint, meg az ebédlői cserépkályha melege amúgy is beszivárgott, átjárta az egész lakást. A támlás, nagy ágy fölött goblein díszelgett, patakparthoz soroló szomjas szarvasok, mögöttük a hegycsúcson egy távoli kastély, s odafönt a rohanó felhők, azt is Anya csinálta, mint ahogy minden téli ráérő időben készített egyet – akár a képeslapok, ha messziről nézi az ember.

Hajnalban a derengésben felszivárogtak az udvarról és az utcáról a korai zajok, összevegyültek a szuszogásokkal, hortyogásokkal és forgolódások neszeivel, mélytengeri hangok egy lassan emelkedő háló alján.

Nem is aludni jó, de továbbaludni a legjobb.

Tudni, hogy álmodik az ember, és álmodni tovább.

A hálóban volt Éva iskolapadja is, az ablak alatt. Igazi iskolai bútor, nem csak afféle másolat, egybeépítve az ülőrésszel, kerek, süllyesztett tintatartóval a ferde asztallapon, mélyített tolltartóval a tetején, ahhoz senki nem nyúlhatott, csakis ő, a legjobb tanuló. Apa hozta egy Mester utcai selejtezésből, lecsiszolta és újralakkozta, még amikor Éva az első osztályba járt, hadd tanuljon itthon is, ha már olyan szorgalmas, hogy le se teszi a könyveket.

A ház kapujával szemközt nyílott a Tűzoltó utcai Fehér Kereszt Gyerekkórház oldalbejárata, néha még az udvaron, a harmadik emeleten is egész éjjel lehetett hallani a sírást. Ez az a jelentéktelen, rácsos kis ajtó, amin sötétedés után kihozták a már elcsöndesedett gyerekeket, icipici csomagocskák, nem csoda, ha elszökött belőlük az élet.

A házban hat utcai lakás volt, emeletenként kettő, a többi egy- vagy kétszobás lakás az udvarról s a gangról nyílt, ablakuk az udvarra nézett. A kétszobások közt a legtöbbnek az egyik szobája ki volt adva albérlőnek. Az utca felőli nagy lakásokban laktak a fogorvosék, mellettük egy fodrász házaspár. A szomszédságukban régebben egyedül egy színésznő, most pedig egy utazóügynök élt a két fiával. A két fiú lejárt a házmester gyerekeihez bújócskázni, azt mondták sokan, hogy amikor az apjuk utazik, akkor az anyjuk küldi őket, mert ő meg udvarlókat fogad. Bújócskázás és rablópandúr közben folyton hallatszott a kiabálásuk.

Ipi-apacs.

Aki bújt, aki nem.

Cseréptörést nem vállalunk.

Megyek.

A gangon, a harmadikon, a lépcsőház melletti lakásban lakott Szép néni, nem mintha ez lett volna a neve, de a házban lakó gyerekek így hívták. Szép nénit gavallérok látogatták, neki másfajta szobaurai voltak, mint a többi lakónak, szép ruhában járt, fel volt bodorítva a fényes, fekete haja, s az arca is kipúderezve lilás színűre, olyanra, mint az orgonavirág. Szép néni még cukrot is adott volna annak a gyereknek, aki felmegy hozzá, mert szeretne barátkozni, amikor ráér, de meg volt tiltva, csak messziről lehetett nézni, ahogy kikönyököl a szobájából a gangra, a melle mintha ki akarna ömleni az ablakon. A mellette lakó Weiszné férje hordár volt, alacsony, hajlott hátú ember, ha elindult otthonról, piros sapkával járt, rajta aranyfényű jelvénnyel, számmal. Ott nyílt a padlásfeljáró is, ahol a cselédek megálltak a hasukhoz támasztott ruháskosarakkal, benne a teregetésből összeszedett, megdagadt fehérneműkkel.

Anya mindenkinél előbb, hajnalban ébredt, a konyhában zörgött az edényekkel, a fürdőben készült a mosáshoz, zubogtatva öntötte a teknőbe a vizet, vagy reggeltől a szobákban takarított, a bőrfogantyús, téglaformájú padlókefékkel csiszolta csillogóra a parkettát, holott csillogott az már előtte is. Kora délelőtt lekötötte maga elől a kötényt, Tuba fűszeresnél vásárolt, akivel elég volt a hét eleji elszámoláskor rendezni a felgyűlt tartozást.

Kiki néni, a házmester amerre járt, reggeltől kapuzárásig mindig énekelt, csak akkor hagyta abba kis időre, ha Anya vagy valaki más megállt vele beszélgetni.

Megmondta régen a Wekerle, ne essél rózsám kétségbe, zsidólány szívem, szeretsz-e híven?

Kiki néni kócos, kopott haja százfelé állt, színehagyott ruhájánál csak arcának bőre látszott színtelenebbnek. Lúgtól árkolt, fehér körmű keze sohase pihent nyugodtan a köténye vagy a szoknyája mellett, folyton nyúlkált, mintha keresne valamit. Ha verte a lányait, a porolóállványig is kihallatszott az udvarra a sikoltozás, lengett a lámpa, nagy, összevissza árnyékok ugráltak az üveges ajtó előtt. A földszinten laktak, ott, ahol a mosókonyha, egy örökké bezárt raktár és a vasajtós pincelejárat volt. Macskák és puffadt arcú cselédek járkáltak itt, a napközben nyitott kapun néha bejött egy hegedűs vagy harmonikás, hogy papírban pénzt dobjanak le neki az emeletekről, de a legtöbbjét Kiki néni hamar kikergette, tudta, hogy a fogorvosék és a második emeleti utcai lakásban lakó Hoffmannék nem szeretik az efféle lármát. A földszinten lakott egy pincér is, aki késő éjszakánként járt haza, és egy asszony, akinek helyszerző volt a foglalkozása, cselédeket hozott és irányított a környéken a megfelelő lakásokba. Falusi ruhás lányok jöttek hozzá lehajtott fejjel, kipirosodott arccal, nem is bőröndöt, sokszor csak batyuba kötött ruhaneműt szorongattak, olykor még ott is aludtak, de nem maradtak sokáig.

Péntek esténként Anya gyertyát gyújtott, nézte a lángokat, s mintha énekelt volna, mosolygott is közben.

Apa kelletlenül, mint aki csak kötelességet teljesít, a két tenyerét a láng fölé tartva mormolt valamit.

Apa saját szabóüzletet vitt a Bakáts téren a szülőotthon melletti sarkon. Azt mondta, ha a Dunáról, a Hangyaszékház, az Elevátorház felől fúj a szél a Ferencesek temploma körül, akkor a szülőotthon szélesre tárt ablakain kibuknak a függönyök, s úgy tapadnak meg a szemcsés vakolatú falon, mintha nagy gonddal eligazgatott menyasszonyi fátylak volnának.

Árva fehér kendők a cirádákra feszítve.

Apa elmesélése szerint Liszi nagyapjáék még fent, a Duna fölött, Somorján, magyarok és szlovákok közt éltek.

Apa nagyapja a Monarchia idején két falura sütött kenyeret, állítólag már a dédapja, sőt az ükapja is pékmester volt, hacsak a történetet nem visszafelé építette az emlékezet és az akarat – nem feltétlenül rossz szándék szüli az effajta tévedést. Az is tudnivaló, hogy míg Apa felmenői közt pékek akadtak, Anya ősei közt, az Orlik famíliában molnármesterek is voltak a családban, akik a legenda szerint valahol németek és magyarok kedvére, Temesvár mellett, egy Bega nevű csatorna partján adták tovább egymásnak a mesterség titkait. S hogy akkor mégis csak működne valami eltervezettség a világban, legalábbis ami a sorsok kötésén túl a kenyér és a hozzávalók útját illeti, hiszen, láthatja bárki, ha más nem, itt ebben a kicsi országban legalább az unokák révén elvegyült a liszt és a többi sütnivaló, milyen igaz, hogy nem csupán a jövőjét képzeli el az ember, de ugyanúgy a múltját is újra- és újragondolja.

Liszi apja a párizsi békeszerződések, a határok újrahúzása utáni őszön szökött át Magyarországra, elszakadva a családtól.

Kitanult mesterség és megbízható ismerősök nélkül érkezett meg a magára maradt Budapestre, kezében egy barna, kopott bőröndöt szorongatott, két ing, két váltás fehérnemű, egy ráerőszakolt, vászonba kötött Tóra és egy nyitott borítékban jiddis nyelvű ajánlólevél, apjának a magyar fővárosba szóló üzenete volt mindene.

Késő délután volt, égtek már a lámpák a Körúton, hűvösödött, a villanyosokon kalapban és átmeneti kabátban üldögéltek az emberek, de a kávéházak ajtaja még nyitva állt, s kint sorakoztak a teraszokon a székek, asztalok is, mintha csak most múlt volna el a nyár.

Apa gyalog baktatott végig a Duna-parttól a Belvároson át. Nézte a fényeket, a lámpasorok összeérő ívét, s a korzóról a túlparti Várhegyet, a Halászbástya oromzatát, a süvegcukorhoz hasonlatos csúcsokat.

Fekete volt a víz, de a tetején száz és száz lámpa ragyogott.

Fényhíd a szakadékon át.

Egy drogéria előtt olyan édes s mégis kesernyés pára csapta meg, hogy egészen beleszédült, az otthoni, vízparti rétek kék rutavirágainak illatát érezte egy pillanatra. Hátrahajtotta a fejét, remegő orrcimpával szívta be az ismerős szagot. Valami alacsony, hegyes virágokat formázó vasrácsnak támaszkodva letette a bőröndöt. Nagy, négyszögletes téren pihent meg, látta a Dunát is, odalentről huzat csapott föl a földalatti vasút lépcsőjéről, emberek nevettek, beszélgettek, lépések csosszantak körülötte. Körben a fák csúcsa fölött a házak oromzata olyan csipkés volt, akárha hatalmas tortaszeletek nyújtózkodtak volna a sötétkék felhők felé. A földszinti üzletek, kávéházak csillogó, villanyfényes, üveges portáljainál szapora mozdulatokkal tekerték fel a csíkos napernyőket a segédek, mintha a kampós, fafogantyús vasakkal, akár holmi különös ritmushangszerekkel a jobbra-balra hajladozó, piros mellényes cigányzenekar muzsikájához csatlakoznának. A Gerbeaud feliratú cukrászda teraszán a sorba állított asztalkák közepén gyertyák lobogtak, árnyékokat rajzolva a földre, de még a tér közepén szélesen elterülő talapzatra is, aminek a tetején egy férfiú elgondolkodva szemlélte a kalapos, tollas sokadalmat, a fel s alá sétálgató párokat s azokat a figyelmesen tekingető magányos úriembereket, akik még nem dönthették el, kivel s miképpen töltik az előttük álló estét.

A Károly körúton a kis fadobogón állva sisakos, sípos rendőr irányította a feltorlódott forgalmat, fehér kesztyűs kezének magabiztos intéseivel terelte jobbra és balra az automobilokat, buszokat, fogatokat és járókelőket. Csöngetett és szikrákat szórt az állomásra befutó villamos. Egy virágárus pavilon gazdája, kövér, sokszoknyás asszonyság, akinek fejkendő fedte a felkontyolt haját, kézipermetezőből fújt vizet a vödrökbe állított rózsacsokraira, mellette már várakoztak az árusok, akik a színházi bejáratokhoz viszik majd a szálanként megválogatott virágokat. Az evangélikus templom sarkánál a trafik mellől ellépve egy magas, barna kabátos, köcsögkalapos úriember éppen a szivarjára gyújtott, sétapálcáját a karjára akasztva hajolt előre, a gyufa fénye fellobogott az arca előtt.

Apa óvatosan vágott át a piac felé a macskaköves úton, megvárta a rendőr intését, mert soha nem látott még egyszerre ennyi autót. A Károly körút túloldalán, eltekintve a járókelőktől, üres volt már a nagy szürke tér, rég összepakolhattak és elmentek az árusok. Szemközt, a Király utca kiszélesedő torkolatánál, a tizenhetes szám alatt állt az a kétemeletes, végtelen hosszan elnyúló ház, ahová igyekezett. Az emeleti ablaksorok egyformaságát csupán a körútra néző két üres timpanon bontotta meg, s persze a földszinten az egymás mellé zsúfolt boltok portáljai, amelyek közül már messziről kitűnt a maga faburkolatos bejáratával, nagybetűs cégérével a kávéház.

Odabent félhomály fogadta: a boltíves mennyezetről lelógó gömblámpák éppen csak, hogy bevilágították a hosszúkás, alacsonynak tűnő termet. A Belváros és a Körút forgalma és csillogása után kopottnak, porosnak, de nyugodtnak, csendesnek is hatott odabent. A vaslábú, kerek márványasztalocskáknál kalapban üldögéltek a vendégek, magukba merülten újságot olvastak, már amennyire a gyér fényben kivehették a betűket. A fali akasztóra függesztett nádtartókon magyar, német és héber nyelvű újságok is lógtak, s a pulthoz közelebb eső egyik asztalnál a székeket hátralökve s egymáshoz nemigen szólva négyen kártyáztak: a sasszal, a zsidó kártyapaklival játszottak, amelyben a figurák helyett díszes héber betűk díszelegnek a lapokon. A nagy, félköríves állótükör előtt fehér kabátos, állig begombolt pincér ácsorgott, hátul, a derekán összekulcsolt kezében kékszegélyes kendőt szorongatott, azzal legyingette néha a fáradt őszi legyeket. Hideg dohányfüst lebegett a boltívek alatt, a kapucínereket készítő pultos is óvatosan, ráérősen zörgött az üvegpoharaival és kiskanalaival. A kártyások arra se vették a fáradságot, hogy hamutartót keressenek, lelógó kezükből unottan az olajos hajópadlóra billentették a hamut, elfért ott a csikkek és szivarvégek között. A bejáratnál nagy, barna kassza trónolt, mint valami túlméretezett kredenc egy hajdani, szebb időket látott úri ebédlőből. Megsárgult márványán kockacukrok várakoztak szépen elosztva a sorsukra, időnként a kasszírnő újrarendezgette az oszlopokat, mintha folytonosan készenlétben akarná tartani a hadait a várhatóan csak-csak érkező új vendégek kívánsága szerint. A harmadik boltív alatt az egyik asztalnál egy kiskabátos, kalapos, neki se vetkőzött vendég paprikás halat vacsorázott, ő volt az egyetlen, akinek az asztalán egy pohár sör is gyöngyözött.

Apa elveszetten ált a bejáratnál: neki azt mondták, ebben a kávéházban bizonyos, hogy segítségre talál.

Itt lesz az az ember, akit keres.

– Mit tetszik? – szólította meg a pincér. – Feketét?

Apa köszönésként odanyújtotta a levelet, címzéssel fölfelé.

– Ajjaj – bólintott a pincér. – Értem én.

– Micsoda egy remek levél! Édesem, igaz, ez a ház itt körülöttünk egy kicsi zsidóország, de ha jót akar magának, akkor beszéljen magyarul! – tolta fel a kalapját a homlokáról az az alacsony, barna ruhás férfi, akihez a pincér Apát odavezette. Nyálas szivarcsutkákkal megtömött kis, kerek hamutartó bűzölgött előtte az asztalon.

– Különösképpen a dicsőséges vöröshatalom után jobban teszi, ha a magyart használja. Menni fog?

– Igen – bólintott Apa. Fáradt volt, a bőrönd is húzta a kezét, jobban esett volna már leülni.

– Akkor üljön le, ne kéresse itt magát. Nekem egy fiatalember mire ennyire szerény? A Kun Béla megléphetett a Vérmezőről a gyémántnyakékkel, de mi itt maradtunk, s lám, ahogy maga is, jönnek a nyakunkra egyre többen. Nem bántásból mondtam, nehogy nekem itt még megsértődjön. Nekem egy fiatalember nem engedheti meg a sértődést. Jöjjön, akinek jönnie kell, meg az is, aminek jönnie kell, megeszi a fene, úgyse nyugszik a világ. És egyáltalán. Ha maga nem megy a saját dolgai után, hát mástól se várja, érti?

– Igyekszem, kérem.

– Ne igyekezzen, hanem csinálja. Ha valaki úgy viselkedik, s úgy néz magára, mint egy megszáradt krumplispogácsa, akkor másoktól is csak annyit várhat el. Érti? Igyon egy jó pesti kapucínert! Legyen ez az első leckéje, amit ebben a nagyvárosban megtanul. És ezt is csak az apja miatt mondom, aki nekem jó emberem volt. Érti?

– Köszönöm, kérem szépen.

– Ne köszönje, majd ha teheti, akkor legyen hálás.

A köpcös ember pergő, ide-oda kapkodó beszéde valósággal elkábította Apát. Hol arról kérdezte, ismer-e valamilyen mesterséget, hol Terézváros villanylámpás csillogását dicsérte. S miért nem felelt meg neki odafönt, a Duna fölött? Hát másra vágyik talán? S mi baja volt a kenyerekkel meg a pékséggel? Jó szakma az, nem rossz szakma az. Aztán meg azt firtatta, hittartó ember volna-e, és ha igen, mit gondol arról, mi a kötelesség és mi a vágy viszonya a hitben. Attól vagyunk-e kiválasztottak, hogy személyesen szólunk az istenünkhöz, vagy attól, hogy egyáltalán már hiszünk a véle való beszélgetés lehetőségében. Mit tud a bőrkereskedésről vagy a szőrmékről. S ha a vallásunk egybetart, akkor tényleg összetartozunk-e egymással, vagy csak jólesik összebújni, akár az állatoknak a biztonságot ígérő melegben. Hiszen tudjuk, nem csak a test élhet lélek nélkül, gépiesen, kattogva, mint egy gép, de a lélek is kiröppenhet a testből, s megszabadulva a kötelmektől és nyűgöktől újrakezdheti az életét. Kell az embernek, hogy szuszogjon mellette valaki, ez mutatja akkor, hogy mégiscsak állatból valók vagyunk. És a szövetek, azzal foglalkozott-e valaha.

– Milyen szövetek?

– Bolond kérdés, ruhaszövetek.

Nem nagy varázslat egy méterrudat kezelni, sokkal nagyobb titok meggyőzni a vevőt afelől, amit még nem is sejtett, hogy szeretett volna, amikor belépett a boltba. Még pontosabban: ott kezdődik a varázslat, hogy egyáltalán bemenjen.

Arról is beszélt, hogy korai volna ám még az érkezés okozta öröm, példának okáért nem olyan egyszerű a betelepedés, főleg nem egy ilyen névvel.

Weinand, Weinand.

Úgy hangzik, akár egy induló, maga pedig csak most érkezett.

Mindjárt azt is kiírhatja magára, hogy aki akar, az ne álljon szóba velem.

– Szállást most itt a házban, ideiglenesen a déli udvaron kaphat, van ott az első emeleten egy lakásban egy üres ágy a Pollák szőrmekereskedésénél, könnyű megtalálni. Ellakhat ott. Nem sokáig, de ameddig kell, addig biztosan. Tisztálkodni, és még fürödni is lehet. Hanem a papírokat illetően változtatunk egy kicsit.

– Változtatunk?

– A papír az ember, nem tudta?

– Nem tudtam, kérem.

– Semmit nem tud. A papír több is az embernél, mert az ember tud hazudni, a papír viszont amit mond, az az igaz. Érti ezt?

– Csodálkozom.

– Nem kell csodálkozni, figyelni kell.

– Figyelek.

– Már változtattunk is, nincsen idő a töprengésre. Itt vannak a maga személyi papírjai.

– Enyémek?

– Ahogy mondja, édesem. Mert mostantól úgy hívják, hogy Vágó. Lássa, a keresztnevét minden további nélkül megtarthatja. Lássa, Vágó Péter. Tetszik, ugye?

– Vágó? Nem is tudom.

– Örüljön csak, a Weinandból megtarthatja a kezdőbetűt. Na, nem éppen ugyanúgy, de hát Magyarországon vagyunk. Ide van írva. A szakmája meg pillanatnyilag kereskedősegéd, gondolom, ahhoz úgyis ért.

– Kereskedősegéd?

– Vagy nem? Azt mondta, ahhoz ért. Ezzel a hosszú hajjal, ezzel a zongoraművész külsővel, meg a folyton babráló ujjaival azt se tudja az ember, hogy hová tegye magát.

– Ha lehet, kérem, ne tegyen sehová.

– Na, nincsen viccelődés. Mi maga? Művész?

– Igenis. Nem vagyok az.

– Akkor mi ez a lobogó haj? Meg az álmos tekintet?

– Fáradt vagyok, kérem. Az teheti velem.

– Kérjen még egy kapucínert, mert nyolckor itt záróra van, rendes embernek addigra otthon a helye.

– Az én otthonom most nincsen sehol.

– Ja, meg hát a szállását is meg kell nézni, az ágyát elfoglalnia.

Így történt, hogy Apa, aki délután, Budapestre érkezésekor még Weinand Péter volt Somorjáról, mire aludni tért az Orczy-ház déli udvarán egy hónapos szobában, már Vágó Péterként hajtotta le a fejét, s Vágó Péterként állt munkába a Teréz körúton egy ruhakereskedésben. Főként munkaruhákat árultak, erős vászonból szőtt, rendesen megvarrt darabokat. Több ruha vásárlásakor jelentős kedvezmény.

A munkaadója, Harmos úr tartotta fenn a boltot ellátó szabászatot is, egy hatalmas termet az emeleten, a ruharaktár mellett.

– Barátom, figyeljen rám, ha tanulni akar, ingyen és bérmentve kitanítom.

– Igenis, figyelek, Harmos úr.

– Első lecke: amíg dolgozni kell, az emberek szeretik megkímélni a drágán vett ruhájukat. Érti ezt?

– Azt hiszem, értem.

– Ezért árulunk mi nekik olcsó munkaruhát. Tudja maga, milyen a jó munkaruha?

– Nem tudom, kérem.

– Akkor könnyebbet kérdezek. Mi lehet a munkaruha legnagyobb hibája?

– Azt se tudom, kérem.

– Dehogynem tudja, csak nem gondolkodik. Különben is, egy eladó soha ne mondja azt, hogy nem tudom. Értette?

– Igenis, kérem.

– Na, látja. Megy ez. Egy munkaruha soha ne legyen túl szép vagy túlságosan elegáns. Legyen az csak egyszerűen szabott, egyszerűen megvarrt darab. Amit jólesik felvenni, de azért félteni se kell. Ugye? Mert ha túl szép találna lenni, akkor már azt is csak sajnálnák az emberek, akkor az már nem is lenne munkaruha, érti? Mi meg beszüntethetnénk a varrást és a kiszállítást. Befuccsolnánk, barátom, az meg kinek jó?

– Igenis, most már értem, Harmos úr.

– Fejlődik maga, fiam. Ha nem vigyáz magára, nemsokára már saját üzlete lesz.

Az emeleti szabászatban a terem közepén állt a hatalmas asztal, melyen a felülről lelógó késsel a sablonhoz igazítva akár tíz anyagot is át lehetett vágni egyszerre. Oldalt, a falak mentén ültek a varrógépeknél az alkalmazottak, akik a lábhajtásos varrógépeket zakatoltatták. Igaz, őket éppen ez a zaj nem zavarta egy cseppet se, mivel egytől egyig nagyothallók voltak, kettő közülük siketnéma is. Harmos a megbízhatóságon és a hálán túl még valami állami támogatásfélét is kapott azért, hogy a műhelyében ezeket az embereket dolgoztatta.

Harmos Lajos, női, gyermek és férfi felöltők áruháza, kosztümök, blúzok, munkaruhák, nagyban és kicsiben.

– Ilyen a gazdasági válság, édes fiam. Attól, hogy valami rossz a világnak, nagyon szomorúak vagyunk, de még nem biztos, hogy máskülönben nekünk is rosszat jelent. Recesszió van, ez tagadhatatlan, viszont éppen ezért az emberek nemigen vesznek maguknak elegáns ruhát. Dolgozniuk viszont mégiscsak kell, ugye? Erre való a munkaruha. Vagy nézze itt ezeket a varrodásokat. Ezek a szerencsétlenek örülnek, örül a családjuk is, és én is örülök. Csupa öröm a világ, nem? Minek mindig siránkozni, ugye? Kevesebb pénz, egyszerűbb ruha. Sok egyszerű ruha pedig sok pénz. Kapisgálja már?

– Igenis, kérem, kapiskálom, Harmos úr.

A rákövetkező tavaszon Vágó Péter a Ferencvárosban, az Iparművészeti Múzeum mellett futó Rákos utcában bérelt hónapos szobát, onnan villamosozott az üzletig reggelente. Harmos unokaöccsével, Karcsival, aki különben a Garay piacnál dolgozott az apja kocsmájában, vasárnaponként kirándulni jártak. Harmos Karcsit természetesen az üzletben ismerte meg, s az újdonsült barát első dolga az volt, hogy Apát beléptette egy turistaegyletbe, nem kis részben, mint mondta, az egyleti roppant csinos lányok miatt. Minden hétvégén a Múzeum kerítése előtt találkoztak a társasággal, onnan indultak ki a városból, felmentek Dobogókőig vagy a visegrádi várhoz, megmászták a csobánkai sziklát, a Holdvilágárkot, vagy melegebb időben sütkéreztek és eveztek a Római-parton, csurgatott várat építettek a bogdányi homokon.

Énekelték hangosan, hallja csak, aki akarja:

jó a turista dolga,

nincsen semmi gondja,

hogyha megérkezik,

hogyha megéhezik,

hátizsákját bontja.

Fürdődresszben álltak sorba a fényképezőgép lencséje előtt: öt fiú és négy lány, a lányok kezében mezei virágból kicsi csokor, hátul a legmagasabb Vágó Péter volt, sötét fürdőnadrágban, fehér atlétatrikóban, hátrafésült, sötét hajjal, s előtte állt és a kezét is fogta egy gödröcskés arcú, napbarnított bőrű lány, fehér gyöngysorral, vörös fürdőruhában, sárga csíkkal az alján, Orlik Ilona.

Nyáron a párom egy vadevezős.

Együtt mentek el Európa legelső és legnagyobb műjégpályájára. A Városligetben, a Lechner Ödön tervezte épület öltözőjében Péter, miközben a gumiszőnyegen letérdelve a pad előtt a korcsolyát kulcsolta fel Ilona bakancsára, odahajolt a lány kezére, s arcát az ujjaihoz szorította, nem akarta, hogy ez a pillanat valaha is véget érjen.

– Ne sírj, Péterke, ne sírj! Van valami bajod?

– Ugyan, dehogy sírok, hiszen boldog vagyok, csak a könnyeim folynak ettől a csípős hidegtől.

A rákövetkező hétvégen Péter elvitte Ilonát a már csaknem teljesen kiürített, bontás előtt álló Orczy-házhoz, be egészen a belső, déli udvarra is, megmutatta, hol kezdte a budapesti életét. Az udvari raktárépületen fent volt még a Pollák-szőrmekereskedés cégére, holott az árut is és a céget is jó néhány hónapja elköltöztették.

Ahogy nézte a kopott, halálra ítélt falakat s a szőrmekereskedő régi raktárszobáit, Ilona elmesélte Péternek, hogy az Orlik család, legalábbis az az ága, ahonnan ő és Zoltán bátyja származik, már sok-sok éve valahonnan Erdélyből érkezett fel Budapestre, akkor még szőrmékkel és bőrökkel üzleteltek, s a család tagjai egy másik szálon állítólag egészen a fekete-tengeri vidékekig, Odesszáig visszavezethették a származásukat, azt is mondták, hogy egykor talán norvég telepesekkel kerülhettek oda.

Az őszi idővel Péter és Ilona ritkábban jártak már kirándulni, viszont moziba mentek némely délután, a Bodográf volt a legolcsóbb, ott sorban megnézték a Kék bálványt, a Hyppolit, a lakájt s a többi filmeket.

Hazafelé sétálva arról beszéltek, hogy a hozománnyal és a megtakarítással akár saját szabóságot is nyithatnának majd, legyenek akár nehezebb napok, ruhákra és javításra minden időben szükség mutatkozik.

Már az esküvő előtt kibérelték az Angyal utcai lakást, fél év egyben, előre fizetve, aztán jutottak hozzá a Bakáts téri kis üzlethelyiséghez, csaknem a Tompa utcai sarkon, három lépcsővel az utcaszint fölött. Alaposan kigondolták, hogy mivel foglalkozzanak: úriruhát és munkaruhákat is varrt a szabóságuk, de igazításokat és javításokat is vállaltak, Ilona maga is ott ült a gépnél, amíg a terhessége engedte.

Évát szülte meg elsőnek, a Bakáts téri otthonban, a Rádiumban, aztán jött Liszi.

Fehér kendőcskék a szemcsés falon.

A galambokat úgy fújja a szél, mint a függönyöket.

Sorakoztak a napok, mint az olvadó jégcsapok.

Az Angyal utcát a Tompa utca vágta ketté, a két oldal két világ, az egyiken, a túloldalon fényesebbek a házak, ezen a másikon szegényebbek laknak.

A gangszomszédok Linn-ék, akikkel kártyázni, ultizni lehet, főzéskor átadnak ők is a frissen készült ételekből, s Anya is átküldi Évát egy-egy kislábossal. A másik szomszédot Kis Károlynak hívják, a felesége Kis Károlyné, pedig az igazi neve Lucie, apró termetű, pihés hajú, francia nő, olyan fitos orrú fajta, aki folyton mintha csak nevetne, egyszer csak idekeveredett Bécsen át, férjhez ment ehhez a Kis Károlyhoz, most pedig festéküzletük van a Lónyai utcában.

A hétvégi takarításkor egyszer Apa is a lábára húzta a bőrszíjas padlókeféket, fölkapta Anyát, s úgy csúszkáltak nagy nevetve, mintha a városligeti Műjégen volnának, talán még hallották is a zenét, Anya lábujjhegyen pipiskedve Apa lábára állt.

Harmincnyolc áprilisában, éppen egy hónappal azután, hogy Bécsbe bevonultak a németek, a Bakáts téren megszületett Ani.

Apa nyáridőre Zuglóban, a Dorozsmai utcában bérelt nyaralót, ott összejöhetett az egész család, beleértve persze az összes Orlikot és az ismerősöket is, este az udvaron tüzet raktak, ha körbeülték, olyan volt, akár egy régi, kedves kirándulás.

A fehérre meszelt falú, cserepes kis házhoz hátul szerszámosbódé támaszkodott, drótkerítés rekesztette el a szomszéd telket.

Apa deszkákat szegezett össze, rá egy régi paplan, abból lett egy remek udvari ágy, odaállította a homokozó mellé, olyan volt, mintha egyenesen a földön feküdne, csak sokkal kényelmesebb. Éva és Liszi együtt is elfértek az összehajtható, csíkos nyugágyban, gömbölyödött a fenekük alatt. Ha már odavetődött az árnyék, akkor Anya is melléjük ült a kissámlira, Anit az ölében tartotta.

Az utcai kerítés lécekből állt, s rögtön mögötte lugas magasodott, nem csak a szőlőt, de a babot is föl lehetett futtatni rá, nyár közepére olyan volt már, mint egy áthatolhatatlan, tömör zöld fal. Az udvar közepére tolt fém fürdőteknő hamar átmelegedett, a fűcsomók között szeszélyes folyóként kanyargott a kilocsogtatott víz. A rózsák között zöld és piros és sárga üveggömbök díszelegtek a vékonyka, piros-fehér virágtartó karókra tűzve, nagy, túlvilági szörnyek képét mutatták bennük a közel repülő darazsak.

Apa sokat dolgozott, jól ment a szabóműhely, elvégre a hadsereget erősítő győri program hatása jót tett a gazdaságnak, és még a munkaruhák forgalmában is érződött. Májusban azonban az új miniszterelnök, Imrédy közzétette a tizenötödik törvénycikkelyt, amelynek értelmében legfeljebb húsz százalék lehetett az üzleti és kereskedelmi alkalmazottak, valamint az újságírói, ügyvédi, mérnöki és orvosi kamarák izraelita vallású tagjainak az aránya.

– Barátom, hogy jön a vallás az eladáshoz, érti maga ezt? – kérdezte Harmos Apát. – Az öcsémék azt fontolgatják, hogy átiratják a Garay téri kocsmát, mit szól ehhez?

– Én nem szólok, kérem. Hiszen tudja, hogy én nem szoktam szólni. És gondolni meg azt gondolom, hogy amíg csak a vallásról van szó, ne is kiabáljunk, a mi dolgunk a kereskedés.

– Ejnye, micsoda marhaságokat beszél, fiam. A világot nem lehet úgy megszeretni, ha folyton csak túlélésre gondolunk. Nem arra való az idő, hogy túléljük, hanem arra, hogy átéljük, érti ezt? Mindig a félelem, az belül pusztítja el az embert, az maga a vereség. Maga annyira előre néz, hogy közben észre se veszi, és már elmúlt az élete.

– Pardon, ha elmúlt, azt majd észre fogom venni, efelől biztosíthatom.

Ősszel a Bakáts téren tartották a ferencvárosi búcsút, a paszulybúcsút, ahogy arrafelé mondták, azért paszuly, mert a többségnek csak a főzelék jutott. A Tompa utcán is felállítottak egy körhintát, forogtak körbe a színes láncok, és délután pöttyös ruhás, kifestett arcú bohócok ugrálták körül a Ferenc téri színpadot. Éva és Liszi piros nyalókát kaptak az egyik édességes sátornál, sötétedésig rabló-pandúrt játszottak az utazóügynök fiaival. Leszállt már az est, mégis énekeltek hangosan, majd kiugrott a szívük.

Esténként Apa hosszú és bonyolult meséket költött nekik, ott helyben, a hálószoba félhomályában rögtönözte őket, a cserépkályha előtt guggolva, a kezével árnyékokat játszva a falon mutatta is a szereplőket, tátott pofájú farkasokat, nyulakat, királylányokat és soha nem volt állatokat.

Anya a szabóüzletből hazahozott jegyzettömbökre naplót írt, naplót és leveleket, apró gyöngybetűi úgy futottak a sárgás lapokon, mint valami véget nem érő hímzés monoton mintája. Esténként a konyhai villanynál szerette a családi fényképalbumot is rendezgetni: egymás után illesztette be a cakkos szélű fotográfiákat a selyempapíros, barna bőrkötéses albumba, aminek a fedelén egy agancsos szarvas bőgte a lenyugvó nap korongja felé soha nem múló bánatát.

Gyermekélet-fotográfia, Wesselényi utca hatvanhárom.

A következő tavasz májusában, amikor kihirdették a harminckilencedik évi negyedik törvénycikkelyt, Apa elvillamosozott a Garay térre, s az egész délutánt végigbeszélte Harmos Karcsival. Másnap hosszan üldögélt a Mester utca torkolatával szemközti Pápa-féle tejivóban Pápa Zoltánnal, a Párizsban iskolázott tulajdonossal.

A Duna felől tavaszi, langyos szél fújt, sütött a nap, a tejivó derékmagasságig érő, fehérre mázolt teraszkerítésén csillogtak a sugarak. A bejárat fölötti fakereten, mintha pihenő, nagy madarak volnának, meg-meglebbentek a bambusztartókban felaggatott napilapok. Csörgött a villamos a híd felé, s a Mester utcai platánok frissen bezöldült lombja összehajolt, akár valami alagút.

– Tudja, barátom, több mint tizenöt éve csináljuk ezt az üzletet, azóta, hogy hazajöttem Franciaországból. Én marha. Nem elég nekem az a baj, ami szembejön velem, én még utána is megyek, becsöngetek hozzá, s azt kérdezem, nem feledkezett el valamiről? Például rólam, hogy én is itt vagyok. Az én feleségem rétesét ismerik nem csak itt a Körúton, de az egész városban – mondta Pápa. – Kóstolta azt már a Csortos, a Krúdy és a Rácz Laci is. Látja, ízlik az az államtitkár úrnak, minden héten küldet érte, és jó az az Arany Angyal meg a Széchenyi kávéház kasszírnőjének egyformán. Na, hát ezt gondolom én a törvényekről meg a világ folyásáról. De azért a tejivónkat a jövő héten az egyik felszolgálónő nevére vetetjük.

– Mintha az övé volna, papíron? – kérdezte csodálkozva Apa.

– Addig jó, amíg csak mintha. A többit felejtse el.

Ugyanebben az évben az első bécsi döntés nyomán önfeledten ünnepelt az ország. Mivel már Somorja is újra Magyarország határain belülre került, Apa azt tervezte, hogy a következő nyárra a Weinandokat, az otthon maradottakat is idehívhatják a zuglói házba üdülni.

Amikor felvarratták a sárga csillagokat, Liszi a konyhában Anya ágyára borulva zokogott.

Sírt és könyörgött, nem olyan kicsi már ő, ha a többieknek van, akkor ő miért nem kaphat.

– Ne sírj, kislányom, lesz neked is ilyen.

– Megígéred, Anya?

– Meg. Megígérem neked.

A háború kitörése után Apának már az első munkaszolgálatos behíváskor el kellett mennie, negyvennégyig még kétszer vonultatták be.

Az utolsó indulás előtt hátizsákban állt az Angyal utcai ház bejáratánál, a kapun belül, átölelte Anyát, szabad kezét Liszi felé nyújtotta.

– Ne menj el, Apa, ne menj el! – kiabálta Liszi.

– Ne sírj, kislányom.

– Úgyis tudom, ha most elmész, akkor nem jössz haza! Úgyis tudom!

– Liszi, ha azonnal nem hagyod abba, kapsz egy pofont!

– Úgyis tudom, úgyis tudom!

Liszi felszaladt a gangra, onnan nézte Apát és Anyát.

Ölelték egymást, mint a fiatal szerelmesek.

Apa olyan volt, mintha kirándulni menne, húzta a hátát a hátizsák.

Bakancs volt rajta, itthonra így soha nem öltözött.

Egy turista, aki hosszú útra készül.

Anya lábujjhegyre pipiskedett, ráállt Apa lábára, és csak szorította a nyakát, nem foglalkozott azzal, hogy szégyellje magát, nem érdekelte, hogy mások is látják.

Olyanok voltak, mintha táncolnának, vagy már ott állnak a műjégen, és korcsolyázni indulnak, még a zenét is hallották talán.