Volt nekem egyszer, nagyon régen egy barátom, aki filozófusnak készült, és egy beszélgetés alkalmával azt találta mondani, hogy: „Az adottság bírálata nem adottság.” Ez a beszélgetés egy behavazott cukorrépaföldön zajlott 1977 késő őszén. Gazdag József, akiről az alábbiakban szó lesz, ekkoriban vagy kevéssel ezelőtt születhetett, aztán – immár felnőtt férfiként – megírta és közrebocsátotta a Kilátás az ezüstfenyőkre című kötet novelláit, amelyek olvastán eszembe jutott az imént idézett rövid, rejtelmes mondat.

Az elbeszélő próza egyik nagy paradoxona, hogy a regényben vagy az elbeszélésben sohasem az történik meg igazából, ami a cselekmény tárgya, ami történéssorként felsejlik vagy kirajzolódik. Mondhatnám úgy is, hogy valójában maga a felsejlés vagy a kirajzolódás történik meg, továbbá mindaz, ami vele jár. Ez az, ami az olvasásra érdemes elbeszélőknél nem adottság. És a mindenkori olvasó óhatatlanul ezek felől pillanthatja meg azokat a dolgokat – eseményeket, körülményeket –, amelyeket az elbeszélő adottságként kezel.

Ebben az értelemben nemcsak a „fabula” és a „szüzsé” állítható szembe egymással (vagyis körülbelül az, ami cselekményként kihámozható és az, ahogyan ez el van beszélve), mint azt az orosz formalisták gondolták, hanem az elbeszélői értelemben vett belső világ is feltételezi és megjeleníti önmaga külvilágát. A behavazott cukorrépaföld adottság, az adottságról folytatott beszélgetés nem az.

Gazdag József kulisszái nincsenek behavazva, inkább az eső, a köd, a repedések, a málladozó falak jellemzőek rájuk. Csakhogy vigyázat: ezek a kulisszák olyan rejtekhelyek, amelyek nem rejtenek senkit, semmit, legkevésbé a rejtőzés erőteljesen kidomborított motívumát. Ezek az írói értelemben vett külvilághoz tartoznak, minden kellékükkel és díszítményükkel együtt (példának elég felidéznem a Mozgásterünk szűkülésének fokozatai című elbeszélésből a rezonőrként szereplő pókot vagy az esővízben fuldokló egereket – ők is az adottság mozzanatai), és ez nem is túlzottan meglepő.

Ennél valamivel meglepőbb, hogy a szövegekben felbukkanó szubjektumok, olykor egyes első személyben tudósító narrátorok is külvilágként vannak jelen, némelyikük valóságos díszletraktár. A légúti betegség és a vele járó tünetek majdnem minden írásban előfordulnak, mint egy vissza-visszatérő köhögőroham, de az írói külvilág részeként, egyfajta nagyobb méretű kórokozóként van jelen az Ágnes név viselője is, aki minden írásban más-más férfihoz volna hozzárendelhető, ha véglegesen el nem távozott volna vagy ha nem volna véglegesen eltávozóban.

Kérdés azonban hogy: vajon Gazdag József novelláiban egyáltalán megvannak-e még a szubjektumok? Nem inkább a szubjektum pusztulása-e az, ami ténylegesen megtörténik ezekben a szövegekben? Gazdag a kötet minden írásában kísérletet tesz rá – persze változó eréllyel és eredménnyel –, hogy a megszokott értelemben vett személyről leválassza az individuumot, vagyis a szó szoros értelmében tovább nem oszthatót, azt, amit a gondolkodó magyarok a nyelvújítás korában úgy is próbáltak nevezni, hogy „önnenés”. A kötetnek szerintem nem az a legfontosabb jellegzetessége, hogy szomorú történetek vannak benne, vagy hogy a szereplők gyakran köhögnek, hanem az, hogy az írásokban a külső és a belső világ szembenállása helyett két külső világ szembenállása figyelhető meg, és a köztük levő senkiföldjén ott a személyiségről leszakadt, csupasz önnenés.

Ami a felsejlő vagy kirajzolódó történéssorokat illeti, érdekes volna öt-hat sorban összefoglalni őket, és közben figyelni, melyik írás hagyja magát, melyik áll ellen (és miképp) a kivonatolási kísérletnek. A kötet első írásában, a Kísérlet egy Vencl-paradigma felállítására című, majdnem szabályos, klasszikusan szabályrontó novellában az „ami” és az „ahogy” úgyszólván két jóbarát; a kötet végén olvasható címadó írásműben olyannyira hátat fordítanak egymásnak, hogy a személyiséggel együtt a sztori is szétmorzsolódik. A kegyelem pillanata című elbeszélésben a történéssor szerveződése viszonylag problémátlan, viszont a szemlélet radikalizmusa háttérbe szorítja az eseményeket, legyenek azok bármennyire meghökkentők vagy ijesztők; fontosabb náluk az „önnenés”, a nem-oszthatóság mint eredmény és gesztus – a lecsupaszított, magára hagyott, nyugalmat és enyhülést nem találó monász.

Ha Gazdag József írói attitűdjét figyeljük, ismét az adottsággal kerülünk szembe. Ő tudniillik ugyanabból vagy majdnem ugyanabból indul ki, mint a művész-, zseni- és egyéb adottságtörténetek szerzői. E történetek szereplőiben megjelenik egy figyelemreméltó, rendszerint értékes vagy értékesíthető tulajdonság, ez előbb-utóbb elhatalmasodik, konfliktusok forrása lesz, végül vagy ezek, vagy az adottság belső ellentmondásai (ezek felismerése) a szereplő bukását okozzák. E történetek sora a késő romantikától a késő modernizmusig húzódik, az Andersen-féle kis hableánytól kezdve Kafka éhezőművészén át a Patrick Süsskind-i parfümgyártó szörnyetegig, hogy csak néhány jobbat említsek.

Gazdag József kerékpárosbajnoka, vagy a Prágában tanuló fiatal norvég író, vagy akár a címadó elbeszélés narrátora is, aki jónak látja elárulni magáról, hogy „az első hetekre jellemző napi harminc, nem ritkán negyven hasznavehetetlen vázlat helyett ma már csak napi tíz-tizenkét hasznavehetetlen vázlatot készítek”, tekinthetők volnának adottsághősöknek is, a róluk szóló szöveg úgy indul, mint egy-egy adottságtörténet. De nem úgy folytatódik. Gazdag József nem tekinti problémának azt, ami adottság. Nem kívánja elmélyíteni, árnyalni, nem hozza felszínre a benne lappangó ellentmondásokat. Nem érdekli sem a szlovák biciklibajnokság, sem a nyolcvanas évek fiatal norvég irodalma, sem a zsilipekről készítendő tervrajzok tömege. Gazdagot egyetlen dolog érdekli: az a tény, illetve folyamat, amelyben a felismert adottság felbomlasztja a személyiséget. Aki az eredményre kíváncsi, kezdje a kötet olvasását Az árnyak kifürkészése című novellával.

A szó tágabb értelmében viszont másmilyen eredményről is beszélhetünk: egy radikális írásmódról, egy önmagát elszegényítő, ám ezáltal intenzívvé tevő írói világ kiépüléséről. Egy könyvről – húszas éveiben járó szerző első kötetéről –, amelyet érdemes elolvasni, sőt érdemes más olvasók figyelmét is felhívni rá. Ellentétben az írások szereplőinek céltalan aszkézisével, Gazdag József írói aszkézisének jól felismerhető célja van: felfedezni és megrajzolni az emberi létezés határának egy olyan szakaszát, amelyhez a mai magyar irodalomban rajta kívül más nem fér hozzá – vagy ha mégis, nem azzal az elszántsággal, mint ő.

Ehhez képest szinte mellékes kérdés, hogy létező személy volt-e Szent Boleszláv, akit az egyik írás szerint Krumlov főterén végeztek ki 1619-ben, és hogy egy másik írásban mi történik a windsori hercegnő lakodalmáról szóló egész oldalas, fényképes riporttal, különös tekintettel a „szórakoztatóipar” szóra, és hogy az egész kötet – nagy bátorságról téve tanúságot – azzal a kétbetűs szócskával végződik, amellyel a legtöbb Shakespeare-dráma magyar fordítása: „El”.

(Elhangzott a Bródy Sándor-díj átadásán, 2005. október. 7-én a Műcsarnokban.)