„Elbűvölő London, piszkos, szürke sikátorait, alázatosan hajlongó boltosait nem cserélném Skiddawra, Helvellynre el. Összes utcája és járdája mind-mind színtiszta arany, biztosítalak. Legalábbis én ismerek egy alkímiát, amely szennyét nemesfémmé alakítja – a gondolat, hogy otthon vagyok a tömegben.”

(Charles Lamb)

 

Mostanában, hogy kissé jobban utánanéztem Dickens egyik folyóiratának, a Household Words című kétpennys hetilapnak, történt egy apró, de igazán angolos eset. Nézegettem a Dickensszel kapcsolatos könyveket, s lám, az egyikből a parkettára hullt egy halványkék cédula. – Legible Leftovers, Longwood. Jöjjön el hozzánk, hatszázezer négyzetlábnyi legprímább használt könyv! Minden elképzelhető tárgyban! Több mint kétszázezer kötet! Jöjjön el, és használja ezt a kupont! Az engedmény huszonöt százalék. No expiration date.

Ez aztán a stabilitás. És itt még felkiáltójel sincs, csupán egy pont jelzi a megdöbbentő tényállást: e kupon örökké felhasználható. Elképzelem, amint öregen eltotyogok Longwoodba, belépek a boltba, és remegő kézzel felmutatom a cédulát. De lehet, hogy unokámra hagyom, ő is nyugodtan utazzon el oda – e bolt örök. Most igazán kár, hogy nincs gyermekem. Nem búslakodom ezen, tudom, mit javasolt a XVII. századi Robert Burton a melankólia ellen:

 

„Némelyek kevesebbel is megelégszenek, valami nagy Úton tovasiető utasokat nézegetni, csónakokat a folyón, in subjectum forum despicere – nézelődni egy Vásárban, Piacon, vagy egy kényelmes ablakból nézdelni a végtelen áradatot a zűrzavaros úton, a jövő-menő embereket, Színházban, Bálban a nézők tömegét, ilyesmi látványokat.”¹

 

Mint következő írásából kiderül, éppen ezt cselekedte Charles Dickens a London Bridge-en egy nyári délután.

 

„A londoni City e forró délutánon, úgy tűnik, magába gyűjti a nap minden melegét, mint minden aranyát, és felhalmozza utcáin és sikátorain.² A nagy Szent Pál árnyéka nyújt csak némi hűvöset, jelenlévő szelleme óvón takar, amíg alatta elsuhansz. De ha elhagytad, s a hosszú, zsúfolt Cheepside-ra érkezel, az út izzik a nap hevétől megint, s a távoli emberkék fekete alakjai legyeknek tűnnek a meszelt falon. A Bow órájának³ számlap-arca felragyog, s körül a figurák oly tüzesen fénylenek, hogy már azt képzeled, megmozdulnak, élnek, és a nyári délutánról társalognak.

A nyár sugárzó melege, a tenger fölött akár vagy a természet ölén, a dolgok romantikus felfogásához a legmegfelelőbb. Alvás közben is felforrósodunk, míg álmodunk. Ritka az arc, mely erős napfényben ne lenne többé-kevésbé érdekes, akár tán ideális. Kerüljünk egy forró nyári délután valamelyik ipari negyed – gyár vagy dokk – felé, és hamarosan úgy érezzük, az emberekkel együtt az egész jelenet valahogy költőibb, mint más napokon. Ez a fantáziának legmegfelelőbb állapot, s nem csoda, hogy a legragyogóbb képzelet földje a lángoló-álmodó Ázsia.

A londoni City szíve azért mégsem az a hely, hol leginkább álmodozhatunk. De London is vegye csak ki részét mindama szépségekből, mik a hőség ajándékai, ne csak a por maradjon rá, a locsolókocsik és kifutófiúk. Gyerünk, ballagjunk végig útjain egy délután, hagyjuk, hogy magával ragadjon a nyáridő – nézzünk most festői szemmel.

Sajátos mozgásba hozza egy misztikus vagy romantikus dolog a City lakójának kényelmesen csörgedező véráramát. Az élet különös újjászületésének része most minden körülöttünk. Rovarok kerülnek elő – jó ég tudja, honnan –, és zümmögve szálldosnak orrunk körül, még mielőtt eljött volna idejük. A külvárosok lakója úgy találja, mikor estefelé hazatér, a Természet nem is álmodott ajándéka, hogy odatartozik. A fukszia virága lehull, a rózsák még nyílnak a falon, a bukfencező lonc a mágus bűverejű kenőcse, mely a varázsdobozból megszökött. Innen, hogy London szíve oly nehéz – London, a közhelyek óriása, idegesíti saját magát, és messzi vidékek levegőjébe szimatol. Még London sem bírja a birodalom összes szénáját elrágni, de azért meghemperegne benne jó alaposan. Innen ered a City szemmel látható bolygása is, innen a sürgölődés a London Hídon, mit csak a minap a tömegben láttam, és segítségemmel lélekben most te is láthatsz, kedves olvasó.

A városból sétára indulni, mint sok más szép szokás, ősidők óta divatozik. Az időjárás az enciklopédikus értekezésnek nem megfelelő, a képzelet azonban kényelmesen elidőzhet a római évszakokon! Képzeljük el, mint sürgölődnek a házicselédek a villa körül. A nagy hadvezérek és fényes urak a kellemes Baiæba utaztak, vagy az osi dombok és gyönyörű olajfaligetek közé lakjaikba mentek. Az amfora Misenum hűvösében áll, kápráztató vörösborát Brundisium vize frissíti. A Via Appia és a Via Flaminia lovas kocsikkal dicsekednek, a hízott, gazdag parvenü lustán elterül, amint az úton végigporzik vele a lectica. A pocakos, életvidám Cicero a békének és kellemes filozofálgatásnak szentelt kapun városába lép, az ifjak csak nyári könnyű viseletben vannak, a nagy Cæsar úgy vélte, e forróságban teher a koszorú, az árnyas ligetben elheverni jobb, hűs bort kortyolni, epigrammákat írni!

E látomás még akár kellemes is lehet, de már a London Bridge fele járunk. A Temzének két élete van. Folyó a folyóban ő. Először is folyó, emberéletek mérhetlen tömegével a felszínén. A London Hídon állva egy eleven folyam torkában állsz. Itt az áradat géniuszának élete tisztes középkorába ér. Temze Atya fiatal kora vidámságától s tisztaságától errefelé már szépecskén eltávolodott, országunk dombjai felé halad tovább, s a nagy és valamiképp ünnepélyes érettség felé, mit a tenger vizébe olvadva elér. Errefelé éli virágkorát, róla beszél a világ – de csak szűrőn át vedd, mit neked ad.

A móló cölöpjei a vízből kikandikálnak, mindenki a folyó felé szalad, amint vagy fél tucat kisebb-nagyobb gőzös rajzik a London Híd ívei körül. E lyukak egyikén át megpillanthatod a vörös- vagy fehérgyűrűs kémények csillanásait – mert szombat délután ez itt, és a Herne érkezik, hogy Herne Bayben és Margate-en partra tegye utasait. A folyami kishajók – mint méhek leszállóhelyük körül – Chelsea és az összes útba eső móló felé rajzanak, hol a festett úriember szelíden menni noszogat. Ki festette ezt az uraságot? Miért visel merő skarlát hacukát? S mért oly jól fésült a drága? E kérdésekre, sajna, nem válaszolhatok.

Álljunk meg itt, és szemlélődjünk kicsit. Persze, ha úgy akarjuk, sub umbro, az árnyékba menekülhetünk, a boxokba, hol hűsítőt nyeldekelnek a vörösképűek. Ők mind személyes sérelmüknek érzik a kánikulát – végignézheted, amint e hőbörgő locsifecsik dühükben egymásnak esnek. Három-négy pasas, szokás szerint, az utolsó pillanatban érkezik a mólóra, már zárják a hajóhidat, ők az utolsóperc-emberek, elvárják, hogy mindig akadjon számukra még párpillanatnyi kegyelem. De a ziháló kis dagi, ki élesen Most aztán!-t kiált, mikor batyuját cipelve belénk ütközik, már végképp lekésett, nincs mese. Rokonszenv e dühös pohos iránt nem nagyon mutatkozik, végig kell néznie, amint az utasokkal megrakott kishajó inogva tovaring, s látnia kellett a fickót egy kosárnyi hasas, fekete cherrys üveggel, és az örök papírárust is vicclapjaival, miket harsányan „A legnépszerűbb írók művei!”-ként ajánl. Úgy vélem, azon angoloknak mintapéldánya e pohos, akik a hőség mártírjai: köpcös alak szűk, ráadásul fekete ruhában – hűs szellők számára elérhetetlenül, bármennyit áhítozik utánuk, és homloka – mint túlérett egres⁴ – verejtékezik. Hagyjuk csak, hadd tépje le magáról kalapját, s vörös zsebkendőjét szétterítve (szegény pasas!) hadd dörgölje komótosan a homlokát. A hőség és a színek között szoros, természetes kapcsolat mutatkozik. Ragyogó, rikító ruhákban járnak mind a Kelet népei, a napfényre csak bánatot terít a fekete.

A lótuszevés kellemes foglalkozás, a maga módján ajánlható is (kivéve, ha fizetni kell a lótuszokért). Nos, itt elnyújtózhatunk, a mozgás közepette mozdulatlanul, s a tűző napfényben köröttünk sürgő alakokon ábrándozhatunk. E forró délutánokon az élet felszínén könnyűn lebegni kellemes, emberlétünk kelyhében fénylő, hűvös jégdarab. Az iszapon, minek a Temzét az ember ismeri, jottányit sem javít, ha frissítően hűvös áradatnak képzeli, amint a fényben tovahömpölyög. De mire juthat valaki, ha nagy naivan kievez egy csónakon, és azt hiszi, a böhöm, kopott bárka fürdőzésre éppen megfelel? A Temze vize, úgy vélem, undorító voltát épp legszebb arcával együtt mutatja ki. Kik élnek arra? Kik ismerik partjain a virágtartók mélabús sorát? A képzelet egy pillanatra elidőz, visszaidézni a képeket, s ekkor elandalítják a hömpölygő víz éles, tiszta hangjai, miket a szél sodor felé. Mily sűrű ez a fehér permet, milyen hamar a természetbe olvad, s elenyész – akár a leghevesebb ember élete!

A folyami kapitányoknak igazán tengeri medve kinézetük van, s egy jó kis cirkuszra-hajcihőre mindig kaphatók. De valahogy – a miniszterelnöktől lefelé – az ilyesmi önvédelemre mindig készen állnak Angliában összes közembereink. A folyami kapitány is ezzel óvja az ütközéstől a lapátkerék dobköpenyét szükség esetén – torkaszakadtából üvölt. Így hát az ifjak, kik arrafelé heverésznek, lemennek a partra, s vörös képpel fülelnek a megjegyzésekre, mikkel a kapitány mondandóját fűszerezi. Mint a fent említett dagi, ő sem túlzottan népszerű. Az angolok, távolról szemlélve, távolságtartók, hűvösek. Látszólag tudomást sem vesznek egymásról, és valóban mélységesen unják is egymást talán. Tényleg meglehet, hogy manapság – mikor a külső megjelenésből már nem sokra következtethetünk – senki sem lehet teljesen bizonyos szomszédjának helyzete felől, és sosem tudhatja, hogy a következő pillanatban jól fellökik, vagy épp leereszkedően kezelik. Az élvhajhászat alantas örömeinek boldogtalan gyermeke – a Fogadóiroda küldönce – a sarki ficsúr – többnyire dühödt megvetéssel húzódik el, ha szomszédja netán közelebb nyomakodik. Szegény fiú!

A kishajók a móló körül tolongnak, ma mégsem nevezhetem zavarnak nyüzsgésüket. A Méh a Hangya felé emelinti faszárnyait – de nem gurul dühbe senki –, bár a tompa, holt meleg, mely körben kisugárzik mindenütt, felingerelné az angyalokat is. Egy gépész merül fel előttem, látomás, a gépház szurtos létráján egy pillanatra kidugja fejét: megviselt, olajmaszatos ember vászonkötényben, papírcsákóban, két különféle hőhatás izzadó áldozata – a tűz forróságáé és a nap hevéé, az emberi és a mennybéli tűzé. Miért tolongnak mind az emberek a kikötőhídra, hol egyszerre egyikük fér el csupán? Az élet nagy harca ez in petto kicsiben. Miként tartóztathatná meg magát nyugodtan bárki is, pedig, ki tudja, egy négyzethüvelyknyi felületre e pillanatban mekkora nyomás nehezedik! Bah! minden esély ellene szól, mondhatod; én naponta bejárom ezt az utat; – hát a gyakorlatias ember csak előrenyomul, s a hajóorrban magának kényelmes helyecskét kotor. Nem úgy van-e, gondolod most, hogy a mindennapi gyakorlatból fakadó biztonságérzet az új meg új napok eseményeit már a régi gyakorlat szemszögéből nézi? Történhet-e bármi rettenetes, ha egyszer a lehető legkomolyabb kinézetű hordárok csapata cseveg oldalunkon? Gondolhatunk-e rettegésre e molett, verejtékes tokájú, szuszogó asszonyság mellett? Ó! ez a koros arc – mely a vizet bámulva verejtékezik – oly költői lehet, mint Francia⁵ arcképei.

De igaz is, kilátásunkat a London Hídról a lehető legromantikusabbnak neveztem. Hajónk – a Méh⁶ – épp most hagyta el a Blackfriars híd íveit, s bár négy pennyt kér csupán tőled, hogy ily messzire vigyen, mégis érdekes mesék százaival fizet. A fedélzetére lépő utolsó utas életéből is csinos regény telne ki – e barna bőrű ember, aki chilei szolgálatban áll, szkúnerje fedélzetére vitte az őt dohánnyal kínáló, segítőkész fekete gentlemant, majd eladta a Nyugati Indiákon, hogy a hazaút költségét fedezze. A kis Raspernek inkább meg kellett volna tartania az illatos, finom cigiket!

Két hajó, nagyobbak, mint faszárnyú barátaink, a Méh és a Hangya, a híd másik oldalán időz, fehér zsákokban rakodják áruikat, és minden egyes zsákot gondosan megjelölnek a vámosok. Az egyik Yarmouthba megy, a másik a Hearne, melyet az imént említettem. A Hearne most otthon érezheti magát a hazai vizeken – ’Cockney’ vizek, mondhatod; de barátunk, A TENGER még helyén maradt azért –, legkevésbé sem érdektelenül a lelkes ember számára, aki fejéből kilát, s helyén a szíve is. Charles Lamb szomorkodik, hogy sosem láthatjuk igazán a tengert – álmaink és olvasmányaink tengerét –, legfeljebb egy margate-i parti járatú hajó fedélzetéről pillanthatjuk meg egy vacak kis csücskét.⁷ Bölcs, vidám és mindig kellemes Charles! Az ő szívével milyen remekül a dolgok mélyére láthatott, ha tekintetével, miként lámpájával az őrszem, végigpásztázott a táj fölött! És mégis, az a kis tengercsücsök épp oly jól látható a margate-i hajóról, mint egy királyi bárkáról, és ne legyünk majmok, ne kuncogjunk a margate-i és Herne Bay-i utasokon, kiknek fő foglalatossága a kiáltozás.

A hajóstisztnek feltűntem bizonyosan, hiszen az egész út során a korlátnak támaszkodva álldogáltam, mindenkit alaposan szemügyre vettem, a társaság jókedvéhez pedig egy jottányit sem adtam. De el kell mondanom valamit. Miként Emerson írja: –

»Dolgos raj, szigorú bíró,

Virágaimmal élni hagyj,

Hisz minden őszirózsabimbó

Gondolatommal gazdagabb.«

Nézem tovább az utasokat. Emitt egy ifjú, összes útipoggyásza egy barna papírköteg, gondolom, egy napra való holmi lehet benne, s tán egy Elzevir – félek, utóbbi nem. És most mellettem zizegve feltűnik két loknis kicsi lány, egy tekintélyes kinézetű öregúr nyomában, akit egy dada megelőz, majd feltornyozott taligával egy hordár tolat az élre. A korosabbak valami könnyed könyvet keresnek (mely, hogy megjegyezzem, első pillantásra úgy tűnik, nem az én regényem, hanem egy olyan uraság műve, akit mint „túlértékelt embert” jól ismerek), s az olvasók mind jókedvűnek látszanak. De miért hord fehér kalapján kreppet a következő utas? Gyűlöletes szokás! Mintha azt hirdetné, megvigasztalódott. A kabinok már zsúfolásig teltek, az ablakokon arcok bámulnak befelé. Bámulgass jókedvvel, míg teheted, mert félek, a gépek monoton zajából és a kenőolaj szagából bőven eleged lesz, mire az út végére érsz!

Tisztelettel nézem az embert, aki a böhöm nagy ananászt a papírzsákból kikandikáló végénél fogva cipeli. Tisztelem őt továbbá azért, mert titokzatos szalmakosarában hurcol egy csomó jeget is. A jég és az ananász bizonyára kedvező fogadtatásra lelnek a ladynél, aki a homokban lépdel e délután, lent, a déli parton. A Nyugati Indiákat és Kanada tavait jól kirabolták a luxusért (kisütheted, hogy még mindig irigyen nézem az ananászt), s az egész világ olcsóvá lett mára, hétköznapivá.

A Herne végül elhalad, és újabb hajók köröznek zümmögve a híd árkádjai körül. A tenger felé a folyó árbocokkal teli, csattognak a fehér vitorlák, úgy tűnik, a hőségben legyezgetik magukat. A híd, a házak és hajók fénytől ragyogó festményként hevernek körülöttem; ahogy a mólótól elfordulva egy keskeny sikátorba lépek, magas házak közé, és elmerülök a sokaságba.”⁸

 

Dickens régóta akart valami folyóiratfélét szerkeszteni, barátjának – munkatársának, tőkéstársának és életrajzírójának –, Forsternek több címtervet is küldözött, mire 1850 tavaszán végre beindult a vágyott vállalkozás, és boldogan értesíthette íróbarátait, legyenek ők is közreműködők – ha mernek. A londoni Strandtől északra, a Wellington Street 16. szám alatt vásárolt épületet a kiadóhivatal számára, három szinttel és padlástérrel – jó helyen. Kellemes volt a kis ház is, keskeny ajtó nyílott a lejtős járdára a második emeleti íves ablakfülke fölött, a harmadikon pedig balusztrádos balkonra nyílt ablaka. Szerkesztőségi napjain Dickens reggel nyolckor érkezett. Diktálás közben fel-alá járkált és minduntalan hátrasimította homlokába hulló haját – ez munka közben rendes szokása volt.⁹

1850. március 30-án, szombaton jelent meg a Household Words¹⁰ első száma, Dickens Egy elöljáró szót is írt. Szórakoztató, de egyúttal komoly szociális kérdéseket is felvető lapot akart:

 

„Oly otthonos érzéseket szándékozunk ébreszteni, mintha csak olvasóink Háza népéhez számítanánk. Társa és barátja szeretnénk lenni az emberek ezreinek, férfiaknak és nőknek, minden korú és helyzetű embereknek, ha sosem is láthatjuk arcukat. El akarjuk juttatni a számtalan otthonba a köröttünk zajgó világból a társadalom sok csodáinak ismeretét, jóról és rosszról fogunk beszélni, egyikünknek sem érdeke, hogy ne figyelje lelkesen önmagát, ne legyen hű az emberiség fejlődése iránt, és hálás az előjogért, hogy az időknek e nyárutóján élhetünk.”¹¹

 

A huszonnégy oldalas kis lap hetente jelent meg hat-tíz rövid írással két hasábon, és csupán két pennybe került. Címlapján csak Dickensnek, a „conductor”-nak neve állt, a többi szerző névtelenül írt – a folytatásos regények íróit kivéve, ők sem voltak sokan. Mára azonban már nyomtatásban megjelentek, és így mindenki számára áttekinthetőek a szerzőtárs és segédkiadó, William Henry Wills pénztárkönyvei,¹² s azokból pontosan kiderül, melyik cikket ki írta a lap kilencévnyi élete során. Így megismerhetjük a folyóirat névtelen közreműködőinek egész sorát, vagy háromszázkilencven régi ember kapja vissza nevét – közöttük kilencven nőíró!

Dickens komolyan vette ezt a munkát is, alaposan és szigorúan átnézett minden kéziratot, mindent kijavított, és volt, amit át is írt, néha teljesen. Pedig ekkoriban – a lap indulásakor – írta otthon a Copperfield Dávidot. A szerkesztőség magja egy ötfős csapat volt: Dickens, a bezárt szobában elkövetett gyilkosságon alapuló bűnügyi regény atyja: William Wilkie Collins, az említett William Henry Wills segédkiadó, végül Richard Henry Horne és az orvosi végzettségű Henry Morley professzor úr – aki nem tartotta helyes pedagógiai módszernek a verést.

Dickens maga is sokat írt a lapba, száznyolc írást tulajdonítanak neki, még többnek átdolgozását kötik a nevéhez. Itt közölte először folytatásokban gyermekeknek írt Childe’s History of England című – regényes-jókais – történelemkönyvét is 1851-ben, az Albert herceg által megálmodott nagy londoni kiállítás évében. Karácsonyi számok, egyes füzetek végén pedig hirdetések és rendszeres mellékletek igyekeztek növelni az eladott példányszámot. Heti 36-40 ezer lap kelt el Angliában. Mikor csökkent ez a mennyiség, 1854 áprilisában, Dickens rögtön elkezdte közölni benne a Nehéz idők részleteit, és ezzel hamar minden rendbejött. A lap felerészben Dickens tulajdona volt, a másik félen Forster és Wills úr osztozott. Egyből indulása után kiadták Németországban – a fenti fordítás ebből, az ifjabb Bernhard Tauchnitz-féle angol nyelvű lipcsei kiadásból való. Itthon ez jellemző forrás, leginkább e kiadón keresztül ismerték meg a XIX. századi magyar olvasók a brit írók eredeti angol szövegeit.

Így, a lap történetét kissé jobban megismerve, fény derül egy titokra. Egyáltalán nem biztos, hogy a fent idézett romantikus beszámolót, a London Bridge délutánjának álomszerű meséjét maga a híres Dickens írta. Más is írhatott kellemesen, bármelyik névtelen szerző, még egy nő is. Kiléte ezúttal maradjon a Wills-féle fizetési lista titka.

Ha már gonoszul megtudtuk, hogy Dickens Károly miként használta fel s tette névtelenné barátait, olvassunk tőle a kis manókról is egy kicsit, lássuk, milyen pátosszal írt róluk a Household Words lapjain.

 

„Ó, Grimm testvérek, ó, Madam D’Anois, ó, Seherezádé, Szultánnak asszonya és Codadad hercegnő,¹³ mért múltatok el? Ó, Merlin, Albertus Magnus, Friar Bacon, Nostradamus, Doctor Dee, mért hittem mágiátokban oly feltétlenül; hogy bizalmamért Davy Brewster, Liebig, Faraday,¹⁴ Lord Brougham, és a Polytechnik Institution-beli Dr. Bachhofner rosszallását nyerjem el? Mit cselekedtem – kegyetlen, fantáziátlan filozófusok –, hogy silány darálótokba süllyesztitek Meseföldnek minden aranyát, virágát, ékkövét, a Hasznos Tudás Mindennapi Kenyerét elkészíteni, mit aztán előadás-szeletekben tömtök számba, s meggyőző érvekkel nyomtok le torkomon. Mind a Jónépeknek, Brownie-knak, Leprechaunoknak, Bansheeknak, Farkasembereknek,¹⁵ Fehér Hölgyeknek, Bosziknak, Pixie-knek, Wiliknek, Óriásoknak, Ogre-oknak, Tündérkeresztanyuknak, Erdei Jóasszonyoknak, Géniuszoknak, Ghúloknak, Afriteknek, Periknek, Elfeknek fel kell adniuk lelküket? és gyermekkorom minden édes képzelgésétől meg vagyok fosztva én is, és helyükbe semmit nem kapok?”¹⁶

 

Ki a csudák ezek a tündértömegek? A Banshee például a kelta gael nyelv bűbájos kifejezése, az ír mondavilágban él e láthatatlan szellemasszony, ki félelmében felsikolt, ha megérzi, hogy a család egyik tagja meghal hamarosan. A Banshee arisztokratikus szellem, kifejezetten úri házaknál bujkál e töpörtyűnénike, s csak a rokon halála előtt válik láthatóvá, akkor varázslatos hangon vontatott, bús dalt dalol a ház nagy ablakai alatt. A White Lady is egy olyan szellemasszony, akinek megjelenése a közelgő halál jele, úgyhogy elég baljós eddig e nőcsapat. Ez utóbbi lény külföldi származású, a teuton mitológiában isten volt valaha, ő fogadta a túlvilágon a lányok és kisgyermekek lelkeit. Fehér ruhában jár, kezében kulcscsomó. A XV. századból maradt ránk a legrégebbi feljegyzés róla, akkor a Bertha von Rosenberg nevet adták neki. Ha gint Cointreau likőrrel kutyulunk, citromlevet facsarunk bele, és ebből tengernyit nyakalunk, megpillantjuk őt, s tán velünk is marad. Az Ogre-ok főként az ír gyermekmesékben éldegélnek, ijesztő, emberevő óriások – állítólag a francia Perrault találta ki őket. Először legalábbis ő használta ezt az Ogre nevet 1697-ben megjelent Histoires ou Contes du temps passé című mesekönyvében. A Pixie-k, vagy Pixyk, Délnyugat-Angliában honosak: Cornwallban és a vele határos Devonban, fel Wiltshire-ig, ők a keresztelőjük előtt meghalt csecsemők szellemei, akik a holdfénynél körtáncot lejtenek. Mai napig árulnak arrafelé délnyugaton ilyen nevű bábukat szerencsehozónak és a turisták számára emlékül. 1793-ban Coleridge írt is a Pixie-kről egy verset, Songs of Pixies címen. A Witchwolves, az Ördögfarkasok nem mások, mint a hírhedt Werewolves, a Farkasemberek, akik vagy varázslók, kik képesek egy időre farkassá változni, vagy valamely bestiális gonoszságuk folytán – például mert emberhúsból ettek – örökre farkasokká váltak, de megőrizték emberi értelmüket. Sok középkori legendában azt is említik, hogy egyes farkasemberek megőrizték emberségüket is, és volt, akinek segítettek a bajban.

A mini lényekhez óvatosan közel kell hajolni, nézzünk meg közelebbről, személy szerint is, egy kis manót, a Leprechawn-t. A kelta gael nyelvben egértestű, azaz kicsi e név jelentése: luch armunn – egérfőnök, egérhős. Csakhogy van egy másik gael etimológiája is e mesebeli nevecskének: leit-brog-an, azaz félcipő-ember. Egy pigmeus kis manó, aki házunk körül éldegél nagy titokban, s ha jól tartjuk, mindenféle értékes szolgálatokkal kényeztet bennünket. E Félcipő nevezetű manókáról a régi írek szótáraikban is írtak, Edward O’Reilly 1817-ben kiadott ír-angol szótárában jó alaposan meghatározzák őkelmét. Ő – Leprachawn – eszerint a régi ír mesékben – és szótárakban – éldegélő kis lény, tehát maga is egy ír, egy törp, egy pigmeus, ki állandóan egyetlen cipőt készítget, azon matat. O’Reilly kellemesen telirakta szótárát a legklasszabb ősi szerzőktől vett idézetekkel, hogy jól megvilágítsa a leghomályosabb ír szavakat is.¹⁷ Ezúttal azt is írja, e manó „gyakran szállít nekünk – másoknak? – pénztárcát”.

Brit manó-ügyekben az ember – első lépésként – nem csak a tizenhárom kötetes „nagy Oxfordot” és a tízkötetes Century Dictionaryt nézi meg a lehetséges források után kutatva, hanem várakozással telve belepillant a vaskos Brewer’s Dictionary papírtömbjébe is. És ezúttal azt írják ott, a Leprechaun címszó alatt, hogy e pöttöm lény komoly kincseket rejteget néhanap. Erről eddig nem volt szó, csak a félcipőről! Hát megint elhallgattak valamit a szútárasok! És az is csak innen derül ki, hogy másik néven is futkároz e lény: titkos neve Cluricaune. Ráadásul ők a lábbelikről mélyen hallgatnak.

Ó, hányszor találtunk fél pár cipőkből kisebb-nagyobb halmokat egy-egy ház előtt, és akkor mindig elhallgattunk, csöndben álltunk, mert azt hittük, ott lakik a féllábú, akinek nem kell többé cipő. Minden emberi tárgyból oly baljósak már nekünk a halmok. De most megkönnyebbülhetünk, létezik egy Leprechawn nevű suszter, Félcipő, és egyszerűen csak ő takarította ki ilyenkor szűkös műhelyét.

Tudok egy-két mesebeli cipészről Pest városában, ott van mindjárt Csámpai a Szerdahelyi utcában, a Mátyás tér mögött, bár hol volt, hol nem volt, boltján régóta lakat, és ott van az Izabella utca hetvenötben – Andersen régi házának udvarán – Nitzsch mester, ki láthatatlan, valahol messzire él, a duplatalpú gojzervarrott bakancsra felesége veszi fel a rendelést a málladozó boltívek alatti sarki műhelyben, mely olajtól fénylő régi gépekkel van teli, és plafonjának magasából csupasz körte lóg.

Erről a munkahelyről rögtön eszembe jut, miként bánt el a meséket ennyire szerető Dickens a munkatársaival: Brownie-vá, Leprechawnná tette őket. Jól tartotta valamennyit – ez a Wellington Street 16. pénztárkönyveiből kitetszik –, épp csak valahol útközben elsinkófálta nevüket: névtelen társszerzők maradtak mindannyian – és manók.

 

Jegyzetek

1 Robert Burton, The Anatomy of Melancholy… Ed. with an Introd. by Holbrook Jackson, Vintage Books, New York, 1977. (II. kötet, 67. o. – Pt. 2. Sec. 2. Mem. 3. – ford.: L. E.)

2 Londonról és a Nap aranyáról érdemes tudni a következőt. Charles Lamb és London oly közel állnak, hogy Lamb munkáihoz néha a korabeli London térképét mellékelik. Mikor az Everyman sorozatban kiadták London irodalmi útikönyvét, a mottók közt egy számomra kedves Lamb-idézet is szerepelt: „Utcák s megint utcák, piacok, színházak, templomok, Covent Gardenek, éji lámpafény, cukrászok és ezüstművesek boltjai, kollégiumok tudós levegője, termek, tejcsarnokok, épp, mint Cambridge-ben. Vén könyvesboltok: Jeremy Taylorok, Burton Melankóliák, Religio Medicik mindenütt a polcokon. Ezek hát gyönyöreid, ó, London, bűneid között.” Kosztolányi így írt a Pesti Hírlapban 1933 telén: „Azt mondhatnám, nincs a föld hátán olyan ember, aki közelebb volna hozzám, akit rokonabbnak éreznék magammal. Csodálom és szeretem őt. (…) Ez a kései barát, akiről beszélek, már nem él. Több mint száz éve meghalt. 1775-ben született Londonban és 1834-ben temették el Edmontonban. Charles Lamb-nak hívják.” A sültlondoniakat gyakran a cockney leminősítő névvel illetik a Cockayne tündérország legendája után, úgy hiszik, ott arannyal van borítva még a föld is a talpak alatt. E Tündérföld neve franciásan: Cockaigne. Ófrancia szó, a jelentése pais de cocaigne – land of cake, azaz Kalácsország, vagy hasonló. Az arany-Londonról mesél Charles Lamb 1822-ben barátjához, Thomas Manninghoz írott levele is, melyet a mottóban idéztem.

3 Bow-nak szokták becézni a londoniak a Cheap Side-ra tekintő régi St. Mary le Bow templomot is, melynek a londoni cockney-k történetében meghatározó szerepe van. Ez volt az első templom, melyet Sir Christopher Wren – Ökörszem Kristóf – az 1666-os nagy londoni tűzvész után újjáépített, e templom leghíresebb testrészei pedig harangjai. Állítólag azt csengték-bongták egy szegény kifutófiúnak egykor, amint a Highgate egy kilométerkövén lecsücsülve megpihent: „Turn again, Whittington, Lord Mayor of London.” – Magyarul: – Ne add fel, öregem. És ama nagyváros néphite máig azt tartja, csakis az a „sültlondoni”, az igazi cockney, aki a Bow harangjának hangján belül született, belül a hanghullámokon. E történet is benne van a buliban – nem lehet nem tudni róla –, de úgy vélem, e szöveg írója valamely, sajnos általam ismeretlen órára gondolt.

4 A gooseberry az angolban egyúttal elefántot is jelent – mármint „porcelánbolti” értelemben.

5 Franceso Raibolini a reneszánsz Itáliában élt, festő volt, aranyműves és medallista, főként azonban madonnáiról híres.

6 A Méhecske nevű kishajó – mint általában az összes angol hajók – e szövegben She, azaz nőnemű. E finomság, sajna, magyarra lefordíthatatlan.

7 Charles Lamb, The Old Margate Hoy (magyarul Margate-i régi bárka, ford.: Bartos Tibor, Az angol postakocsi. Angol romantikus esszék, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1986.)

8 Charles Dickens, A London Bridge délután. E fordítás forrása a lipcsei Tauchnitz kiadó angol nyelvű könyvsorozatának CCCXXXVIII. darabja, a Household Words 1852-ben kiadott XV. kötetének 166–172. oldala. (ford.: L. E.)

9 Charles Dickens, His Tragedy and Triumph, By Edgar Johnson, in II vols, Simon and Schuster, 1952, vol II. p. 703.

10 Folyóirata címét Dickens – mint a mottó elárulja – Shakespeare V. Henrik című drámájának IV. felvonásából választotta, a III. szín 52. sorából. A fiatal király Szent Crispin-napi beszédének része ez: „S ki e napot túléli s aggkort láthat,/ E nap estéjén szomszédait vendégli,/ ‘Holnap van – mondja majd – Szent Crispián.’/ Felgyűri ingujját, sebét mutatja:/ ‘Crispián-nap szereztem e sebet.’/ Vénség felejt, de mindent elfelejthet,/ Kamatosan emlékszik, hogy e nap/ Miket vitt végbe; szájában nevünk,/ Mint háztartási szó, oly otthonos lesz…” Shakespeare, V. Henrik, Németh László fordítása. (A „háztartási szó” a household word némileg érzéketlen konyha-fordítása, e konyhagőzben elpárolog az eredeti minden pátosza. Meglehet, hogy az említett aggnak szájában forog nevünk, de tán mégsem vacsoraként.).

11 Charles Dickens, A Preliminary Word, Household Words, No. 1, Page 1. (ford.: L. E.)

12 Lohrli, Anne, Household Words: A Weekly Journal 1850-1859 Conducted by Charles Dickens – Table of Contents, List of Contributors and Their Contributions Based on The Household Words Office Book in the Morris L. Parrish Collection of Victorian Novelists, Princeton University Library. Toronto: University of Toronto Press, 1973. Már jóval előbb is gyümölcsözően használták e pénztárkönyveket, például Edgar Johnson a Simon and Schusternél 1952-ben megjelent kétkötetes Dickens-monográfiájában (Charles Dickens His Tragedy and Triumph). Ő még a kiadatlan szövegre hivatkozik: „H. W. Office Book, information supplied by courtesy of Leslie C. Stapples.”

13 Codadad, az Ezeregyéjszaka egyik hercege, a kétszáznyolcvanhatodik éjszakában tűnik fel, és a kétszázkilencvenedik éjszakán megházasodik.

14 Michael Faraday csóválhatta fejét e sorokat olvasva, hiszen már régebben megkereste Dickens úr, és győzködte, adja át neki sikeres, tudományt népszerűsítő előadásainak kéziratait. Ő kötélnek állt, Dickens pedig Percival Leigh-nek adta rögtön a kéziratokat, fussa át, stilizálja, ha kell, aztán a Household Wordsbe mehet az egész – persze Faraday neve nélkül.

15 Witchwolves

16 Részlet Dickens Fairyland in Fifty-four című írásából, mely 1853. december 3-án jelent meg a Household Words 193. számának 313–317. oldalán. (ford.: L. E.)

17 E szótár külön érdekessége, hogy az ír, héber és walesi szavak kiejtését is összehasonlította: Irish-English dictionary, with copious quotations from the most esteemed ancient and modern writers, to elucidate the meaning of obscure words, and numerous comparisons of Irish words with those of similar ortoghaphy, sense, or sound in the Welsh and Hebrew languages. A new edition, carefully revised and corrected. With a supplement, by John O’Donovan. ed. 1864.