(vissza)galopp

lírai utószinkron

 

 

10.

tudod mikor egyik nap még ferdén gombolt zubbonyban iszkolsz zavart sorakozóra

másnap pedig már tonnányi súlyával szakad rád a gigantománnak indult egyetem

bődületes tornya mikor még nem fogtad föl hogy szabad vagy s mint apró gyermek

az anyjára lesed az alig tagolt irdatlan kőtömböt félve-reménykedve miként kószál

benne a tudomány egyenes aránya s a zsibongásban már ugranál is a legelső arára

szánalmas létemnek ez egyik különös pillanata – a képzelt törésvonalak mentén

szélütöttként újra tanulva a járást amott dohos raktárak fegyelmezettre feszített arcok

a lélek mindennapos udvari kőhordása itt a giccses parkerdő csöndje kora őszi unalom

szerájfakasztó miniszoknya-televény közöttük torkon vágva vele én no meg egy

agyongyötört albérlet rögtön a főutcától balra csurog apukáék kis pénze a hepajra

de büszke e sugárzás a kisebbik is járja magas iskoláját még telten zeng a szülői hárfa

én kezdetben megilletődve járok az iskolába s estére hazaviszem a zsírt és a kenyeret

hatalmas ősz fejű főnővér asszony jóságosan nézi ahogy megeszem és morog rá

hegyes tekintetű egykori csendőr őrmester párja század eleji filmek hangulatai

úszkálnak be a félhomályba és kívánom a kultúrát ami persze alig esik a tanultakkal

egybe szellemi éretlenségemben még nem a barokk próza zamatos szépségével

vagy a kijevi episzkópa emlékirataival esem szerelembe nagy bölcselőm a magány

a széplélek folyamatossága erdei padokon a nyugatos líra zűrös éjszakai kocsmák

apokalipszisában a történés mely a jegyzetekbe nincs beleírva a hosszú gazdag csönd

melyben a struktúrából ki-kilebegő lélek végre megérkezik önmagához s a belső

szédelgésben egyre biztosabban ráérzel mi az álom hol kezdődik a fiatalember

kötelező virtusa túloldalon a mértékletesség az önfegyelem hulló mirtusza érdem

nélkül besorolva a neveltetési rendbe hogy hétvégeken maradjon még vonatjegyre

hazamenni kissé öntelten az öreg szülékhez tisztességtelen előnyben lengedezni

a hintaszéken rátartani a gondtalan gondokra és állandóan enni csak a leválási

kényszernek ezt a mélyen igaztalan poklát tudnám már feledni hol egy biológiai

spirál a gyermeki szeretetben is kifelé mozgatja a szálat talán a nagykorúság mély

pecsétjeként talán védekező reflexekkel ha nélkülük már nem lesz magyarázat

sorsod elejére de már összerakva a virtuális kéve menyekből göndör unokákból

s ha szerencséd van még tovább a tapintat és a hála egyre nehezebben igazgatja

ezt a még merészebb még átláthatatlanabb iskolát így aztán ösztönösen menekülsz

előtted a jövő himalájája föltornyozva ám kis dózisokban megérint a ronda érzés

kitartó szívós tanulásokra alkalmatlan ez az alkat a tudás fájáról összekapargat

az életben maradáshoz egyet és mást azt viszont már az alacsony vérnyomás

fásultságával nézi hogyan rostokolnak a könyvek fölött a csoport elszánt lányai

legényi s mihelyt a számonkérésben nem az improvizálás lesz az agyműködés éke

gyötrő darabos lelki tortúrákban üti át e kiváltságos helyzetet a csöndes lemaradás

fullasztó veszélye pánik a bukástól hogy egyszer csak összepakolod albérletedben

a kopott zakókat kukába dobod hiányos jegyzeteid visszatérve oda honnan egykor

elindultál beülve a hazai bukottakkal a kiskocsmákba lefárasztani szeszekkel végre

az ambíciókat melyek mint árva füstös szellemek borítnák be a savanyú szagú

termeket s öklendeznének egyet kora másnap a végeken éppen ébredő világnak

nem ez történt – a motiválatlan testnek is néha maradhat még léha tartaléka

ellógott unalmas órákon legyünk szerények ezen órák közt lehettek olykor szebbek

fakó kerthelyiségekben valamiféle ihlet vékonyka sugarai megeredtek s a régi

családi rigmusokra könnyet fakasztó elhagyott csajokra hangszerelt színes köveken

akár egy szellemileg emelt övezet főleg félig tanult görögös és nyugatos mintákkal

kezdtek felködleni egy láthatatlan birodalom körvonalai dehogy művészet még

csak az esti furcsa film egy vivaldi-futam babits bizalmatlan jósága terelődött lassan

egy irányba sugallva egy mögöttest mely mögött test nem lélegzik de sehol nincs

még az a géniusz barát ki tovább vezethetné a sajgó felismerések belső ritmusát

e ponton pedig legföljebb a későn érők táborába hajózhat be a versfaragó pára

s addig is gomblyukában lóghatnak a dilettánsok cédulái mert történhet még bármi

de a művészkedés szerepei mindig ki vannak osztva felkapaszkodni a kényes posztra

olyan közmegegyezés melyben szerencsétlenül kallódik az én ha csak nincs meg

csoda tudásai között az élhetetlenségnek álcázott őserő e furcsa emelő mely a botlás

aprócska gödrein folyamatosan átemeli röptét morális görcs nem terheli – mehet

tűnődtem ekkor ezeken eleget no meg azon a különös gátlástalan írói etikán

mely gátlásaival is fölülről veri át közelre néző környezetét mert hogy az elenyész

ez meg itt jól-rosszul de tükrözteti magát másnak neve legfeljebb halottas könyvben

míg ő egy ősi rítust megkopasztva könnyen teregetheti világ elé éktelen szennyesét

talán ez is megérne egy misét ám hősünk készületlen ösztönét kutatva sodródik

mint meleg áramban a vak halak s éppen hogy föléri hatvanhétben a perzselő nyarat

mikor első igazi versét egy nyírségi kávéházban amúgy pipafüstre az volt akkortájt is

a sznobéria tükre úgy véletlen lazán az ámuldozó ivócimboráknak kiteregeti:

A kerítés tövénél még nyáladzik a hólé, / de a szomszéd öregasszony / már fényesre

sikálta az ablakokat. / Az utcasarki kisfiú kosarába / pattogatott kukorica fejű

virágokat / lőtt a tavasz. / Gúzsbakötve röppennek hozzám / ahogy a pénzem

csörgetem, / nem kérdezi senki-semmi / figyelmesség vagy olcsó szerelem. //

Madár is röpül a fáról, / torkából kiáll mélázó árva síp… igen ez már az alföld dala

hol majd évtizedekig kifut s elszunnyad benne a tehetség ez a különös felajzott

restség terében kifeszítve szélre a pólusokat melyeken vagy a nehezen emészthető

gőg zavaros lávája forr vagy a gyomorba nyelt szemérem pislogat s megindul

csikorogva a pálya az alkotó vakon bejárja létének ismeretlen dimenzióját

még előre tapogat verse még szülési fájdalom a fölmozgó indulatban az ihlet

még valódi – a szétszóródásban pedig utószor a lelki táj még egybe látható