Mint kémnek lenni Estorilban

 

 

Hogy mit jelent a királyság a földön?

Előbb mirrhát, tömjént és aranyat,

Aztán Estoril cseppfolyós ezüstjét.

Jogarra alkonyatkor semmi szükség.

 

A politika friss lávája kővé

Merevül, télies történelemmé;

A tószt utáni tétek számolatlan:

Minden lefolyt, egyetlen zuhatagban.

 

Mint egy fehérorosz nagyáruház,

Oly sivár a nappali Casino.

Palást és palota tegnapi holmik.

Iker vízlépcső színe fodrozódik.

 

Felségnek lenni mégis bonyolultabb,

Mint krupiénak: osztani, beszedni,

Míg van játék, és van szolid szabályzat...

Országot vinni százszor is hazárdabb.

 

A kém labdát szed a pálmaligetben.

Ez ínyenc munka lesz! Kipuhatolja,

Fejükben milyen idea világít:

Mi élteti Neverland koronáit.

 

Hajadonfőtt járkáló udvaroncok:

Egy északi erdő, lelombozódva.

A bástyafok a szakadékra páholy.

Mindenszentek. Három nap múlva Károly.

 

 

  

Terramoto

 

 

Ó, ember, annál gyönyörűbb vagy,

Minél több társat toborzol,

S minél nagyobb tömegben

Művelitek hajszálra ugyanazt:

Összhangzat és össztánc leszel, zengzetes olimpia!

Sokadmagaddal együtt

Bájos vagy és zavarba ejtő,

Ahogyan araszolsz a háromcsillagos

Svédasztal felé. Fűzöld kirándulóbuszon

Avagy százféle parketten üdvözülsz te,

Egy megaparti majdnem a forradalom.

Ó, ember, a te baritonod éles,

És kihallatszik a médiazajból a te műsorod:

Falhoz szögez beszéded dörrenése

(Mintha Norinberga, rozsdabarna pártnapon).

 

Ó, ezred, mikor minden zsoldosod egyszerre lép,

Megrendítve két pont közt a kőhidat!

Hát mire való Istent ingerelni?

Ó, ember, aki kéred a pofont.

Máglyáidért cserébe városod lesz a máglya,

A térdre roskadt, izzó Lisszabon.

Mi rengeti a földet, hogyha nem

Az ég seregei? Saját magad.

Nem marad vigaszod egyéb, mint

Kétségbeesve bízni abban, aki nem lép

Ritmusban, mást akar: kalandot,

Egy csipetnyi, szelíd anarchiát.