Tömegvonzás

A hetvenéves Bertók Lászlónak

A mocorgó vízcsepp

végül óceánná hasadt,

lassan, cseppről cseppre,

mégis úgy tűnt, mintha

öröktől így létezne,

visszatükrözve mindben

az egylényegű többit,

önmagában önmagát,

de széttörik, de összeér,

mint millió apró szilánk,

ahogy őrzi még a képet,

tarajos tükörkép:

ahogy folyton megtelik

és hirtelen kiürül,

mint millió apró száj,

elnyel és kiokád,

míg talán ott a köztes,

láthatatlan lüktetésben

szunnyad valami titok,

melyben elférne a világ –

s eközben öntudatlanul

enged nemcsak a

hold vagy távoli galaxisok,

de a benne tüsténkedő

egysejtűek, papucsállatkák,

ostorosok tömegvonzásának is,

keresve halmazállapotában

azt a kritikus pontot,

jelentéktelennek tűnő apróságot,

megváltó hiányt,

ahonnan, amitől, amivel,

ha nem is érheti el a teljességet,

de teljesen azzá lehet majd, ami.