Szilenció

Nagy Ildikó Noémi  novella, 2003, 46. évfolyam, 9. szám, 878. oldal
Lapszám letöltése
PDF-ben

Mostanában sokat könyöklök ki az ablakon. Van két fa, azokat nézem, közben Debussy Jeux című darabját hallgatom. Egy idő után Debussy azt követeli, hogy jöjjek el az ablaktól, és üljek ide az asztalomhoz, ami most épp nagyon rendetlen. Tele van könyvekkel, a szakdolgozatomat kellene írnom. Az ágyamon is könyvek, folyóiratok, jegyzetek. Szóval van ez a két fa. Két időt és helyet jelent ez a két fa, amelyek bennem találkoznak. Az egyikre hat éven át néztem otthon, Connecticutban, ólomüveges ablakomon át. Ugyanilyen volt, a szél ugyanígy taszigálta a lombjait. Egy nagy mező közepén állt, itt két omladozó fal között, csak a tetejét látom. Elég nagy fa, szóval azért elég sokat lehet látni belőle. Mintha otthon lennék, csak falakat építettek volna a mezőre.

Sokszor megkérdem magamtól, miért írok magyarul? A becsvágy hajt, vagy szeretnék valamit mondani az embereknek? De hát annyira nehéz, akkor meg miért csinálom? Ez az a fal a fa előtt. Tudok angolul, és tudok valamelyest magyarul is. De nincs átjárás a kettő között. Angol szakácskönyvből főzök, de hogy keressem meg az élelmiszer-alapanyagokat a közértben? Listát kell írnom, ki kell keresnem mindegyiket a szótárból. Thyme, parsnip, turnip, cloves, allspice, cumin, rye flour - végtelen a lista. És a magyar szakkifejezések: dinsztelni, kovászt készíteni, mik ezek? És hogy a csicseriborsó ugyanaz lenne, mint a garbanzo beans? Tanulmányozom a Betty Crocker-szakácskönyvben a képeket. Közel hajolok, mintha így felismerhetném a különböző babokat és magokat. Gondoltam, hogy kivágom a fényes, színes képeket a könyvből, készítek mellé magyar fordítást, és felragasztom valahová, mondjuk az ágyam mellé, ahol mindig látom őket. Mint mikor a nagymamám és az anyukám tanultak angolul, 1957-ben Ontarióban, és minden tárgyra ráragasztották a nevét.

A másik fa egy ház mellett áll. Ez egy foglalt ház, valamikor régen istálló lehetett, most pedig bontásra van ítélve. Várom is, meg nem is a bontást. Azért várom, mert a házfoglalók nagyon hangosak, de azért mégiscsak szeretem ezeket a házakat, mert az Aranyművesek utcájára emlékeztetnek Prágában. Ez az az utca, ahol Kafka lakott a prágai Várban. Fecskefészeknyi házak a várfalon. Ma persze szépen ki vannak festve, mindenféle múzeum, ezer turista, de akkoriban olyasmi lehetett, mint itt ezek a foglalt házak. Zaj, bűz, szegénység.

És ha már Kafkánál vagyunk, minap olvastam egy részletet Kafka naplójából - angolul -, úgyhogy most az én fordításomban írom ide: „Írni akarok, de szörnyű remegést érzek a homlokomban. A szobámban ülök, ami a lakás legzajosabb pontja. Ajtókat csapkodnak. Apám belöki a szobám ajtaját, és végigvonul, fürdőköpenye alját maga után húzva. Valli az előszobában úgy ordít, mintha egy párizsi utcán lenne, azt kérdi, hogy Apa kalapját lekefélte-e már valaki. A bejárati ajtó olyan hangot ad, mint egy gyulladt torok. Végre elmegy apám, csak a két kanári lágy, reménytelen csipogása marad."

Kafkához hasonlóan én is érzékeny vagyok a zajra. Itt, nálunk reggel hatkor kezdődik az őrület egy öblös hangú kutya szakaszos ugatásával. Egy női hang próbálja csitítani; e nőről két dolog állítható, egy, hogy mindig nagyon ingerült, kettő, hogy élete nagy részét ordítással tölti. Felkelek, és becsukom az ablakot. Erre a mozgásra felébred a macskám, elhagyja a könyvespolcon az alvófülkéjét, és kérdően néz rám: mennyi az esélye annak, hogy ő most enni kapjon. A kérdést ignorálom, és visszafekszem. Ekkor cselhez folyamodik, az ágy mellett, az arcomtól néhány centire elkezd hangosan dorombolni és/vagy hangosan vakarózni, tisztálkodni, illetve a lábujjamat harapdálni. Fölkelek, persze a frizsiderben rendszerint nem találom a konzervjét. A gangon ekkor már fúrnak valamit. Ez rendben is lenne, a folyamatos, monoton hangot jól bírom. Visszafekszem. Hétkor a szomszéd bácsi elkezdi maximális hangerőn hallgatni a rádiót. Nyolc körül annyira bemelegszik a szoba, hogy muszáj kinyitnom az ablakot. Később, tíz körül kitódulnak a mellettünk lévő ház udvarára az óvodások, és, nem túlzok, két óra hosszat megállás nélkül sikítanak. Mintha valami tömegmészárlás folyna, ami mindennap pontban tizenkettőkor félbeszakad. Ekkorra már teljesen kimerült vagyok. Szerencsére ekkor jön három és fél óra viszonylagos csönd. Három óra harminckor hazajön Ádámka az iskolából. Most, hogy elkezdődött az iskola, jobb a helyzet, de júniustól szeptemberig reggel hattól este nyolcig Ádámka a kedvenc betűjét, a dzs-t hallatja, ezerszer és ezerszer ismételve a kis udvarunkon. Nem tudom kinyitni az ablakot, mert a tűzfal, ami elválasztja a foglalt házat a mi házunktól, fölvezeti az Ádámka képzeletében történő törést-zúzást, amit a dzs hang ismétlésével illusztrál. Most ezt a hangot nem reggel hattól, hanem csak délután három harminctól kell hallgatnom. Próbálkoztam agykontrollal, mondogattam magam-nak, hogy nem érdekel, ne figyelj oda, hiába, három perc után dühösen becsapom az ablakot, hátha ebből megért valamit, és abbahagyja a dzsézést. De nem. Soha. Ráadásul az ablakcsapkodást is abba kellett hagynom, mert leválni készül egy nagy faldarab omladozó házunk vakolatából, és félek, hogy Ádámka fejére fog esni. Ádámka nagyon szegény, sajnálni kell, ezért nem szólok le neki az ablakból, mint a királykisasszony, aki még szóban se vegyül a pórnéppel. Ádámka magyar, de valamilyen okból vietnámi házaspár neveli az egyik sötét földszinti lakásban. Lehet, hogy a szülei egyezséget kötöttek a vietnámiakkal, hogy lakhatnak a lakásban, de az Ádámkát cserébe fel kell nevelniük. Ádámkának nincsenek játékai. Valahányszor kinézek az ablakon, soha nincs nála semmi. Járkál körbe-körbe, és ismétli kedvenc hangját, dzs, dzs, dzs. Így tölti el a teljes nyári szünidőt, mint én annak idején a brooklyni tűzlétrán.

Szóval Ádámka nyomja a témát úgy este nyolcig. Néha játszik vele a szintén a földszinten lakó mozgássérült férfi, aki a Széchenyi fürdő előtt szokott kéregetni. Múltkor például a Manchester-ZTE meccset játszották újra, labda nélkül, rengeteg dzsével fűszerezve. A legújabb fejlemény, hogy Ádámka kapott valahonnan egy kiskutyát. Zsemleszínű és nagyon pici. Mostanában ezt szokta kínozni, nyilván szeretetből. Néha a munkásokkal is beszélget a gangon, akik dúcot építenek a függőfolyosó alá. „De ha börtönbe kerülsz, ki vigyáz a pénzedre?", tegnap ezt kérdezte az egyik munkástól.

Ha Ádámka valamiért nincs a posztján, ott vannak a zenészek. Míg Ádámka csak saját hangképző szerveivel őrjít, a zenészeknek erősítőjük is van. A zenészek általában tíztől négyig vannak műszakban, tehát váltják egymást Ádámkával. Ha zenélnének, az milyen jó lenne. De csak kiülnek a foglalt ház udvarára, és hat teljes órán át hangolnak. Soha nem hallottam, hogy egyetlen összefüggő dallamot eljátszottak volna. A férjem azt állítja, hogy míg én a másik szobában, csukott ablak mögött duzzogtam, vagy a sötét konyhában ültem a könnyeimmel küszködve, ő már többször hallotta, hogy akkordokat is játszanak. Néha mikrofonpróbát tartanak, míg én próbálom átérezni Debussyt, azt hallom kintről: „egy, egy, egy, egy, kettő, kettő, egy, egy, egy".

Hétvégén mindenki mos a házban, és ilyenkor a konyhai mosogatónk gargarizálni kezd. Kínos volt, mikor meghívtam vacsorázni a szüleimet, próbáltam villogni, hogy itt minden milyen szuper, és a mosogató a konyhában végig gargarizált. Most is gargarizál. Ha bedugom mindkét lefolyót, nem hallatszik annyira, csak tompán, a mélyből, mintha egy falba zárt szellem hörögne. Az a baj, hogy ma még nem mosogattam el, és bele kellett nyúlnom a trutyiba, hogy bedugaszoljam a lefolyót. Leöblítettem a kezem, hiába, túrószagú maradt a fetás tálcától, ami a mosogatóban hever.

Ja, és a galambok! ó, hogy is felejthettem el őket! Ők hajnaltól este tízig dolgoznak. Mikor álmosan fogat mosok reggel, ők már szorgalmasan kuruttyolnak. Tudom, hogy a galambok nem kuruttyolnak, hanem turbékolnak vagy burukkolnak, de ezek a galambok kuruttyolnak, mint a békák. A lichthofban élnek, az ablakra kakilnak, szárnyukkal verdesnek. Mikor a tetőnkön építkeztek, egy lehulló tégladarab betörte a lichthof ablakát. Egy papundeklivel pótoltuk a hiányt, de a galambok szeretnek nekirepülni, sőt, mivel a szél is lökdösi, a ragasztószalag időnként felmondja a szolgálatot. Benyitsz reggel a fürdőszobába, egy galamb ül a kádban, és körben mintha széttéptek volna egy dunyhát. A galambok kuruttyolása egyébként mindig arra emlékeztet, hogy milyen álmos vagyok. A kád szélét szoktam csapkodni a papucsommal, hogy megijedjenek és elhallgassanak, de oly rövid az eszük, hogy öt másodperc alatt elfelejtik a dolgot, és kezdődik elölről az egész. A férjem szerint nem zavaróak a galambok. Ő normális.

Lefekvés előtt van néhány óra áldott csönd. Úgy nyolctól éjfélig. Gyönyörű. Leülök végre szakdolgozatot írni. Amíg le nem megy a nap, ideges vagyok. A félhomály mindent fellazít.

Éjfél és egy között lefekszem. Ekkor kezdődnek a szokásos, közhelyes zajok. Vízcsöpögés, és az a hang, ahogy a huzat ki-be lökdösi a szobaajtót. A macska vakarózik vagy fészkelődik, vagy ha korábban kikéredzkedett egy kicsit hemperegni a porban a gangon, akkor nem tudok aludni, mert várom, hogy mikor ugrik fel a kilincsre, jelezvén, hogy most már haza szeretne jönni. Ha bejön, ropogtatni kezdi a macskakekszet az előszobában. A szúnyogháló ellenére néha beszabadul egy szúnyog, és a fülünkbe zümmög egész éjszaka. Annyi testrészünk van, miért a fülünket választja? A füldugóm a párnához súrlódik, mikor lélegzetet veszek, nyikorog egyet. Arcmosás után általában sípol az orrom. A férjem hangosan lélegzik, szólnom kell neki, hogy forduljon meg. Először a kényelmesebb, de kevésbé hatásos füldugómmal tömöm be a fülem, aztán váltok. A nagy, kemény, viaszos, ragacsos füldugóm hatásos, de kényelmetlen, a vákuumtól fantasztikus nyomás képződik a fülemben. Hatástalanítja a külső zajokat, de a saját zajokat felerősíti, szívdobogás, lélegzés, orrsípolás, mindezek félelmetes hangerőre kapnak. Aztán keletkezik odabent valami nedvesség, ami megolvasztja a dugót, és az leválik a fülemről. Fölösleges harcolni vele, föl kell kelni, megmosni a fülemet, és kezdődik elölről az egész, reggelit adni a doromboló macskának, kutya, asszony, galambok, zenekar, Ádámka stb.

Láttam Kafka házában egy régi fényképet, piszkos gyerekek állnak a keskeny, macskaköves utcán mezítláb, szennyvíz folyik az utca közepén, a felnőttek szemében éhes szomorúság. Innen, az ablakomból nem látok le a foglalt ház udvarára, de félek, hogy ugyanaz a látvány fogadna, mint azon az 1920-as képen.

Egyik éjjel azt ordították, hogy nem akarok meghalni, órákon keresztül, tegnap meg lövések hallatszottak. Nem tudtam, hogy lövések, odamentem az ablakhoz, de a férjem rám kiáltott, hogy jöjjek el onnan, úgy látszik, neki gyakorlata van az ilyesmiben. Lehasaltam az ágyra, és a fejemet strucc módjára egy újság alá fúrtam. Kijöttek a gangra a szomszédok, tőlük tudtuk meg, hogy másnap kezdik bontani a foglalt házakat. Kíváncsi vagyok, mi lesz a két fával.


PROGRAMOK

  • Beszélgetés Terézia Morával
    2019. május 28., 18 óra
    Pécs, Művészetek és Irodalom Háza
    Beszélgetőtárs: Nádori  Lídia

  • Beszélgetés Kukorelly Endrével
    2019. június 5., 19 óra
    Trafik Étterem, Perczel Miklós utca 24.
    Beszélgetőtársak: Ágoston Zoltán, Kiss Tibor Noé

  • Szerb Antalról: kötetbemutató beszélgetés
    Havasréti József / Pálfy Eszter / Kisantal Tamás
    2019. június 14., 16:30
    Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)