2005 májusában jöttem ki Svájcba a Landis & Gyr Kulturális Alapítvány meghívására. Nem tudtam, mi vár, nyelvileg hova legyek. Németül nem beszélek, az angolt töröm, a magyart senki nem érti. Ezzel a három kompozíciós elemmel láttam munkához.

Pár napos külföldi útjaimon, ahol nem értettem a nyelvet, különös csend vett körül. A beszéd beleolvadt az autók zajába, zümmögés lett, metanyelv; gesztusokból, helyzetekből olvastam ki mindent. Már ha akartam. Mert könnyűség vett rajtam erőt, pihentető szabadulás. Most, hogy hónapok óta csak a feleségemtől hallok jól ismert és biztonságos magyar mondatokat, pihen az agyam beszéddel foglalkozó része. Vagyis másképp működik, nincs folyton reflexkényszerben, nem kerekít azonnal történetet a mondat köré, nem hasonlít, nem értelmez, nem tárol. Pihen. Pihen a nyelv, kikötötték. És ha néha fölébred, pihenten, otthonosan ébred.

Talán háromszor találkoztam magyar szóval a hónapok alatt, mintha édes szundikálás közben motoros fűrész bömbölne be az ablakon. Bántott durván primitív megjelenésük, nyelvhasználatukból kiolvasható, visszataszítóan földönfutó ostobaságuk. Emberi közösségünk nincs, ezért nyelvi közösséget sem találok. Vagy inkább fordítva. Hallgattam, mint a sír. Gondolataim napokra fölborultak, s mindjárt az jutott eszembe, hiába beszélünk egyazon ország nyelvén, mi most már soha nem érthetjük meg egymást.

Hosszú csöndje után derül ki, mit mondott az ember.

Meg kell tanulni magyarul hallgatni.

Ha beszélnem kellett, az angolt használtam, ami azért messze távol áll az irodalmi angoltól, de ha töredezetten is, bármi elmondható és érthető rajta. És még játszani is enged, így lett a “Have a nice day!”-ből “Heaven eyes day!”, a “Bread and butter”-ből “Bread and brother”.

A leggyakoribb angol kérdés, hogy tanulok-e németül. Erre sokféle, de egyértelmű választ adtam. Nem, nem tanulok, angolul el tudom mondani, amit akarok, és többnyire mások is beszélik. Semmi inspirációm nincs. Úgy a tanulásra, mint a nyelvtanulásra. Olyan minőségben már egyetlen nyelven se tudnék beszélni/írni/olvasni, ahogy a magyarral érzem bánni magam. Nem akarok külföldön futó író lenni, egyáltalán, az irodalom nemzetközi intézményrendszerével foglalkozni, hajszolni valamit, aminek irodalomhoz mint működő nyelv-művészethez köze nincs. Üzlethez, ambíciókhoz inkább. Egy mű sikere vagy sikertelensége nem ad egyértelmű információt a mű értékéről, mert a szerző számára semmi nem ad, s éppen ez a bizonytalanság teszi hitelesen nyitottá a írás konkrét pillanatát.

A nyelvem magyar, és amire eddig szükségem volt, azt megtanultam, tudom. Tanulni leckeszerűen: már soha! Bár ki tudja, mit tanulok hangtalan? Író vagyok, nem diák.

A magyar nyelvet tanulom folyton és újra, és nem tudom, hol járok benne pontosan. Jól megvagyunk, de amire képes, én attól mindig lemaradva kullogok. A nyelvem többet tud nálam. Lassúdan konvergálva tanulom. És amikor már nem lesz különbség, akkor is lesz különbség. Ehhez képest más nyelvbe vágni: merő esztelenség.

Egy hét teltével láttam, hogy Svájc lényegileg eltérő világ. Pihent a nyelvem, másként olvastam a világot, nem a nyelvből. Szeretem a magyartól elütő világokat, bár nem számítottam rá, hogy ilyen mértékű eltérés egyáltalán lehetséges, ami már-már a fantázia működésével határosan más. Ilyet otthonról, a magyar mondatokkal csak kitalálni tudnék. Itt létezik, kitalálták. Nagyon érzem magamon, ha néha otthonian viselkedek, ha hozok valami keleti tempót. Nem szeretem, irtom. Azt gondoltam, azért nem létezik alapvetően másik világ, mert az ember tulajdonságai bár sokrétűek, egyazon egyszerű ösztönök működtetik a mélyét. Ez meglehet, de önmaga kezelhetőségét a világból veszi tanulva. S ez a világ olyan, ahol működik az előzékenység, a türelem és a figyelem, s ha csak ezt a hármat sorolom, már nekem kedves világban vagyok. Igaz, ezek csak a hátterét adják egy másfajta mondatvilágnak, esztétikának, történetmondásnak, de éppen ezért ott kell lennie bennük a másfajta eredetiségnek is.

És akkor kezembe vettem egyik könyvem, mit érnek itt azok a mondatok. Sokkal kevesebbet, mint érhetnének. Csakis úgy tudom olvasni, hogy közben fejben Magyarországon vagyok, és éppen elvágyódom onnan, ide, valahova. Visszafelé nem működik. Nem vágyom vissza a magyar világba magyar mondat lenni, magyar történet, magyar agy. És ezt az elvágyódást innen sokkal jobban látni, elvágynak más világ lenni a mondatok. De hogyan is érthetné meg ezt egy svájci, akinek a magyar mondat akusztika, a fordítás pedig barbár egzotikum. Ha csak a szavakat nézem, lopni egészen más Svájcban, mint Magyarországon. Ahol gyakoribb, ott kisebb hiba. A magyar mondat itt szavanként más, mintha egyazon kottából hangonként eltérő zenemű szólna.

 Írni vas

Mi legyen akkor az írással? Magyarul írok, de a jelentést már félig svájci füllel hallom.

Az első hónap után belefogtam egy regénybe. Szikár mondatok követték egymást. Képtelen voltam egy bekezdésre két mondatot bízni. A két világ felől nézve ez már jelentészsúfolódás. Soha nem írtam ilyen szikáran, majdhogynem informatívan. Élethű mondatok, de pontosságuk mégis arról árulkodik, hogy szerzőjük nem tudja a pontosat, ezért kell neki ennyire kicentizni.

Az első tíz oldal után leálltam, mert biztosra vettem, hogy új nyelvre van szükség, de nem tudom, hogy ez lenne-é az. Ki kell gyakorolni valamit!

Nagy léptekkel utakat tettem az országban, laza kalandok követték egymást, melyek újabb, belsőbb világokat nyitottak meg. A róluk készült, könnyű hangú útleírások tárgyukban már arról biztosítottak, hogy a svájci világban élőknek világos a beszéd. Nyugodt és tempós a szöveg, nem terheli a pontosság kívánalma. Mert nem akarok mindent látni, csak amit épp, töredéket, s akkor ez a töredék, úgy tűnik, többre képes, mint az egészre törő szándék. Meg kell értenem, a töredék lényege a környülő lehetőség misztériuma, míg az egész nem a töredékesség ellenpárja, hanem kompozíciós érzés, műegészérzés, ami nem az anyag maximális feltártságát, értelmét, hanem maximális átérzését, átélését jelenti.

Kell, hogy legyen olyan mondat, amely mindkét világban működik. Nem kell ugyanazt jelentenie, mert nem jelentheti ugyanazt, viszont műegészérzése lehet meggyőzően hasonló. Egy töredék két olvasata, mely más-más fényben fürdőzik, de a tablókeret sötétje megegyezik.

És ha majd már nem gondolok erre, mert nem fog vissza a kétség, nem lesz az írás sem e világoktól különülő, akkor utóbb ráfogható, ez volt az ideális tapasztalat, ahol a regény rugói készségesen meghajlanak.