Félig még éltek

Egyszer megírtam a magam versét.

Nem szándékosan, de nem is véletlenül.
Az íróasztalon éppen jó helyen állt egy lámpa.
Nem féltem, de nem is voltam boldog.

Belenéztem a feneketlen kútba.
Pontosan tudtam, hogy ez allegória.
Visszanézett rám a békanyálas víz.
Éreztem a múlt poshadt leheletét.
 

A röhejes kamaszkori lázadások,
Martin Gore felgépelt frizurája,
az el sosem készült célfotók
a fekete iszapban mumifikálódtak.
 

Félig még éltek, ahogy én is
csak félig éltem őket, vagy még úgy sem.
Szemükben láttam a bosszút.
Félig éltek, de akartak egészen.
 

Belenéztem a feneketlen kútba.
A vízben tükröződött a Hold hájfeje.
Húsz év, harminc év, negyven év
összes növekvő és fogyó Holdja.
 

Az égen pont kialudt egy lámpa.
A kút mélyén egyre felszínesebb dolgok.
Nem féltem, de nem is voltam boldog,
amikor félbehagytam a magam versét.

Őszi chanson

Szeptember van.
Apu halott.
Potyog már a gesztenye.
Lefele. Lefele.
 

Szeptember van.
Korábban sötét.
Elakad az ember szava.
Szívében iszapos éjszaka.